Mit gondolt, amikor meglátta az idei Oscar-jelölteket? Merre tart a nemzetközi filmipar, és ehhez hogyan igazodik a haza filmgyártás? Hogyan hat az ágazatra a közösségi média, az új mozgóképes univerzum? Ezekről és sok minden másról is beszélgettünk Réz András filmesztétával.
Nemrég megjelent az Oscar-jelölt alkotások listája. Mi volt az első benyomása róla, mely alkotások a legnagyobb esélyesek?
Nem vagyok egy „esélylatolgató” típus és nincs kristálygömb sem a kezem ügyében. Az Amerikai Filmakadémiának van vagy 11 ezer tagja. Nem tudom, látták-e az összes jelölt filmet, sejtelmem sincs milyen hatások érték őket. És természetesen azt sem tudom megmondani, hogy a döntésüket szigorúan szakmai alapon hozzák vagy csupán sodródnak a világháló, a közösségi háló véleményhullámain. Márpedig ők döntenek a díjakról.
A jelöltek alapján mi mondható el a nemzetközi filmiparról, mik most a legfontosabb tendenciák, egyáltalán mennyire lehet fokmérője a filmiparnak az Oscar-gála?
A jelöltek alapján a nemzetközi filmipar idén sikeresnek tűnik, noha a helyzet fölöttébb zűrös. Pusztán az Oscar-jelölések, majd pedig az Oscar-díjak alapján semmiképp nem lehet megítélni. Az Oscar a világ filmjeinek vékony metszete. Döntő módon azokat a filmeket érinti, amelyek erőteljesen amerikai/angolszász érdekeltségűek, és ezek közül is csupán a legjobban megcsináltakat. Nem ad képet az európai, az ázsiai vagy a latin-amerikai filmekről, Afrika pedig szinte láthatatlan számára. Ugyanakkor mégis jelez tendenciákat, hiszen az amerikai filmek jelenléte meghatározó más kontinensek, országok, kultúrák számára is.
Sokan úgy vélik, az Oscar-gála egy elavult intézmény, melynek gyakorlatilag nagyobb a füstje, mint a lángja. Mennyire van rendben ez a felvetés?
Nehéz megítélnem, hiszen már évek óta nem nézem a gálát. Olyan hírverés, amelynek kevés köze van a filmekhez. Szőre hullott bulváresemény, amelynek a televíziós nézettsége is igen jelentősen csökkent. Elismerem, hogy nem haszontalan, hiszen ilyenkor mi, nézők és mozibubusok jókat beszélgethetünk a filmekről. (A vörös szőnyegen vonuló ruhákról kevesebbet.) És talán fel lehetne tenni a kérdést, hogy mit is szolgál az Amerikai Filmakadémia (Academy of Motion Picture Arts and Sciences), hiszen ennek a díjáról van szó. Az egész világot behálózó amerikai film elég súlyos csapásokat szenvedett el, amelyek közül sokat ő maga idézett elő. Brutálisan előretörtek a streaming/online platformok, a metoo a lehető legrosszabb irányba fordult, az identitások/kisebbségek védelme gyötrelmesen kontraproduktív folyamatokat indított el, például a filmakadémia öncenzúráját. A covid okán/ürügyén hozott intézkedések megrendítették a forgalmazást. A profithajsza sikeresen kivégezte a maradék kreativitást. A befektetők rettegnek, nehogy az online nyilvánosság véleményterrorja bedöntse őket. Üzleti modelleket követnek és mindenféle marketingesek döntenek az alkotók helyett. (Ez a ruhakölteményeket nem érinti.) Tedd hozzá a filmírók és a színészek sztrájkját. Hosszú lenne mindenre kitérni.
Valójában merre tart most a nemzetközi filmipar, ehhez az úthoz hogyan igazodik a hazai filmgyártás?
Nem tudom, hogy beszélhetünk-e nemzetközi filmiparról. Pontosabb lenne, ha nemzetközi produkciókról beszélnénk. Trendek azért vannak. Meg divatok. Most éppen a dél-koreai filmek pörögnek. Kevés az új ötlet, még mindig pörög a remake, a prequel, a sequel, a spinoff, a sorozatosítás.
A magyar filmipar óriásit lépett előre. És nem véletlen, hogy idén is a jelöltek között van egy látványteremtő csapat, amelynek a magyar Mihalek Zsuzsa is meghatározó tagja volt és követheti Sipos Zsuzsát, akik két éve kapott Oscart. A magyar filmipar roppant erős és komoly ágazat, és az, hogy egyre több magyar nevet látsz a nemzetközi produkciók stáblistáján, egyértelműen jelzi, hogy ma már nem lenne helyes a magyar részvételt „bérmunkának” titulálni.
A magyar filmművészettel más a helyzet. A támogatások elosztása „egyablakos” rendszerben zajlik, a döntéseket rendszerint művészetpolitikai szempontokkal indokolják. A nemzeti filmművészet eszméjével a világon semmi baj nem lenne, hiszen az európai művészeti kultúrában ez dominál. Az már bonyolultabb kérdés, miként hat az alkotókra, ha elvárásoknak igyekeznek megfelelni. Vagy ha mégsem…
Vannak olyan vélemények, hogy Andy Vajnával eltemettük a magyar filmgyártást is, sőt, ugyanolyan „gittegylet jellegű” lett az ipar, mint annak idején volt. Valóban a Vajna-éra tekinthető az elmúlt időszak aranykorának, mennyire validak a magyar filmipar kapcsán megfogalmazott észrevételek?
A Vajna-éra elindított valamit. Andy Vajna apait-anyait beleadott, hogy fellendítse a magyar filmipart és jeles érdemei vannak abban, hogy a nemzetközi produkciók kivitelezésében ma Európában Magyarország közvetlenül Nagy-Britannia mögött áll. Ez a lendület nem tört meg. Andy Vajna idején születtek olyan magyar szórakoztatófilmek, amelyeket a kritika nem mindig fogadott jól, de a nézőszámok arról tanúskodtak, hogy a hazai nézők számára kedvesek. Mellettük pedig készültek olyan rétegfilmek, amelyek látványosan szerepeltek a fesztiválokon, külföldön is jól fogadták őket. És még a hazai nézőszámuk is tiszteletre méltó volt. Aranykor? Túlzás. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a filmipar fejlesztésében kiemelkedő siker. (Tavaly a filmipar már 300 milliárdos ágazat volt.) A magyar filmek esetében pedig valamiféle kimozdulás volt megfigyelhető.
Hogyan lehetne a hazai filmipart újra abba a pozícióba hozni, amiben pár éve volt?
Nem kellene. A Nemzeti Filmintézet fóti stúdióját fejlesztik. Már vannak profi technikai szolgáltatóink. Egyre több a nagyon jó szakemberünk. (Bárki megnézheti például a most többszörösen jelölt és elképesztően eredeti Szegény párák stáblistáját.) Visszalépni? Nem gondolom. És a magyar filmnek sem kellene visszalépnie. Andy Vajna öt éve halt meg. Öt év alatt pedig nagyot változott a világ. Mostanság sebesebben közlekedik az idő. Gondolj bele, hogy az elmúlt évben a „Barbenheimer” mentette meg a mozikat, noha az Oppenheimer nem nevezhető habkönnyű mulatságnak. És a Barbie sem rózsaszín leányálom, hanem nagyon is komoly elmélkedés arról, hogy milyen életet szeretnénk élni. Ehhez képest a Disney képregény filmjei elhasaltak. Megváltoztunk mi, nézők is. Mindegy, nem akarlak untatni, de az az érzésem, hogy a művészet „nevel-tanít-szórakoztat” keretben való értelmezése már másodlagos frissességű…
Hogyan hat a globális filmiparra a közösségi média, jelesül a TikTok, mely ma már nem csak a reklámok, hanem a rövid és tömör alkotások színhelye?
Az első kérdés inkább az, hogy a közösségi felületeken felbukkanó mozgóképek miként változtatták meg a nézőket, a befogadókat. A Reels például már valamilyen minimál mozi, a TikTok, a youtube videók, a mozgóképes podcastok, az influenszerek videói, a furcsán keveredő személyes és fizetett vélemények, a posztolás, a pontozás lehetősége új mozgóképes univerzumot teremtett. Ha tehát egy filmes szóba akar elegyedni a nézőivel, másképp kell talán megszólalnia. Mert a művészet másként része az életünknek, mint egykor volt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a filmeknek az online tartalmak hangján kell megszólalniuk. Ezzel csak az a baj, hogy ezért nem kell beülni a moziba… Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy miközben a hatalom- és pénzipar serényen munkálkodik azon, hogy közösségeink maradékát is porrá zúzza, a nézők, különösen a fiatal nézők számára egyre fontosabb, hogy meg tudják beszélni morális dilemmáikat, hogy a végtelen elszigetelődés és menekülés/elbújás közepette találjanak közös gondolatokat. Hogy ne véleményeket és válaszokat kapjanak, hanem okos kérdéseket. Hosszú. Majd máskor megbeszéljük.
