Csak úgy röpködnek a politikai fogalmak, egyikre és másikra úgy hivatkoznak, mint szilárd pont, vagy úgy, amit már kimozdítottak a helyéből. A demokrácia szavunk mellett az újabban sokat vitatott – egyesek szerint kisajátított – ilyen fogalmunk a szuverenitás. Egyáltalán szuverén az, aki annak mondja magát, és lehet-e a valaki vagy valami ténylegesen az? A főhatalom birtokosa volna csak szuverén? Vagy ellenkezőleg, a demokrácia korában megosztja azt mással, vagy arra érdemes, magukat kormányozni képes szuverén közösségekkel? Talán mindez nem is olyan fontos, mert a politika pontosan ellenkezőleg, kontrollként használja mások szabadsága ellen a „szuverenitást”?
A vitás fogalomról Kecskeméten is gondolkodnak, nemrég a Jókai Szalon közösségében merült fel a kérdés, mit is jelent a szuverenitás. Más és más, olykor eltérő nézőpontok merülnek fel, ezért gondoltuk azt, hogy felkért szerzők révén megnézzük alaposabban mit hordoz magában a szuverenitás.
Az első írást a kecskeméti születésű Dr. Maczonkai Mihály jegyezte, aki a Pécsi Tudományegyetem Jogi Kara Európa jogi és Nemzetközi jogi tanszéke docense. A másodikat Libor Zoltán, a Mélymerülés Művészeti Magazin szerkesztője. A következő felkért szerzőnk a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kör elnöke, Kerényi György.
A szuverenitásról, a földszint 3-ból…
Megtisztelő felkérést kaptam, hogy írjak ebbe a sorozatba. Magamtól már nem szívesen fogok ilyen dolgozatokba. Igaz, mások felvetései kapcsán gyakran érzek késztetést, hogy közösségi platformokon hozzászóljak. Megmaradtam 40-50 évvel ezelőtti lelkiállapotomban, hiszen talán már akkor is elég bátran tudtam szólni, tenni – néha naiv módon – ügyekért, ahogy a nekem nem tetsző dolgok ellen is.
Ma is vallom, hogy egy magát picit is értelmiséginek tartó embernek – eltekintve minden egyéb szimpátiájától – kritikus alapállásból is kell tudnia tekintenie szűkebb és tágabb környezete folyamataira, jelenségeire. A többféle – helyes, szótári – értelmezés közül a kritikán én az „értékelő vélemény” kategóriát tartom jobbnak, mint a „bírálatot”. Mindkettő lehet pozitív és negatív kicsengésű egyaránt. Bennük összefolyik az objektív ténytudósítás és a szubjektív megítélés is!
Törekvésem, hogy e rövid írásban összefoglaljam a szuverenitásról a dolgok földszintjén megélt tapasztalataimat.
Előtte bizonyos kapcsolódó fogalmakhoz való viszonyomat is tisztázni kell. Kettőt illetően kénytelen vagyok egészen a görögökig visszamenni. Az ide erősen kötődő demokrácia és a politika szavak jelentése számomra mit hordoz? A demokrácia kapcsán: bőven volt módom életem jó fél évszázados, tudatos korszakában megtapasztalni, hogy a jelzős szerkezetű demokráciák – szocialista, polgári, keresztény, liberális – napi gyakorlatukban leginkább takarni szeretnék csak, hogy valójukban mennyire torzítják e kifejezés eredeti tartalmát! Ami a démosz, a nép uralma, a nép közügyekben történő legszélesebb körű részvétele! A teljes társadalom érdekeinek sokrétű és módú kifejezése semmilyen, valóban demokratikus rendszerben nem lehet egyenlő egyes csoportjainak tartós és átfogó teljhatalmával, más csoportok kárára! Igaz ez az ötvenes évekre és a mára is!
A másik a politika szó értelmezése. Ez kicsiny hazánkban sajnos nagyon régóta leszűkült a pártpolitizálásra. Noha, ha valaminek, ennek is el kellene szakadnia attól, hogy csak kiválasztott kisebb-nagyobb csoportok, tehát pl. a jövő-menő pártok privilégiuma lenne! A polisz, a közösség – város, városállam – ügyeivel való foglalkozást jelenti és anno is messze állt attól, hogy ne a legátfogóbb módon jelentse mind tartalmát, mind az ügyek és a résztvevők szélességét illetően!
Véletlenül sem szeretném magam valami tudós emberek magas szintű polemizálásában résztvevőnek tekinteni, ezzel a személyes elvi alapvetéseimet le is zárnám. Hazudnék persze, hogy lehet erről úgyis beszélni, hogy ne szembesülnénk ennek ma tapasztalható ellentmondásaival. Nem hordozom a bölcsesség, az egyedüli igazság kövét. A NATO kompatibilis ellenség-barát felismerő(?) rendszer keretei között, tapasztalataim kifejtésére teszek most óvatos kísérletet, amikor már egy állami hivatal is védi ezt a valamit…
Szerencsés embernek tarthatom magamat azért is, hogy tizenévesen, jó iskolai és kollégiumi környezetben, kiváló pedagógusok révén szocializálódtam közösségi értelemben is. A hatvanas években még sok helyütt és módon éltek az ún. NÉKOSZ – népi kollégiumok mozgalma – hagyományok. Lehet ma persze ezeket is egy átkos rendszer csökevényeinek minősíteni, hiszen ilyen időket élünk. Pro és kontra, annak is ideológiai tartalmat tulajdonítanak, aminek régen nem kellene.
Tudom a Bibó és Rajk szakkollégiumok, ma MCC, bezzeg…
Röviden, mind iskolai tanáraink, mind kollégiumi nevelőink között egyaránt voltak az 1945 előtti és utáni rendszer prominensei. Olyanok, akik a legegyszerűbb családi és lakóhelyi környezetből, igazi tehetségként váltak mérnökké, tanárrá, de volt, aki egy erőszakosan megszüntetett egyházi gimnázium volt igazgatónője volt, vagy a második világháborús magyar légierő volt pilótájaként lehetett mégis középiskolai igazgató-helyettes… Volt persze a KISZ, de a diákközösségi munka ezen belül is 90%-ban leginkább a színház-, koncert-, múzeumi kiállítások, igényes filmek, sportversenyek, néptánc, beat zenekarok, irodalmi estek, nyelv és szakmai tanfolyamok, szakkörök szervezése köré csoportosult, amiben az ideológia alapú nevelés gyakorlatilag a történelemkönyvek egyes fejezeteire korlátozódott.
Az is, hogy is?
Idős fizikatanárunk a számítógép ismeretek (1967!) mellett 56-os élményeit mesélte, ahogy angliai nyelvtanfolyamáról(!) hazatért magyar tanárunk is, messze nem a tankönyvek szerint… Nem rúgták ki őket, fegyelmi sem volt. Apró érdekesség, hogy egyik kiváló, aktív fiatal nevelőnk a ma regnáló rendszer egyik oszlopos tagja!
Mi köze ennek a szuverenitáshoz?
Itt, ő általuk ismertem meg tanórán és azon kívül e fogalmakat, megélésükhöz is tudatosan, terepet biztosítva. A korábbi, családi, legszigorúbb módon értelmezhető keresztény-konzervatív nevelés után, érdekes módon sem kívülről, sem belül sosem éreztem, hogy azt meg kellene tagadnom, mert most engem erővel, valami „ideológiai átnevelésben” részesítenének!
Némi morbid szójáték jön!
A fentiek alapján, tartós igény mutatkozik bennem, hogy ahogy egyes korábbi, megélt periódusokat – mint az 1989 előtti időszak is, amelynek megdöntéséért magam is próbáltam ezt-azt tenni, erről még az akkori állambiztonság is összerakott jó pár dossziét -, legyen kritikai véleményem a szuveNERítás kapcsán is!
Tényként, nem valami büszkélkedésként teszem ide, hogy amikor némi – alapvetően szomorú – tanulságokat levontam mind az 1989-90-es rendszerváltó fordulatból, mind az azt követő fél évtizedből, máig helyes döntésemnek tartom, hogy egyértelműen a valóságos civil közélet felé fordultam. Akkoriban öt egyesület és alapítvány létrehozója voltam – több másikban aktívan részt vettem – és nem a pártpolitizálást választottam. Tapasztalati alapon, mély meggyőződésemmé vált, hogy mint annyi minden másban, itt is minden a legszemélyesebb alapoknál kezdődik!
Nincs egészséges társadalom jól működő családok nélkül, nincs virágzó nemzetgazdaság az egyének, kisvállalkozások jóléte nélkül, nincs összetartó országos igazgatási struktúra valódi helyi önkormányzatiság nélkül, stb.! Nincs tehát valódi, hiteles magyar nemzeti szuverenitás a legszélesebb értelemben vett személyes állampolgári és kisebb közösségek szuverenitása nélkül! Hiába követeljük pl. a magyar nemzeti kisebbségeink számára mindenütt a másutt már működő szubszidiaritás elvén – az adott helyen, adott közösségek szintjén lehessen a legfontosabb ügyekben dönteni – autonómia gyakorlatát, ha éppen ezeket vonjuk el országhatáron belül a településektől, régióktól és egyéb közösségektől, számtalan módon!
Nem mai, hanem sajnos bizonyos értelemben véve az évszázados történelmi, polgári fejlődésünk elmaradásainak és a teljes rendszerváltás óta eltelt idő mulasztásainak, sőt bűnei egyikének tudható be, hogy ma ebben kifelé és befelé is erős gondjaink vannak! Mind az „irányított demokrácia” hívei, mind ellenfelei úgy képzelik el országunkat, lakosságunkat, a fél világot, hogy „megtanítjuk a kellően erre még nem érett magyar polgároknak és egyes európai országoknak is”, hogy mi az egyedül követendő, helyes út!
Végtelen szomorúsággal konstatálhatjuk, hogy a civil szervezeteink jó része is főleg kormányzati támogatásokból él és mára boldogan veti igába fejét az alamizsnákért. Ahogy fél évszázada a szakszervezeteket alacsonyították a „párt transzmissziós szíjává”, ma kis finomítással ugyanez a jelenség éli virágkorát! Ez is egy hétköznapi példája annak, hogy a „nagy szuverenitások” miből és hogyan is tevődnek össze!? A társadalmi folyamatok mind-mind az egyének és kisebb-nagyobb közösségeik kapcsolódásainak, működésének halmaza és hálózata! Valótlanul vonatkoztatnak el azok, akik ezeket pusztán fogalmi „magasságokba” emelve szemlélik és hirdetik!
Naponta látjuk, halljuk, hogy a jelenlegi európai és világhelyzet mennyire megköveteli azt, hogy a nemzeti szuverenitásunk ne csak megmaradjon, hanem erősödjön is! Úgy hiszem, hogy józan ésszel, bármely szövetségi rendszer szolidáris alapvetése, hogy bizonyos eleve létező adottságokat leszámítva – tehát egyes országok történelmileg kialakult területi nagysága, lakosságszáma, ásványi gazdagsága, tudományos-technológia szintje, stb. – az egyenrangúság elve valóban érvényesüljön is!
Nos, ha csak vétójogainkra, vagy a többségi döntés – másutt elfogadott – elveire gondolunk, ebbe nehezen köthetünk bele! Ha arra, hogy egyes, korábban el sem képzelhető helyzetekre nincsenek közösen kiérlelt jó szabályok, ott persze a legtöbb nemzetközi szervezetnek vannak adósságai. De hogy bárhol, bárkik ezt kifejezetten a mi kárunkra próbálnák megváltoztatni, azt hamisnak tartom. Az eltérő nemzeti és egyéb geopolitikai érdekek érvényesítése, követelése azzal kell kezdődnie, hogy saját portánkon körül tekintve, mindent rendben találunk-e?
Reklamálni, hogy a város szemetes, de közben az udvarunkra senkit be nem engedni, nehogy lássa, ott mi, hogy néz ki, nekem disszonáns. Ezt éreztem már 1984-ben, 2004-ben és ma, 20024-ben is! Sosem a felhőtlen öröm érzése töltött el…
A cikksorozat folytatódik, az írásokat hétvégenként publikáljuk. Korábbi írások a KecsUP-on a szuverenitásról:
- Maczonkai Mihály: A szuverenitásról
- Libor Zoltán: Az erkély fölött az ég
