„Nem a gyerekeknél van a probléma forrása, de a megoldás igen”

Ezt vallja Sárosi Gábor kecskeméti színész, rendező, drámapedagógus, aki speciális, színházi játékokra, drámapedagógiai eszközökre épülő, három alkalmas tréninget dolgozott ki általános iskolás diákok számára. A képzés célja a kommunikációs problémák, a stresszhelyzetek és a társas konfliktusok feloldásának és kezelésének elsajátítása. Februárban épp a Lánchíd utcai Általános Iskola diákjainak tartott tréninget, amikor az országos hírű, brutális verekedés történt az intézményben. A szülők, a tankerület, és a közvélemény álláspontját már ismerjük a történtekkel kapcsolatban, Gábor szerint azonban a legfontosabb épp a fiatalok motivációinak, reakcióinak, működésének megismerése lenne.

Aligha találunk Kecskeméten olyan ifjúsági kezdeményezést, ahol ne merülne fel Sárosi Gábor neve. 2005-ben indította első diákszínjátszó csoportját és az elmúlt 15 évben közel 1000 gyermek vált felnőtté a kezei alatt. Legyen szó önkormányzati kezdeményezésekről, iskolai igényekről, csoportos, vagy egyéni kérdésekről, Gábor bevett „hídemberként” segít a fiatalokhoz vezető út megtalálásában.

Hogyan kerültél kapcsolatba a verekedésben érintett fiatalokkal?

– Korábban is hallottam már arról, hogy több kecskeméti általános iskolában is komoly feszültségek vannak a fiatalok között, vagy a tanárokkal, főként a generációs különbségekből adódóan. Mivel több évtizede foglalkozom diákszínjátszó csoportok vezetésével gyakran hangoztatom, hogy léteznek bevált módszerek ezeknek a helyzeteknek a feloldására. Erősen él az a kép rólam a városban, hogy értek a fiatalok nyelvén, ami persze eljut az iskolákhoz is. Így jött hozzám a megkeresés, hogy a Lánchíd utcai Általános Iskolában vannak olyan diákok, akikkel szükség lenne egy feszültségoldó beszélgetésre, hogy egy kicsit jobban rálássunk a gondjaikra, konfliktusaikra. Erre ajánlottam megoldásként egy három alkalmas, drámapedagógiai eszközökre, módszerekre épülő kommunikációs tréninget, ahová két általános iskola is összeválogatta azokat a tiniket, akiknek szerintük hasznára válhat egy ilyen képzés.

„Nem a gyereknél van a probléma forrása, de a megoldása igen”

– Elkezdtem tehát heti egy órában, fiú és lány csoportokra bontva foglalkozni azokkal a gyerekekkel, akiket az iskola „problémásnak” ítélt. Szomorúan tapasztaltam, hogy ezt sajnos feléjük is gyakran így kommunikálták. Ráadásul, amikor megérkeztek kiderült, hogy fogalmuk sincs miért jöttek, miért hozták ide őket, mi a célja ennek a foglalkozásnak.

„Szerettem volna fordítani a helyzeten, kiszabadítani őket az állandó megbélyegzettség stigmája alól, ezért a segítőtársaimmá, partnereimmé tettem őket abban, hogy feltérképezzük mi okozhatja azt a rengeteg feszültséget, ami az iskolai közösségen belül nap mint nap jelentkezik.„

– Elmondtam, hogy ezúttal nem én jöttem segíteni, hanem ők lesznek az én segítségemre abban, hogy megértsük a problémák valódi okát. Ezzel a lépéssel helyére került a fiataokban, hogy most nem megint ők az igazgató elé vitt gyerekek, akik valami rosszat csináltak, hanem aktív részesei lehetnek annak, hogy megnézzük, mi működhetne másképp, jobban. Az elnyert bizalom mellett azért is nagyon fontos ez, mert érintettként ők sokkal többet látnak, hallanak abból, ami az intézményben történik. A gyerekek az első perctől benne voltak a dologban.

Tabumentes bizalomépítés

A három alkalmas tréning úgy épült föl, hogy az első találkozón egy ismerkedés zajlik. Ez az egy óra semmi másról nem szól, csak arról, hogy a diákok minél többet megtudjanak Gáborról, de nem abban a formában, hogy bemutatkozik, hanem a drámajátékok során ők kérdezhetnek, amit csak akarnak.

– Mivel bármit lehet kérdezni, ezért előfordul, hogy kamaszosan csipkelődnek, bepróbálkoznak, de állok elébe – mondja a drámapedagógus. – Ez is a köztünk lévő bizalom kiépítésének egyik lépcsőfoka, illetve fontos, hogy a srácok – a korkülönbség ellenére – ne érezzék azt, hogy most egy felnőttel beszélgetnek, hanem olyan legyen, mintha iskola után bandáznánk együtt.

Színházi jeleneteken keresztül játsszák el a saját élethelyzeteiket

– A második alkalom a fórumszínházról szól, amikor egy számukra ismerős (iskolai, családi, stb.) szituációt, helyzetet viszek nekik. Kitalálok egy jelenetet, attól függően, hogy mit látok fókuszproblémának. Elég széles témakörben mozgok, a drogoktól kezdve, a párkapcsolati kérdéseken át, akár a szociális problémákig, de szóba jöhet a családban, iskolában megélt élmények java része is. Ezeknél a diákoknál a családi, iskolai, tanári kérdéskör volt a vezérfonal, amire jeleneteket építettem úgy, hogy színészként is bedobtam magam. Eljátszok egy mini jelenetet, amibe bevonom őket is. Mondjuk én egy problémás fiú vagyok, ők pedig a pszichológusok, és az a cél, hogy rájöjjenek, hogy mi baja lehet ennek a srácnak. Miért nem beszél senkivel semmit, miközben feszült, dühös… tulajdonképpen egy kicsit körbe írom nekik saját magukat, amire ők elkezdenek véleményt formálni, tanácsokat adni. A színházi játékon keresztül őszinte véleményeket generálok bennük a saját helyzetükkel kapcsolatban azért, hogy értelmezni tudjam min mennek keresztül pontosan. Hol bújnak meg a hibák, a félreértékelések, a kezeletlen problémák. Ezzel rengeteg információra szert lehet tenni.

Így derült ki az is, hogy ma a kiskamasz fiatalok – ellentétben a droggal, amitől annyira féltik őket – inkább az otthonról szerzett frontinnal és whisky kólával bódítják magukat. Legálisan beszerezhető gyógyszereket szednek és alkoholt isznak rá.

– Erre persze nem az a megoldás, hogy mostantól minden tanár pakoltassa ki a diákok táskáját gyógyszert keresve, és akinél találnak valamit azt komoly retorzió érje – mondja Gábor, aki büntetés helyett a jutalmazásban hisz.

Alternatív megoldások keresése

– A harmadik alkalommal jön a tanácsadás rész, ami arról szól, hogy megpróbáljuk a kikristályosodott problémaköröket átbeszélgetni. Mit lehet tenni, hogyan lehet kezelni a helyzetet, mi a jó megoldás, mi az, ami nem segít? A konkrét elhíresült esetben például, van ugye egy lány az iskolában, akit a többiek utálnak, mert mindenkivel csúnyán beszél, leköpdösi a társait. A kérdés tehát az, hogy a verekedésen kívül, mit lehetne még tenni ezzel a lánnyal, hogy a fennálló helyzet megszűnjön. Addig nem hagyom őket békén, amíg nem mondanak valami olyan dolgot, ami engem is megnyugtat, amit maguknak adnak tanácsként, hogy oké, legközelebb, hogyha ilyen helyzetben találják magukat, akkor ez lesz a jó megoldás.

Ennek a tréningnek a kellős közepén történt az elhíresült verekedés?

– Csütörtökön történt a verekedés, és pénteken már úgy jöttek hozzám ezek a srácok, hogy „megint nagy bajban vagyunk”. Elmondták, hogy mi történt, meg is akarták mutatni a videót, de mondtam, hogy engem ez nem érdekel, inkább a miértekről beszélgessünk el. Például, hogy miért van az embereknek ma késztetése arra, hogy ha valami durva, szokatlan dolog történik körülöttük, akkor rögtön előkapják a telefonjukat és kamerázni kezdenek. A Youtube meg Tiktok világban a videóknak az 50%-a ilyen katasztrófa-videózás. Honnan máshonnan vennék a fiatalok ezt, mint a felnőttek világából, ebből a katasztrófaturizmusos világból? Fontos tehát látni, hogy a konkrét esetben sem azért vette fel a diáktárs a verekedést, mert olyan kegyetlen lenne, vagy a lányoknak akart volna ártani, hanem mert a trendi társadalom azt diktálja, hogy egy ilyen videóval vagányabb lehet a többiek szemében. Önmaga sztárolása volt a lényeg, és nem az, hogy a lányok fájdalmát felvegye. Ez az, amivel már sem a rendőrség, sem az iskola, sem pedig a szülők nem foglalkoznak.

A harmadik találkozó tehát kifejezetten erről az incidensről szólt, és részt vettek rajta azok a diákok is, akik benne voltak a verekedésben.

– Elkezdtük részleteiben elemezni a történteket, olyan formában, amiben soha senki nem beszélt még velük. Van tehát egy lány, akit gyűlölnek, mert mindenkibe beleköt, mocskolódik, köpköd. Meg lehet ütni ezt a lányt, térdre is kényszeríthetik, zsarolhatják, hogy bocsánatot kérjen…de mi fog ettől változni a következő hétre? Megszűnik a probléma? Ez a lány megváltozik egész életére és egy kisangyal lesz innentől kezdve? A lányok pedig belátták, hogy nem. A verekedés egyetlen dolgot oldott meg, a fiatalok levezették a bennük lévő feszültséget, kiadták magukból, mint egy bokszzsákon, miközben a frusztráció nagy részét nem is ez a lány okozza, hanem az iskola, a tanárok, az otthoni viták, a közösségi média nyomása.

Mire elég a belátás?

– Miután feltártuk a gyerekek szemszögéből ezt a verekedést, helyre tudtuk tenni azt is, hogy az ütés, az agresszió sosem fogja megoldani a helyzetet. Ugyanakkor tény, hogy a felnőttektől vett minta nagyon erősen dolgozik. Ha otthon azt látják, hogy a szülő előbb veszekszik, pofoz, mint kérdez, akkor lehetetlen érdemi hatást elérni. A gyerek azt fogja csinálni, amit lát, amit eltanul, amit a felnőttek mutatnak.

A digitalizáció csak elmélyíti a generációs szakadékokat

– Van azonban egy másik része ennek a problémakörnek, mégpedig a tanárok és a diákok viszonya. Ez talán még nagyobb útvesztő. Sajnos még azoknak a tanároknak, akik szívből végzik a hivatásukat és szeretnék a gyerekeket meghallgatni, sincs elég energiájuk és idejük. Kevesen vannak és leterheltek az óraszámok, az adminisztráció miatt. Hatalmas szakadék tátong a tanár-diák kapcsolatban, amit csak felerősít, hogy a fiatalok teljesen a digitális világban élnek.

„Hol fogja egy tanár megérteni, hogy miért presztízskérdés egy 12 évesnek Tiktok videóban pózolgatnia, és mikor tudna ezzel kapcsolatban bármilyen tanácsot, iránymutatást adni neki?”

– Tettem egy javaslatot, hogy a tanárokkal is szeretnék összeülni. Noha több évtizedet töltöttem diákokkal, nekem nincs mediátori vagy pedagógusi végzettségem, ezért tartok attól, hogy a tanárok mennyire vesznek komolyan, mennyire nyitottak és befogadóak a szakmai észrevételeimre. Éppen ezért a tanárokkal való beszélgetésbe bevonok egy nagy tapasztalattal bíró pedagógust is. Szerintem a tanárok számára is hasznos lenne, ha kötetlen formában megosztanám velük azt, amit ezeken a tréningeken tapasztalok.

A gyereknevelés nem működhet általánosítások mentén

– Lenne tanácsom az iskolák felé is. A teljes oktatási rendszert nyilván nem tudjuk egyik napról a másikra megreformálni, én nem is szeretném, de a tanárok figyelmét talán vissza lehet irányítani a diákok felé. Ebben a vállalásban társam Galuska László Pál, a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola docense. Ezt követően pedig a szülőknek is indítanék egy beszélgetős klubdélutánt, mert a tanár-diák-szülő háromszög együttműködése képezi az egész nevelés alappillérét. Erre helyezkedik rá az ólomsúlyú oktatási rendszer, amely jelenleg sem lélektani, sem értékrendi szempontból nem követi le ennek a generációnak a fejlődését.