Cikksorozatban járjuk körül a ma újból sokat vitatott szuverenitás fogalmát. Szerintünk fontos, hogy megértsük, mit jelent szuverénnek lenni, lehetünk-e egyáltalán azok, és ha igen, milyen felelősséggel jár? Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy ez csak politikai szempontból fontos, vagy éppen a politika az, ami nem engedi, hogy szuverének legyünk, mert furkósbotként használja fel saját céljára – mások ellen? Szuverénnek lenni annyit jelent, mint szabadnak lenni? Vagy olyan tapasztalat, ami nem magától értetődő? Sok eltérő nézőpont, ezért gondoltuk azt, hogy megnézzük alaposabban a szuverenitás szót.
Az első írást a kecskeméti születésű Dr. Maczonkai Mihály jegyezte, aki a Pécsi Tudományegyetem Jogi Kara Európa jogi és Nemzetközi jogi tanszéke docense. Második felkért szerzőnk Libor Zoltán, a Mélymerülés Művészeti Magazin szerkesztője.
Az erkély fölött az ég
Akkor már, a ’80-as évek közepén a belvárosi, Budai utcai belsőportás házrészből kiköltöztünk a Széchenyivárosba. A Nyíri út 63-ba, a hatodik emelet harminchatba. Amikor kiléptünk a lakáshoz tartozó erkélyre, az égbolt és a föld között lebegtünk. Az égboltról akkor az volt a hivatalos vélemény, hogy üres. Nem lakik benne semmilyen Isten. Ezt maga Jurij Gagarin is megerősítette, amikor 1961. április 12-én 108 perces utazást tett ebben az isten nélküli űrben. Gagarin volt ennek a véleménynek a tudományos alátámasztása. A földdel kapcsolatban már nem emlékszem, mi volt a hivatalos álláspont. Talán még mindig az, hogy azé, aki megműveli. És mivel a nép művelte, így a föld a népé. A föld is. Meg minden más is, természetesen.
A mi hatodik emeleti erkélyünk a nem sokkal előbb épült új kórház felé nézett. Onnan, arról jöttek időnként azok a félelmetes, dübörgő zajt csapó katonai menetoszlopok, amelyek fenyegető lassúsággal vonultak el alattunk a Nyíri erdő irányába. Aztán később meg visszafelé, a homokbányai laktanya irányába. Ami nekünk tiltott terület volt. Egy titokzatos, idegen világ. Nem sok mindent tudtunk erről az univerzumról. Pedig voltak hírnökei, küldöttjei közelebb is. A Lánchíd utcai szovjet tiszti lakásokban például. Vagy a Zója utcai iskolában, amelynek udvarán hatalmas masnis, idegen nyelvet beszélő kislányok ugrabugráltak.
Álltunk a hatodik emeleti erkélyen, ég és föld között, és néztük a félelmetes, fenyegető, lassú menetet. Ott, a hivatalosan istentelen ég alatt hallottam apámtól először azt a szót, hogy szuverenitás. Nem volt fogalmam róla, mi az. Csak annyit gyanítottam, hogy akárcsak a hivatalos álláspont szerint az Isten az égből, a szuverenitás is hiányzik. Nincs. Mert ameddig titokzatos, ismeretlen idegen világok dübörgő menetoszlopai vonulnak el alattunk oda-vissza, addig szuverenitás nem lehet. Isten sem nagyon.
Aztán később, amikor már valamivel nagyobb lettem, és a menetoszlopokat alkotó harci járművek szállító vagonokra kerültek, és negyven évi ideiglenes itt tartózkodás után végre nem vonultak többet fenyegető lassúsággal a Nyíri erdő felé, már többet kezdtem sejteni erről a nem kevésbé rejtélyes fogalomról. A szuverenitásról. Azt kezdtem róla sejteni, hogy valami kifinomult módon olyan gyönyörű szavakkal függ össze, mint a szabadság meg a függetlenség. Hogy szuverén az az ország, az a nemzet, az az egyén, akinek joga van saját magáról dönteni, aki saját maga határozhat a sorsa felől.
Ezért én, amikor a szuverenitásra gondolok, a szabadságra gondolok. Talán sértően egyszerű gondolattársítás ez, nélkülözi a jogtudomány vagy a politológia szofisztikált megközelítését. Egy magamfajtának, aki az isten nélkülinek mondott ég alatt állva még látott lassú menetoszlopokat, és félt is tőlük, a szuverenitás, a szabadság, a függetlenség nagyon fontos érték. Értékek. Egy magamfajtának, aki még emlékszik arra, milyen görcs volt a gyomrában, amikor a hegyeshalmi határ felé tartott a szüleivel az ezerkettes Ladával, nagyon fontos értékek ezek.
A szuverenitás azonban, csakúgy, mint a szabadság, felelősséget is jelent. Nem szabad nyilvánvalónak venni. Meg kell tanulni és tanítani az értékét. A szuverenitás, a szabadság, a függetlenség olyan érték, amelyért őseink sokszor hoztak akár véráldozatot is. Olyan érték, amely segít megőrizni az identitásunkat, a kultúránkat, a közösségünket. Ezért szerintem meg kell védeni minden olyan külső ideológiai gyarmatosítási kísérlet ellen, amely az elveszítésével fenyeget. Meg azok ellen a belső, hatalmi gőgből és erőből fakadó támadások ellen is, amelyek a szuverenitást, az önállóan, szabadon gondolkodó egyént az „aki nincs velünk az ellenünk van” régi, Gagarin korabeli logikája alapján gyanús elemnek, veszélynek tartják.
Annak, aki komolyan hisz a szuverenitásban, komolyan kell venni a krisztusi aranyszabályt is, amely szerint azt kell tennünk másokkal, amit szeretnénk, hogy velünk is tegyenek. Ha nekünk fontos a saját szuverenitásunk, szabadságunk és függetlenségünk, meg kell értenünk, hogy másnak ugyanennyire fontos az övé. Tiszteletben kell tartanunk, értéknek kell tartanunk mások szuverenitását. Ahogy mások kultúráját, identitását is. A valódi, értékalapú sokszínűség csak egyenrangú szuverenitások kölcsönös tisztelete alapján működhet.
Ugyancsak az említett aranyszabály miatt azt is gondolom, hogy ha egy politikai közösség komolyan veszi a szuverenitást, nem teheti azt meg, hogy külföldön követeli, ugyanakkor idehaza vonakodik megadni a kisebb közösségeknek. Szerintem az meglehetősen önellentmondásos viselkedés, hogy például Brüsszelben kurucos hévvel követeli az éppen most hatalmat gyakorló politikai elit a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartását, gyakran a szubszidiaritás elvére is hivatkozva, ugyanakkor itthon folyamatosan csökkenteni, kontrollálni óhajtja ugyanez az elit az önkormányzatok, a helyi közösségek, a civil szervezetek vagy egyes intézmények, egyetemek hatás- és jogköreit, a saját ügyeik alakításában való aktív és hatékony részvételi lehetőségeit.
Most már régen nem a Széchenyivárosban élek. De most is van erkélyem. Csak most már a harmadikon. És a Szabadság térre néz. Talán nem véletlen. És talán az égbolt sem üres felettem.
Ha olvasóink is megosztanák gondolataikat arról, hogy szerintük mit hordoz magában a szuverenitás, írják meg nekünk a szerkesztoseg@kecsup.hu elektronikus címünkre. A cikkeket hétvégenként publikáljuk.
A sorozat első írását itt olvashatja:
Maczonkai Mihály: A szuverenitásról – a KecsUP-on cikksorozatban bontjuk ki a szuverenitást
