A Homokhátság északkeleti határán dolgozó civilek az utóbbi hetek hőhulláma előtti utolsó akciójukon a jászkarajenői pusztákon jártak. Az ő munkájukat dokumentálja Balázs Zsolt szabadúszó fotográfus.
Gazdálkodók, állattartók, geológusok, vízügyi szakemberek és természetőrök fogtak össze egy közös ügy érdekében az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) által már 2004-ben a félsivatagos övezetek közé sorolt Homokhátság szélén. Magukat vízőrzőknek nevezik.
Balázs Zsolt elmondta, hogy a civilek célja a víz megtartása a tájban olyan egyszerű eszközökkel, mint az ásó és a vödör. „Kézi erővel egy-egy csatorna megfelelő helyére épített földtorlaszokkal akadályozzák meg, hogy az éltető víz a csatornákon keresztülfutva elhagyja a földet, a tájat, az országot” – meséli a fotográfus.
A klímaváltozás hatásaként évek óta elmaradt a tartós téli hó, ugyanakkor a vízpazarlás is jelentős, ezek együttesen pedig oda vezettek, hogy a Homokhátság területén van olyan hely, ahol a talajvízszint 11,5 méterre zuhant – mint például Jászszentlászló határában –, és folyamatosan csökken.
„A növekvő igények egyre nagyobb léptékű vízfelhasználást igényelnek, miközben a régió kiszáradása folyamatos és megállíthatatlannak tűnik” – mondta a fotográfus, ugyanis már nem csupán a kiskerti gazdálkodásokban érezhető a vízhiány, de a nagyobb léptékű növénytermesztés és állattartás is megsínyli.
„A korábban itt élő tanyasi emberek a tájjal együtt éltek, figyelembe vették a táj adottságait, és ahhoz alkalmazkodva gazdálkodtak mozaikos elrendezésben, ami teret hagyott a víznek is, hogy a földet ne szárítsák ki. Az ipari mezőgazdaság viszont már saját igényei szerint formálta a tájat, és az állatvilággal együtt a tanyasi életforma és a víz is eltűnt” – mondta a fotográfus.
A vízőrzőknek sok esetben kell engedélyt kérni egy-egy beavatkozás során a helyi gazdálkodóktól, és bár sokszor tapasztalható ellenállás, egyelőre többen vannak még, akik a rövid távú profitért beáldozzák a jövőt.
A fotográfus arra is felhívta a figyelmet, hogy a szikes pusztákhoz köthető vizes élőhelyek nem rendelkeznek állandó vízborítással, általában kora tavasztól nyár közepéig kellene víz alatt lenniük, hogy a vizes élőhelyhez kötődő élőlények számára élőhelyet biztosíthassanak.
Csak az idén júniusban levonuló árhullám során hozzávetőlegesen 10,4 köbkilométer víz folyt le a Dunán – hasznosítás nélkül. „Ennél kevesebb az Alföld nyári félévi éghajlati vízhiánya. Ekkora vízmennyiség betárazásával Bajának 520 évig, Budapestnek 83 évig megoldott lenne az ivóvízellátása. Ha pedig az ország teljes vízigényét – lakosság, ipar, mezőgazdaság – erre alapoznánk, akkor hátra is dőlhetnénk a következő 12 évre” – mondja a fotográfus.
via Qubit