Mit kell tenni, hogy ne váljon sivataggá a Homokhátság?

Bár az elmúlt napok esői miatt most biztosan kevesen gondolnak a nyári aszályokra és a Homokhátságot fenyegető elsivatagosodásra, a drámai forgatókönyv ettől persze még ugyanúgy létezik, és lassan, fokozatosan valóra fog válni – hacsak nem teszünk valamit sürgősen.

Vajon szűkebb hazánk megmentéséhez elegendő-e nagyteljesítményű szivattyúkkal kiemelni vizet a Dunából és a Tiszából, és aztán nyomócsövekben, csatornákban elvezetni a mélyebben fekvő területekre? Vagy teljes szemléletváltásra van szükség, úgy használni a tájat, ahogy az adottságainak leginkább megfelel, mégha ez szántóföldek egy részének víz alá kerülésével is jár? Esetleg a keskeny és mély vízelvezető árkokat érdemes lenne átalakítani széles és lapos medrekké, az egyenes szakaszokat pedig kanyargóssá tenni?

Sok a kérdőjel, az idő pedig vészesen fogy. Szerencsére körvonalazódnak megoldások és talán összefogás is, de egyelőre azt sem tudni, jut-e erre az óriási feladatra elég pénz. A kecskeméti Zöld Küldetés Egyesület minapi rendezvényén neves előadók beszéltek ezekről a témákról.

Kevés csapadék, folyamatosan süllyedő talajvízszint

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) hivatalosan 2020-ban sorolta a Homokhátságot a félsivatagos övezetbe, azonban már ennél sokkal régebb óta ismertek a problémák. Ezeket röviden így összegezhetnénk:

• egyre kevesebb a csapadék, éves szinten 100-200 mm is hiányozhat;
• a talajvízszint 3-5 méterrel, de egyes helyszíneken akár 8-10 méterrel is lesüllyedt,
  miközben a klímaváltozás, az átlaghőmérséklet tartó emelkedése természetesen ezt a területet is sújtja.
• Szélsőségessé, kiszámíthatatlanná vált a csapadék eloszlása, az aszályok miatt senyved a növényzet;
• egyre forróbb és szárazabb a levegő, emiatt kisebb az esély a csapadék helyben képződésére, nem működnek a kis vízkörök.
• A Homokhátság helyzetét a domborzat teszi különösen nehézzé: nevében is benne van, hogy ez a táj hátszerűen kiemelkedik a Duna-Tisza közén, a két folyó régebbi árteréhez képest egyes települései akár 30-50 méterrel is magasabban fekszenek. Nem nagy szintkülönbség, de az Alföldön ez igenis számít, mert csak emiatt a kis kiemelkedés miatt is – könnyű belátni – a területről könnyebben lefolyik a víz, így a Homokhátságnak nincs felszíni vízforrása.

• Ráadásul – és ezt a fórum előadói is mind hangsúlyozták – hiába volt a két nagy folyó között régebben több száz természetes tó, az elmúlt két évszázad lecsapolásai, vízelvezetései – ma már látjuk, hogy sajnos – túl jól sikerültek: nemcsak a tavak, azaz a felszíni vizek döntő többsége tűnt el, hanem felszín alatti vizek mennyisége is drasztikusan csökkent. Persze a 19. század végén, sőt még az ötvenes-hatvanas években, amikor állítólag a Duna-Tisza közén több csatorna épült, mint közút, akkor sem láthatták elődeink, hogy ide vezet a táj kiszárítása, kellettek a szántóföldek, legelők (a folyók egyébként egész Európára jellemző „megregulázása” hazánkban az árvizek megakadályozása és a mezőgazdaságnak való földek szerzése miatt már a 19. század közepén elkezdődött, 1846. augusztus 27-én reggel Széchenyi István tette meg az első kapavágást, a Tiszadob-Szederkény közötti átvágás munkálatai jelentették a rendszeres Tisza-szabályozás kezdetét).

Helyzet van tehát, igaz, már régóta, és bár az elmúlt évtizedekben született jópár elgondolás és terv a megoldásra, vagy legalább a problémák enyhítésére, ezek vagy papíron maradtak, vagy nem bizonyultak elég hatékonynak. A Zöld Küldetés Egyesület tagjai kicsiben, az Erdőparkban és a város több pontján az utóbbi években elegendő tapasztalatot szereztek arról, hogy hova vezet a vízhiány: az elültetett facsemetéknek jó része elszárad, és a már kifejlett méretes fák is pusztulnak (nem beszélve az útépítések miatti kivágásokról). Nem egyszer kongatták emiatt a vészharangot, igyekeztek megmozgatni a lakosságot – több-kevesebb sikerrel. Országos szinten is élenjárnak a természetalapú megoldások terén, ennek a szemléletnek köszönhető, hogy a városban már több helyen esőkert létesült (ezekről mi is írtunk).

„Sajnos értékes éveket veszítettünk eddig is, az utóbbi két nyár pedig megmutatta, nincs hova tovább várni a cselekvésben. A rendezvénnyel támogatni szeretnénk a települési szereplők közötti együttműködés megteremtését, közös nevezők megtalálását, valamint ösztönözni kívánjuk a mielőbbi lépések megtételét”

– ezzel indokolta az egyesület, miért tartotta fontosnak a témában egy fórum megszervezését, amelyre előadónak elismert szakembereket kértek fel.

November 25-én a Hunyadivárosi Közösségi Házban körülbelül negyven fő hallgatta az érdekes, elgondolkodtató és sok esetben vitaindító megszólalásokat, a téma fontossága ellenére a fórumon egyedül csak a Kecsup újságírója képviselte a helyi sajtót. „Ezen a bolygón egyedül mi, emberek vagyunk képesek arra, hogy világokat teremtsünk és aztán elpusztítsuk ezeket a világokat” – a neves angol természettudós és dokumentumfilmes, David Attenborough Egy élet a bolygónkon című könyvéből származó idézettel adta meg az alaphangot Farkas Barta Kata, az egyesület elnöke a közel három órás eszmecserének.

„Tényleg a huszonnegyedik órában vagyunk!”

Szépe Ferenc nyugdíjas agrármérnök 2011-től 2018-ig, nyolc éven, két cikluson keresztül vezette az agrárminisztérium mezőgazdasági főosztályát. Kiválóan ismeri tehát az államigazgatás világát, miként születnek legfelsőbb szinteken a döntések és miként alakul azok végrehajtása, jó rálátása van az agrárium területére – miközben helyi gazdálkodóként is rengeteg tapasztalatot szerzett az elmúlt évtizedekben.

Ötven hektáros, Jászszentlászló melletti gazdaságának nagyobb része legelő, őshonos, rideg tartáshoz szokott magyar szarvasmarhákat tenyészt és lovakat is tart. Mint a Kecsupnak elmondta, teljesen önellátó, piacra is tud termelni, gazdasága pénzügyileg és ökológiailag is fenntartható, de az elmúlt szárazabb évek, különösen a tavalyi nyári aszály neki is hatalmas gondokat és károkat okozott. A csatornákat hiába alakították át más környékbeli gazdákkal összefogva vízmegtartásra, egy csepp víz nem volt bennük, a legelők pedig csontszárazzá váltak. Erről szól a megyei önkormányzat által róla készített riport is.

„Lassan tizenöt éve gyűjtöm a csapadék adatokat. Egy normál évben 600-650 milliméternek kellene leesnie, most november végén 470-nél jártunk, de ebből körülbelül 70 novemberben érkezett, javítva kicsit a helyzeten. De ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt 13 évben volt olyan december, amikor egyáltalán nem volt csapadék, és két esztendőben is csak minimális, 2-4 milliméter hullott, akkor ennek az évnek a zárására sem jók a kilátásaink. Tavaly összességében három havi csapadék hiányzott” – mondta el Szépe Ferenc.

„Tényleg a huszonnegyedik órában vagyunk! Ahol nincs víz, nincs élet!” – jelentette ki portálunknak a nyugdíjas agrármérnök. Hangsúlyozta, az aszály már sokkal több kárt okoz, mint a belvizek – 2022-re vonatkozóan országos szinten ezer milliárd forintra becsülhető a veszteség, nagy része a Homokhátságot érinti.

„Az, hogy nálunk ennyire nincs víz, az nem a klímaváltozás, hanem az emberi tevékenység miatt van. Jó hetven év ‘kemény’ munkájával sikerült kiszárítani a Duna-Tisza közét. Most ezt az óriási hibát az embernek is kell helyrehoznia, és ebben mindenkinek megvan a felelőssége. Az egyéneknek is, hogy minél környezettudatosabban, pazarlás nélkül éljenek. A magasabb szint a közösség: mi gazdák Jászszentlászlón kisebb csoportokban elkezdtük megvalósítani a vízvisszatartás technikáit. De ezzel most már nem sokra megyünk, mert már gyakorlatilag nincs víz, amit megtartsunk.

Vízpótlásra van szükség, de ez egyértelműen állami feladat. Csak az állam rendelkezik a beruházások végrehajtásához szükséges erőforrásokkal, apparátussal. Emögé kell tenni olyan társadalmi és politikai erőt, hogy a megvalósítás szakaszába eljussanak, ne álljunk meg a tervezés után. Nemrég befejeződött egy közel 1700 milliárd forintos beruházás tervezése, most a költségvetést kellene hozzárendelni, hogy továbblendüljünk”

– összegzett az egykori minisztériumi főosztályvezető.

De milyen projektről is van szó?

A Szépe Ferenc által említett gigaprojektről Gacsályi József, a Viziterv Environ Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója beszélt (egy szó példaértékű hozzáállásáról: oda-vissza közel 800 kilométert autózott azért, hogy részt vehessen a Zöld Küldetés által szervezett fórumon). Mint elmondta, a Viziterv Environ a magyar állam tulajdonában álló tervezőiroda, tulajdonosi joggyakorlója az Országos Vízügyi Főigazgatóság.

Közel hatvan munkatársával, KEHOP-os forrásból készítették elő a terveket, ezeket két ütemben javasolják megvalósítani. A becsült összege közel 1700 milliárd forint lenne – Gacsályi József is elismerte, hogy ez hatalmas összeg. Csak összehasonlításképp: Kecskemét 2024-es költségvetése 50 milliárd forint körül lesz, tehát a megyeszékhely éves büdzséjének jó harminc-harmincötszöröséről beszélünk. Még egy támpont: az új Nemzeti Atlétikai Központot az idei atlétikai világbajnokságra 250 milliárd forintból húzták fel.

„Mikor ezt a kollégák kiszámolták, mi is gondolkoztunk róla, hogy kommunikáljuk-e, nehogy esetleg ez legyen gátja a folytatásnak, de úgy gondoljuk, hogy nem szabad ebben tovább halogatást eszközölni” – fogalmazott a tervezőcég vezetője. Előadása alapján a problémákról és a vízpótlási projektről a következőket érdemes tudni (részletek: homokhatsag.ovf.hu):

• A csapadék eloszlása nagyon ijesztő, télen mind kevesebb, így nem töltődnek fel a felszín alatti vízkészletek. Számításaik szerint 1982-ről 2021-re, azaz harminc év alatt körülbelül 1460 millió köbméterrel csökkent a talajvíz mennyisége a Homokhátságon.
• A csapadék nagy része heves nyári esőkkel érkezik, gyakran 20 mm meghaladó mennyiséggel, de nyáron a hőség miatt sokkal intenzívebb az elpárolgás is, kevesebb marad a talajban.

• A projekt egyik fő célja ezért a talajvízszint csökkenésének a megállítása és a folyamat visszafordítása. Ez nem fog egy-két éven belül megtörténni, de muszáj mielőbb nekikezdeni.
• A térség 50-60 méteres kiemelkedéséből fakadó problémát úgy oldanák meg, hogy nagyteljesítményű szivattyúkkal a Dunából illetve a Tiszából feljuttatnák a folyó vizét a hátság tetejére, innen lehetne a keletebbi részeire továbbvezetni, immár a gravitáció segítségével.
• Lenne egy északi és egy déli vízpótlási útvonal.
• Az északi: a Ráckevei-(Soroksári) Duna-ágból Dunaharasztinál kiinduló Duna-Tisza csatornát fejlesztenék, bővítenék, hogy 10 köbméter/másodperc vízhozamot lehessen belevinni. A csatornából egy új nyomóvezetékkel másodpercenként 2,5 köbmétert juttatnának a mikebudai kiegyenlítő tározóba.
• Ebből a térségből már gravitációsan el lehetne érni a Cegléd, Nagykőrős, Lajosmizse, Kecskemét, Kiskunfélegyháza környéki kisebb csatornákat (például Perje, Peitsik, Kőrös-ér, Hátsági, Alpár-Nyárlőrinci).

• A Tiszából Lakitelek és Tiszaalpár térségében vennének ki vizet, innen az Alpári Holt-Tiszába juttatnák.
• A Duna-völgyi főcsatorna révén a hátság nyugati lábához is el lehetne vezetni a vizet.
  A déli vízpótlás útvonal a csongrádi, bácskai területeket érinti, belevonnák a Kiskunsági és a Duna-völgyi főcsatornát és a belőlük kiágazó vagy általuk elérhető kisebb csatornákat.
• Ez viszont nem lenne elég, a Dunából Fajsznál vennének ki vizet, onnan egy 19 kilométeres nyomócsövön juttatnák el Hajósra egy tározóba, majd tovább a 45-55 méterrel magasabban fekvő hátságra, ugyancsak nyomócsővel a Kéleshalomnál és Kunfehértónál épülő tározóig, így teremtve összeköttetést a már létező csatornákkal (például Dongéri főcsatornával).
• A meglévő vízrendszereknél medertárazásokat, oldalirányú elárasztásokat terveznek, ökológiai tározókat, kiegyenlítő tározókat alakítanak ki.

• A főművek fejlesztése további helyi fejlesztéseket generálhat.
• A környezetvédelmi engedélyezés is folyamatban van, a kisajátítási tervek elkészültek (rengeteg, 15 ezer helyrajziszámot érint).
• Az engedélyes terveket nem szabad betenni a fiókba, nincs mire várni. Most olyan a helyzet, mint amikor a Titanic közeledett a jéghegyhez, próbálnak kormányozni, a hajó lassan, lassan fordul, és bízni kell abban, hogy a végén nem lesz ütközés.
• Két évre szükség lehet, míg elindul a kivitelezés, amely újabb két-három esztendő, tehát minimum öt év, míg elkezdődhet a tényleges vízpótlás.

A tervezőiroda ügyvezetője kiemelte: a projekt természetvédelmi és gazdálkodási érdekeket egyaránt szolgál. Véleménye szerint az időjárási szélsőségek, aszályok hatására minden színtéren – minisztérium, önkormányzatok, természetvédelem, vízügyi ágazat, civil szervezetek, lakosság – megindult a szemléletváltás, és a vízpótlás nem mond ellent a vízmegtartási törekvéseknek. Gacsály József kijelentette: nem az a cél, hogy a csatornákon „végigcsorgassák” a drágán felemelt vizet, „meg kell tartani, meg kell fogni, ki kell vinni a mederből”.

De ha lyukas a veder…

Balogh Péter gazdálkodó geográfus és Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület elnöke kissé megfordította a tervező előadásából következő gondolatmenetet.

„A gyökér okokat is kell kezelni, és erre is kell választ adni. Magyarul: ha kilyukadt a veder és folyik ki belőle a víz, akkor nem az a jó kérdés, hogy honnan hozunk bele vizet. Hiszen nincs sok értelme addig pótolni, amíg nem tudjuk, miért lyukas, és hogyan lehet befoltozni” – jelentette ki, hozzátéve: ezt nem a tervező szakember és nagyberuházások ellen mondja, hanem mellette, mintegy kiegészítésként: „tudunk egy egységes frontot alkotni, hogy végre a 21. századi megoldásokat megtaláljuk” (…) a szivattyús vízpótlás önmagában nem elegendő megoldás, de megjegyzem, anélkül sem jutunk sehova, ezt a szakmai kompromisszum is mondatja velem”.

Mint kifejtette, a vízpótlás hatékonyságának alapvetően három feltétele van:

• a vizeket nem szabad elvezetni,
• a tájhasználatot a tájpotenciálhoz kell igazítani,
• és rá kell találni a táj eredendő működéséhez igazodó tájhasználatra.

A legfontosabb gondolatok előadásából:

• Noha az Alsó-Kiskunságban még ma is akad rá példa, ma már egyszerűen nem szabadna levezetni vizet a Homokhátságról, még akkor se, amikor esetleg tavasszal úgymond „túl sok” van – mert ez a víz nyáron aztán nagyon hiányozni fog. Nincs, nem lehet „káros” víz a Homokhátságon, csak helytelen tájhasználat. A többletvizeket – belvíz, esetleges árvíz – nagyon meg kell becsülni.
• Az egyenes, meredek és mély csatornákat meg kell szüntetni, és átalakítani sekéllyé, lapossá, amelyet akár benőhet a növényzet is. A csatornarekonstrukció ne kotrást, növényzetirtást, mélyítést jelentsen, hanem szélesítést, medresítést. Ha medertárolás a terv, akkor érdemes kanyargóssá tenni a csatornát, mert a víz tájba való bevezetése a fontos, nem a tájon való minél gyorsabb átvezetése.

• Kellenek tározók, de nem a mesterségesen kialakítottak, hiszen a tájban ott vannak a természetes mélyedések, medrek.
• A táj használatát ahhoz kell igazítani, hogy legyen helye a víznek, akár a szántók, legelők rovására is. Ahol régebben több száz tó volt, és a táj bőséggel adta a halat, a húst, a nádat, a fát, a túl hatékonyra sikerült vízelvezetés miatt ma már „mindent elborít a búzabánya, a vízügy pedig nem tudja hova tenni a vizet, ha van egy kicsi”.
• Ma már az egykori tavak helyén vannak a jó kaszálók és szántók. Kerüljenek víz alá? „Kényes kérdés, de vegyük észre, ha minden marad úgy, ahogy van, akkor az a táj teljes kifacsarásával, kiszárításával jár. Muszáj vizesíteni, és látni fogjuk, hogy visszatér a talajvíz, a növényzet.”
• Nem faültetvények kellenek, mert ugyan megkötötték a homokot, de vízgazdálkodás szempontjából túlhasználatot jelentenek, hozzájárulnak a talaj kiszáradásához. Az erdőfelújítási törvény értelmében az erdőtulajdonos vágást követően köteles újratelepíteni, miközben „négyből háromszor vagy négyből négyszer ez nem sikeres, nem újul meg az az erdő, mert már nem alkalmasak ehhez az ökológiai feltételek”. A geográfus szerint ezért nem kellene ragaszkodni ehhez a törvényi előíráshoz.
• Erdők és szántók helyett rövid füvű gyepekre és fás legelőkre van szükség, melyeket juhokkal lehetne hasznosítani: „kisebb biopotenciál és profit-termelési potenciál, mint más, de nincs több a tájban, ennyit sikerült megőrizni belőle”. De a „művelt területekhez” ne csak a szántóföldeket soroljuk, ebbe a kategóriába „értődjenek már bele a gyepek is itt Magyarországon, ahol a tájpotenciál a legeltető állattartásra való, nem a szántóföldi művelésre, és a gazda ne érezze magát szégyenben, hogy nem szántotta fel a földjét”. Azt már sikerként könyvelhetjük majd el, ha a Homokhátság nem félsivatag-sivatag lesz, hanem sztyepp.

• „Van egy természetes intelligencia a tájban és van tájpotenciál: nem lehet akárhol, akármikor, akármit. Ez volt a 20. század nagy csapdája: mindegy, hogyan, de mindent meg lehet oldani. Ezt az illúziót is el kell engedni. Nem lehet és nem is kell tetszés szerint vezetgetni a vizet. Nem úgy működik, hogy kinézünk egy helyet és azt mondjuk, akarunk ide egy halastavat. Persze, meg lehet csinálni, a GDP-t emeli, ami rövidtávon jó, de hosszútávon káros, mert nem igazodik a tájpotenciálhoz.”
• Minden emberi működés tájhasználat, de nem minden tájhasználat tájterhelés – van olyan emberi tevékenység, amely nem káros a tájnak. A feladat nem az, hogy mindent félretéve kutassuk, miként lehet a jelenlegi tájhasználat vízpótlását megoldani – ehelyett a táj eredendő működéséhez igazodó tájhasználatot kell megtalálni, mert az lesz fenntartható, az embernek és a természetnek is jó. A mostani nem ilyen: tönkreteszi, elsivatagosítja a Homokhátságot és a tetejébe költséges is.

Kék és zöld megoldásokra van szükség

Dukay Igor természetvédelmi mérnök, szakértő vizes élőhelyek helyreállításával, főként patakok revitalizációjával foglalkozik. Előadása több ponton egybecsengett a Balogh Péter által elmondottakkal. Határozott álláspontja, hogy mindenképpen nagy hangsúlyt kellene helyezni a természetalapú megoldásokra, minél magasabb arányban szükséges alkalmazni kék és zöld infrastruktúrát – mint ez Nyugat-Európában már a 1970-es évek óta történik. Dukay Igor főbb tételei:

• Az egyenes, mély csatornák – legyenek föld-vagy betonmedrűek – kiszívják a vizet a lankás, hullámos tájból. Szakaszosan át kell őket alakítani, „át kell őket profilozni” szélesebbé, laposabbá, így kevésbé süllyesztik a talajvíz szintjét, miközben ugyanazt a vízhozamot képesek kezelni, ha ez indokolt.

• Kanyarulatok közbeiktatása, a meanderezés is segít tájban tartani a vizet, erre megfelelnek a hajdani folyómeder-maradványok.
• A gyepek szerves anyagban gazdag feltalaja – mintegy szivacsként – a víz tekintélyes részét a felszínhez közel tartja, míg a szántóföldeken keresztül könnyen a mélybe szivárog. A szántók így puszta létükkel is szárítják a tájat (emellett miattuk kellett lecsapolni a Homokhátságot).
• Sok olyan természetes, víz és szél által kialakított mélyedés, vizes élőhely van, ahol korábban is volt víz, és a településekről kivezetett csapadékot most tárolni, szikkasztani, párologtatni lehetne.

• A lecsapoló árkok sok helyen természetes mélyedésekben, régi elhagyott folyómeder-maradványokban, hajdani szikes, lápos és mocsaras tavak medreiben haladnak. Itt az árkokat akár részlegesen, akár teljesen fel lehetne tölteni, hogy a víz nagyobb területet tudjon elönteni (erre a megoldásra számos hazai példa is akad).
• Kecskeméten, a Csukás-éri-főcsatorna mentén igazán nem lehet árvízveszélyről beszélni, az alacsonyabban fekvő és nem lakott területeken semmi nem indokolja a mély árok fenntartását, hiszen miért ne léphetne ki a víz 100-200 méterre pl. gyepterületre? Így a mesterséges kialakítású csatorna és környezete lassanként természetesebb zöldfelületté válhatna.
• Ma már rengeteg „korlát” van a tájban – például települések, utak, gyárak -, amelyek olyan kötöttséget jelentenek, hogy a természetalapú megoldásokat nem lehet mindenhol és maradéktalanul alkalmazni. Sok esetben szürke megoldásokkal kell kombinálni a kék és zöld elemeket, de ez fordítva is igaz: a városokban a szürke, műszaki módszerek helyett természetességre – mondjuk esőkertekre – van szükség.

• Ahogy Dukay Igor egy cikkében hangsúlyozta: „Az Alföld nem egy ültetőközeg, egy üvegház, ahol szervesanyagot (nem) pótló műtrágyával, csövön érkező vízzel, technikai alapon termelünk, hanem Magyarország területének jelentős része, sajátos táji, természeti értékekkel (pl. szikes tavak, lápok, mocsarak, erdős sztyepp, ligeterdők, homokbuckák), melyet egyoldalúan, technokrata módon használunk – túlhasználunk.”

Az írás a CERV program keretében készült: