Kilencszer győzött a választásokon – nagyinterjú Szabó Gellérttel, Szentkirály polgármesterével

Szabó Gellért nem tartja magát született vezetőnek, de az mégiscsak sokat jelez tehetségéből, tudásából, faluja iránti elköteleződéséből, hogy 1990 óta minden önkormányzati választáson – összesen kilenc alkalommal – őt választották meg Szentkirály polgármesterének. Ez egyedülálló Bács-Kiskun vármegyében. Noha több párt hívta, soha nem lépett be egyikbe sem. Tanyasi embernek tartja magát, és mint ilyennek, van egy zsigeri viszolygása mindentől, ami hatalom, pártpolitizálás. Beszélt arról is, mit tart közel három és fél évtizedes polgármesteri pályafutása legnagyobb eredményeinek, mit ért a közélet „falusiasításán”, nem akart-e a „nagypolitika” színpadára lépni, és hogy mi jelenti számára a kikapcsolódást.

– Kilencedik alkalommal választották polgármesterré júniusban. Legelső alkalommal, 1990-ben miért döntött úgy, hogy elindul a választáson?

– Az ötlet először nem bennem merült fel, hanem a munkatársaimban. A helybeli termelőszövetkezetben dolgoztam az állattenyésztési ágazatban, akkor éppen törzsállattenyésztőként és az ellenőrző bizottság elnökeként. Kollégáim kérdezték meg valamikor 1990 augusztusának elején, vállalnám-e a polgármesteri tisztséget. Nagyon megtisztelő volt a bizalmuk, hogy erre érdemesnek tartottak. Elgondolkodtam rajta és belevágtam. Kellő komolysággal tekintettem a felvetésre, hogy települési elöljáró legyek, mivel a közéletben korábban egyáltalán nem voltam jelen, talán a tanácsházán sem jártam előtte soha. A szereplés ugyanakkor megszokott volt számomra, zenéltem és kórusban énekeltem.

– Úgy tudom, 1990-ben először és utoljára szerepelt egy pártnév a neve mellett.

– Igen. A rendszerváltás táján, az akkori országos folyamatok hatására a faluban is alakult egy MDF-csoport tizenkét fővel. Tagja nem lettem a pártnak, de az ő jelöltjükként indultam. Egyébként Szentkirályon soha nem volt jellemző, hogy nagy mozgalmi vagy pártpolitikai élet zajlott volna, még annak idején, a pártidőkben sem. Ez az MDF-csoport is csak rövid ideig működött. 1990-ben alakult még egy Fidesz-csoport is, az ő legnagyobb érdemük, hogy elindították a Szentkirályi Hírmondót. Kezdetben ez a fiatalokból álló társaság szerkesztette az újságot, de elég hamar átkerült az önkormányzathoz, és azóta is ez a település folyóirata.

– Még nem töltötte be a harminchármat, amikor először megválasztották, tehát igen fiatalon lett polgármester. Ön szerint miért gondolták alkalmasnak a tisztségre a munkatársai és aztán a választók is?

– Igyekeztem és akartam jó munkatársa lenni mindenkinek, ez kétségtelen. Próbáltam az egész közösség javára fordítani az ismereteimet, ha kellett, szóvá tettem dolgokat, ezzel együtt a téesz vezetőségének tagjaival is jó viszonyt ápoltam. Talán e miatt a kompromisszumkészség vagy az ügyek tálalásának kulturált formája miatt gondolták úgy az emberek, hogy alkalmas lehetnék polgármesternek, noha én nem tartom magamat született vezetőnek.

– Szentkirályi polgármesterként is mindig Kecskeméten lakott. A helyiek mennyire fogadták ezt el? Nem tették szóvá?

– Bár az egyik itteni tanyán nőttem fel, 1983-ban kötöttünk házasságot feleségemmel, és Kecskeméten kezdtük el közös életünket. Azóta onnan járok Szentkirályra nap mint nap. Előbb a téeszbe, aztán a községházára. Éppen az első, 1990-es kampány során került elő ez a téma, talán egy választási gyűlés alkalmával. Én ezt személyes adottságnak tekintettem, és kértem, hogy ne ennek alapján ítéljenek meg. Úgy gondolom, a szentkirályiak döntő többsége ezt elfogadta.

– Az első választás volt a legszorosabb, akkor 28 szavazattal kapott többet a második helyezettnél. Azóta viszont mindig biztosan győzött. 2002-ig még voltak ellenfelei, de már akkor is rendre 67, 83 és 89 százalékot szerzett. 2006-tól pedig mindig egyedüli jelölt a polgármesteri tisztségre a községben. Elismerésnek tekinti, hogy senki nem indult riválisként Ön ellen, mert annyira elégedettek a munkájával immár tizennyolc éve, öt választás során?

– Magyarázatát nem igazán keresem ennek. Nem tekintem magamat a lehető legalkalmasabbnak a polgármesterségre Szentkirályon, de ha van olyan, aki nálam esetleg alkalmasabb lehet, akkor eddig nem vette a bátorságot, hogy jelöltesse magát a tisztségre. Ebből következően ez a helyzet mindaddig tart, amíg az indulás mellett döntök, vagy pedig lesz egy nálam alkalmasabb személy, és versenybe száll. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy teljesüljön az az önmagammal szemben támasztott elvárásom, miszerint minden szentkirályinak elősegítsem a boldogulását itt a faluban. Ahogy említettem, soha nem volt nagy mozgalmi-pártpolitikai élet a faluban. Ennek ellenére nyilván nagyon sok vélemény megjelenik a mintegy 2000 lelkes településünkön is. Fontos tényező, hogy Szentkirályon a lakosság közel fele tanyán él, a tanyasi létre pedig az önellátás, az önjáróság, a szabadság a jellemző. Ez a közeg olyan embereket nevel ki, akik kritikus lelkülettel élnek önmaguk és a világ dolgai iránt is, és éppen a természetközeliségükből fakad, hogy nagyon is fel tudják mérni a saját lehetőségeiket. A kritika nem egy „dafke hozzáállás” bármiféle közélethez, hanem a jobbítás szándékából fakad. Én soha nem tartom zárva az ajtómat a választók előtt. Nagyon változatos gondokkal, bajokkal kerestek meg az elmúlt lassan 34 év alatt, és egyáltalán nem mondom, hogy mindegyikre tudtam megoldást adni. De gyakran az is sokat jelentett, hogy az illető kibeszélte magából az őt éppen foglalkoztató, aggasztó személyes gondját, esetleg a családja problémáját, vagy megtárgyaltuk a világ dolgait, az abban tapasztalható ellentmondásokat. Igazi kampányt tulajdonképpen egyszer sem folytattam annak érdekében, hogy én legyek a polgármester.

– Szórólapozás, plakátozás sem volt?

– Ilyen tájékoztató eszközökkel azért éltem. De 1994-ben már a helyi Vágó János Gazdakör, egy civil egyesület volt a jelölő szervezetem, amelyet 1992-ben újítottunk meg. A 94-es választásoktól lehetővé vált, hogy nem csak pártszervezetek, hanem civil szervezetek is állíthatnak úgynevezett kis listákat a tízezer lakos alatti településeken. Az, hogy ettől kezdődően mindig a gazdakör jelöltje voltam, a tagság részéről kifejezett egy bizalmat – és ez olyan háttér, amelyre bátran alapozhattam, hiszen minden tag helyben él és dolgozik, így ők pontosan fel tudták mérni, hogy kit érdemes indítaniuk. A programom összeállításában a mindenkori képviselő-testület és a gazdakör tagjai mindig a segítségemre voltak, úgyhogy nem éreztem magányos harcosnak magamat. Arra pedig külön igyekszem gondot fordítani, hogy senki ne érezze magát kizárva, kirekesztve a falu dolgaiból. Ennek érdekében az önkormányzat, a polgármesteri hivatal és a képviselő-testület dolgairól a Hírmondón és egy zárt Facebook-csoportban adunk hírt, alkalmanként szórólapokon keresztül is tájékoztatjuk a helyieket. Úgy vélem, ez alapvetően szükséges ahhoz, hogy a közösség minden tagja a lehető legjobban érezze magát, és ebben mindenki érdekelt.

– Említette, hogy soha nem volt és nem is akart tagja lenni egyetlen pártnak sem. Volt-e esetleg megkeresés valamelyik párt részéről, amelyik szerette volna, ha a színükben indul a választáson?

– Persze, több is, főleg a ’94-es választásoktól kezdődően. Nem is tudom, három-négy választáson talán több párttól is, kormányzati és ellenzéki pozícióban lévőktől egyaránt. Viszont én tanyán nőttem fel, tanyasi embernek tartom magamat, és mint ilyennek, van egy zsigeri viszolygásom mindentől, ami hatalom, pártpolitizálás. Igaz ugyan, hogy a rendszerváltást a pártok színeiben megjelenő, elvek és értékek mentén szerveződő csoportok folytatták le, de az a szabadság, az a függetlenség, amit én tanyasiként az anyatejjel magamba szívtam, nem engedte meg, hogy a saját ambícióimat, erőmet egyetlen csoportnak, pártszervezetnek a szolgálatába állítsam. Tűzifa-fűrészelő kisiparos édesapánk a téeszbe sem lépett be, otthon gazdálkodott, és neveltek négyünket. Amit hallottunk tőle akár családi, akár baráti beszélgetések során, az meghatározó volt egész életemre. Ő becsülte, de nem értette meg azokat az embereket, akik tisztességesek, jó szándékúak voltak ugyan, de számukra az érvényesülés vagy más érdekek miatt fontos volt, hogy az akkor egyedüli párt tagjai legyenek. Nem értettük, miért adja el magát, ha úgy tetszik, a hatalomnak. Így bennem is kialakult ez a fontos elvárás magammal szemben, hogy a pártnak való megfelelés igénye, szüksége soha ne kerüljön összeütközésbe a saját erkölcsi mércémmel és környezetem jó szándékú tagjainak a reményével. Ebből következően az Úristennek, önmagamnak és a falumnak tartozom elszámolással, de pártszervezetnek soha. Ha úgy tetszik, akkor ez a személyes szerencsémnek is tekinthető: az élet nem támasztott elém olyan föltételt, ami miatt meg kellett volna alkudnom a morális elveimmel.

– És mit szólnak ehhez a szentkirályiak?

– Soha nem gondoltam, hogy saját céljaim vagy a településen megvalósítandó elképzelések miatt nekem valamilyen párthoz kelljen csapódnom azért, hogy a fejlesztéseket nagyobb volumenben vagy nagyobb hatékonysággal tudjam teljesíteni. Volt és van egy hallgatólagos egyezség köztem és a helyiek között, hogy ugyan ha pártszínekben politizálna a polgármester, talán több támogatásra vagy nagyobb befolyásra tehetne szert, de mi megelégszünk azzal a tempóval és azokkal az eredményekkel, amelyeket a függetlenség fenntartásával a polgármesteren keresztül a falu teljes lakossága élvez.

– Ez a hozzáállás igencsak egyedülálló lehet, akár országos viszonylatban is.

– Talán az lenne logikus, hogy a polgármester menjen a fő sodorral, úgy a falunak jót tehetne, például eggyel több utat lehetne leaszfaltozni. De ha az eredményeket tekintjük, az igazolja az én igazságomat, vagyishogy lehet ezt másként is végezni. Biztos vannak olyan községek, amelyek nálunk nagyobb ütemben fejlődtek, de ott nincs meg ez a szellemi szabadság. Természetesen arról sem feledkezhetünk meg, hogy a faluközösség, hál’ istennek, erős gazdasági bázist kapott, élen a Szentkirályi Ásványvízzel, és ez meg tudta teremteni a kiegyensúlyozott intézményi működés és a lépésről lépésre fejlődés alapját. Nem biztos, hogy szerényebb pénzügyi, gazdasági körülmények között el tudtuk volna érni ezeket az eredményeket.

– Egy kérdés erejéig maradjunk még a kilenc választásnál. Volt-e esetleg olyan alkalom, amikor úgy gondolta, hogy kész, elég volt, nem kíván újra indulni?

– Nem. Kezdettől úgy gondoltam, hogy amíg hasznára tudok lenni a faluközösségemnek, mert szellemileg és fizikailag el tudom látni a munkámat, addig készen állok erre a feladatra. Valószínű, hogy ezt a távlatos gondolkodást érezhette vagy érezheti a szentkirályiak döntő többsége az intézkedéseimből, megnyilatkozásaimból, és ezt elfogadták, tiszteletben tartották. Persze ma már kicsit nagyobb megfontoltságra van szükség, hiszen 67 évesen más előregondolkozni öt évre, mint 47 vagy akár 62 évesen volt. Most azt tudom mondani: képességeimben és a gondviselés erejében, támogatásában bízva úgy tervezem, hogy – futballnyelven szólva – végigjátszom ezt a 90 percet. Abban is reménykedem, hogy – a képviselő-testület, a hivatali dolgozók és a szentkirályiak együtt – győzelmet tudunk aratni a gondok, bajok fölött.

– Hogyan látja az országos politikai életet, közéletet, amely az elmúlt fél évben igencsak mozgalmas, változásokkal teli – ahogy az elemzők mondják: turbulens – volt?

– Nem gondolom, hogy azok a küzdelmek, amelyek a legfőbb ringben, vagyis az ország politikai vezetésében zajlanak, azok mesterkéltek, embertelenek lennének. Arra viszont rá kellett jönnöm már a kezdeti években viszont, hogy ez nem az én világom.

– Egyik írásában amellett tesz hitet, hogy „falusiasítani kellene a közéletet”. Mit ért ezen?

– Elsősorban a közvetlenséget és azt a nyíltságot, ami itt falusi szinten viszonylag könnyen megvalósítható. Magyarán, hogy a tetteinkért mindig vállalnunk kell a felelősséget, mert azonnal szembesülünk mindenféle véleménnyel. És az nem fordulhat elő, hogy egy dolog kizárólag a hatalom szemszögéből láttatható vagy véleményezhető, hiszen mindig vannak olyanok, akiknek sérelmet vagy bosszúságot okoz. Ezt egy községben meg lehet valósítani, ez a kisközösségek sajátos adottsága. Tízezer lakos fölött már egészen más a választási rendszer, másként alakulnak ki a képviselő-testületek. Frakciók között lavírozni egészen sajátos tudomány, amit lehet a művészet szintjén is űzni; a városi polgármester kollégák is jó néhányan ezt teszik. Persze nem mindegyikük tudja kézben tartani a frakciók közötti ellentéteket. A falusiasítás azt föltételezné, hogy a hatalom képviselői részéről az önkritika is belefér a politikai hitvallásba. Elfogadom, hogy ez naiv elképzelés, hiszen az alázat, az önkritika aligha tekinthető hatalmi politikai tényezőnek. A nagypolitikában az erő az, ami értelmezhető, ami egyfelől vonzást, másrészt igazodást jelent a választóknak.

– Az önkritika már gyengeséget feltételez?

– Igen. Hiszen azt üzenné, hogy mi a választók szavazatai alapján az adott közösség legnagyobb ereje vagyunk, de csak úgy tudjuk szolgálni, ha másokra, esetleg az ellenzékre is hallgatunk olykor. Ezt a mindenkori hatalom képtelen elfogadni, a természetéből adódóan. Nem azért, mert közöttük gazemberek ülnek, hanem mert ez a rendje alakult ki a hatalom gyakorlásának.

– Nem lehetne ezt másként csinálni?

– Nem tudom. Amikor szellemiségben vagy értékrendben hozzám közel álló kormányzati politikussal, országgyűlési képviselővel beszélgetek négyszemközt vagy szűk körben, vagy a Magyar Faluszövetség elnökeként tárgyalok, akkor érződik az ember a politikus mögött. De amint magára húzza annak a pártnak a zubbonyát, amelyiknek a képviseletére megválasztották, vagy amelyiknek köszönhetően pozícióba került, minden megváltozik. És akkor tudomásul veszem, hogy most ő eljátssza vagy betölti azt a szerepet, amit elvár tőle a mandátumát adó szervezet, bár legbelül nem pont úgy gondolná.

– Szerepekről van tehát csak szó, vagy azért vannak mélyebb meggyőződések is?

– Azt hiszem, hogy akik a keresztény-nemzeti értékrendet vallják, egymást erősítve tudnak találni olyan kapaszkodókat, melyek a lelkiismeretük számára még elfogadhatóvá teszik azt a pozíciót, amit betöltenek vagy azt a véleményt, amely mellett kiállnak. De kizárt, hogy mindez ne járna kompromisszumokkal – illetve itt én a megalkuvás szót használnám. Úgy érzem, nekem a polgármesteri székben viszonylag kevés megalkuvó döntést kell hoznom. A megalkuvást rutinná, az ember saját lelkiállapotának állandó részévé tenni, véleményem szerint az erő elfecsérlését jelenti. Emiatt ebbe bele sem akartam vágni.

– Soha?

– Ez így nem egészen igaz, mert az egész rendszerváltozás roppant mély gondolati, lelki hullámzást váltott ki bennem. Sírtam a rádióközvetítés alatt, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án. Akkor az „ide nekem az oroszlánt is!” érzés volt bennem. De ahogy már említettem, be kellett látnom, hogy ez nem az én terepem. Lehet erre azt mondani, hogy savanyú a szőlő, de mindig jól és egyre jobban éreztem magam abban a közegben, amelyikben vagyok. Talán azért is, mert eközben kialakultak kapcsolataim az éppen regnáló kormányzat képviselővel is, így első kézből szerezhettem híreket, benyomásokat abból a közegből, amelyikbe kezdetben esetleg vágytam. Ráadásul ott is tudtam képviselni a falusias elveket, és a faluszövetséges polgármestertársak felé közvetíthetem egyes döntésekről a háttér-információkat. Hiszen ami színtiszta hatalmi döntésnek tűnik a média tudósításaiból vagy akár a Magyar Közlönyben megjelenő jogszabályszövegből, amögött nagyon komoly nemzeti érdekek és viszonylatok húzódnak. Ezekbe a régiókba nem látok bele, de azt sem feltételezem, hogy valaki szántszándékkal a nemzetközösség rovására akarna dönteni. Ilyen értelemben minden országvezetőnél a jó szándékban bízom, és feltételezem, azért határozott vagy szavazott úgy, ahogy, mert abban a helyzetben azt látta a legjobb útnak. Az már más kérdés, hogyha én lettem volna a helyükben, az én előéletemmel, tulajdonságaimmal, véleményemmel, milyen döntésre jutottam volna.

– Mit szól ahhoz, ha azt mondom, Szentkirály rengeteget nyert, az ország viszont vesztett, hogy egy ilyen gondolkodású, értékrendű és tudású emberből nem lett országgyűlési képviselő?

– Nem, nem. Az Országgyűlésben a személyes értékek föláldozódnak a hatalmi érdekek oltárán.

– Egy ideális világra gondolok.

– De ilyen nincs. Voltam parlamenti ülésen, és kiábrándító volt számomra. Tehát tényleg nem bánom, hogy nekem ez kimaradt, és nem őrlődtem fel a pártpolitikai küzdelmek közepette. Kellettek az impulzusok közéleti pályafutásom kezdetén ahhoz, hogy a világmegváltó álmok és a nemzetet fölemelni szándékozó falusias erőfeszítések a lelkemben helyükre rázódjanak.

– Harmincnégy évet áttekinteni és értékelni nagyon nehéz, de mi lenne az a mondjuk három dolog, fejlesztés, a közösség életében bekövetkezett változás polgármestersége idejéről, amelyikre nagyon büszke?

– Az egyik az 1996–97-ben lezajlott földprivatizáció, beleértve a tanyavillamosítást is. Szentkirályon a termelőszövetkezet úgy szűnt meg, hogy egyetlen bt., kft., rt. nem alakult meg, ami egészen különleges helyzet. Nem azt mondom, hogy más településen nem történt ilyen, de biztosan elég ritka volt, hogy a téesz vagyona ténylegesen föl lett osztva a tagok között. Az ingóságokat, kombájnokat, munkagépeket megvásárolták a helyi téesztagok. Így az a 8300 hektár szántó, amit a téesz művelt korábban, nem maradt parlagon, mert a tagok az általuk korábban is hajtott gépekkel, immár saját tulajdonukként művelhették. A földek visszaadása és névre írása nagyon józan és egymásra figyelő módon zajlott, és hosszú időre szóló fundamentumává vált a szentkirályi jövőnek. A bármilyen jogcím szerint az egyes személyeket megillető földek kiadása lényegében kinek-kinek a kívánsága szerint történt, ideértve a tanyák éltetésének elemi igényét is. Nemcsak helyiek, hanem kárpótlási jeggyel idegenek is árvereztek, de ők is jórészt Szentkirályról elszármazottak, akik családjuk révén kötődtek a faluhoz. Ennek a folyamatnak az eredménye tulajdonképpen a Szentkirályi Ásványvíz is. A téesznek ugyanis volt egy fonodaüzeme, annak az értéke már meghaladta azt, amennyit a helyi tagok le tudtak volna tenni az asztalra. Balogh Sándor – a mostani tulajdonos-ügyvezető, Balogh Levente édesapja – vásárolta meg az üzemet, és a cég innen indult el a siker útján. A tanyák villamosítását már az önkormányzat szervezte: 1994-ben indult, és 2001-ben zárult. Több mint 300 tanyai fogyasztót tudtunk így szabványos hálózatra kapcsolni. Ennek során mintegy 72 kilométernyi villamos vezetéket építettek ki a településen. Nagy szervezőmunka volt ez a polgármesteri hivatalnak a megyei önkormányzattal, az áramszolgáltató Démásszal, a tanya- és földtulajdonosokkal közösen, de máig fontos alapját adja a gazdálkodásnak.

– Mit emelne még ki?

– A helyi összefogás és a helyben történő foglalkoztatás, megélhetés biztosításának példáit. Az első ilyen a tornacsarnok volt. 1991-ben pályáztuk meg, és 1997-ben adtuk át. Szerkezetkész állapotáig egy olyan közhasznú brigád építette meg, amely a téesz megszűnése miatt az önkormányzatnál elég nagy számban jelentkező munkanélküliekből állt össze. Az anyagot a hivatal vásárolta, nekik pedig kőművesként, ácsként megvolt a kellő szakértelmük a kivitelezéshez. Az átadáskor 95 ezer forintos négyzetméterenkénti költséget ismertek el az akkori pályázati kiírásban, mi ehhez képest négyzetméterenkénti 35 ezer forintos áron tudtuk felhúzni a csarnokot. A község első emeletes háza, a hatlakásos Fecskeház a második, amelynek a tetőzetét öt helyi ácsbrigád készítette. Kétféle módon írtuk ki a közbeszerzést, generálkivitelezőként is lehetett pályázni, illetve munkanemekre bontva is. Mindkét változatra több ajánlat érkezett, végül az utóbbiból olyan csomagot tudtunk összeállítani, amely sokkal kedvezőbb volt, mint a generálkivitelezői. Öt helyi csapat osztotta fel egymás között a munkát, és itt is az volt a lényeg, hogy a kapott állami támogatásnak a döntő része szentkirályi mestereknek lett kifizetve. A helyiek előnyben részesítésének gyakorlata – hangsúlyozom: az érvényben lévő jogszabályok keretei között – végigkísérte a teljes önkormányzati életünket.

– Végül a harmadik, büszkeségre okot adó emlék?

– A Szentkirályért Alapítvány, amelyről 1990. október 12-én, az első önkormányzati képviselő-testület alakuló ülésén döntöttünk. Azóta is létezik, közben pedig megkapta a közalapítvány minősítést. Itt térnék ki arra, hogy falunkat a rendszerváltás spirituális bölcsőjének tekintem, hiszen 1987. augusztus 20-án kaptuk vissza ősi nevünket az 1952-ben a községre kényszerített Lászlófalva elnevezés helyett. Ennek a névvisszavételnek roppant erős, máig tartó elementáris hatása van, összekovácsolta a közösséget. Erre az erőre, összetartásra alapozva hoztuk létre az alapítványt. Az alapgondolat az volt, hogy adózni senki nem szeret, viszont a helyiek nagyon szeretik a falujukat. Mi lenne, ha nem vetnénk ki adót, ellenben mindenki saját lehetőségei, tehetőssége és kötődése függvényében hozzájárulna bizonyos közcélok megvalósításához? Kiválasztottunk az akkori jogszabályok szerint talán tíz közcélt, ezt jelöltük meg az alapító okiratban, de képeztünk alcélokat is. Ezzel elkülönítve tudtunk gyűjteni a tornacsarnok építésére, kerékpárútra, járdára, iskolabuszra és még sok minden másra. Az idők során az alapítványba fizetett összegek garantálták az önkormányzat működésének, gazdálkodásának a zökkenőmentességét és a folyamatos fejlesztésnek az alapját. Nemrég számoltam össze, hogy az elmúlt 33 évben 380 millió forintot gyűjtött össze az alapítvány, és nem igazán van olyan helyi fejlesztés, amelyben valamilyen részt ne vállalt volna. Hiszen mindig volt pénze, ezért az önkormányzat innen kaphatott kamatmentes kölcsönt a kuratórium döntésével. Különösen az utófinanszírozott fejlesztéseknél volt ez fontos. Amikor elkészült egy beruházás, az önkormányzat lehívta a számára járó állami támogatást, és visszaadtuk az alapítványnak a pénzt. Hitelt soha nem vettünk fel egyik ciklusban sem, mert mindig megtaláltuk a módját, hogy az önkormányzat vagy a faluközösség helyben jusson fejlesztési forrásokhoz. A jogszabályok által biztosított lehetőséget megragadva tudtuk hizlalni az alapítvány tőkéjét. Amíg erre lehetőség volt, addig az iparűzési adót is, jelenleg pedig a kommunális adónak egy jelentős részét az ingatlantulajdonosok befizethetik az alapítványba, adózás helyett. Voltak nehéz időszakok – például a Covid alatt, 2020–21-ben –, amikor igencsak megcsappantak az adóbevételeink, és akkor bizony szükség volt arra, hogy az önkormányzat működéséhez viszonylag jelentős kölcsönt kérjünk az alapítványtól – természetesen nem minden feltétel nélkül. A képviselő-testület és az önkormányzat fölött egyfajta felügyeletet gyakorolt az alapítvány kuratóriuma, de így tudtuk átvészelni a nehéz helyzetet, és később az önkormányzat visszaadta az alapítványnak a működésre kapott kölcsönt. A beruházásoknál és mindenféle közcéloknál az alapítvány most is rendelkezésre áll. Jelenleg egy kőkereszt, a falunk legrégebbi, 1900-ban épített köztéri alkotásának a megmentésére és új helyen való felállítására gyűlnek az adományok.

– Úgy tudom, a helyi iskolások támogatása is rendszeresen biztosított.

– Így van. Már sok éve ad az önkormányzat iskolakezdési támogatást, legutóbb gyermekenként 15 ezer forintot. Ám van egy ösztöndíja is az alapítványnak, ezt 1994-ben kezdtük. Ha a szentkirályi állandó lakóhellyel rendelkező középiskolás eléri a 4,61-es tanulmányi átlagot, 25 ezer forint egyszeri összeget kap; aki kitűnő, 30 ezer forintot. Ugyanez a felsőoktatási hallgatóknál kétszer ennyi. És van még egy második üteme is az ösztöndíjnak: aki a következő félévben teljesíti ezt a tanulmányi eredményt, az jogosult az augusztusban kapott ösztöndíj felére. Eddig körülbelül 130 diák részesült díjazásban, a kifizetett ösztöndíjak összege meghaladja a 12 millió forintot. Már régóta létezik a babakelengye-támogatás is, ami az első gyermek után 40 ezer forint, a második után 60 ezer, a harmadik után 80 ezer, a negyedik gyermektől pedig 100 ezer forint egyszeri támogatás.

– Melyek a legnagyobb problémák a településen? Korábban sok panasz volt a román idénymunkásokra.

– Valóban voltak időszakok, amikor igen nagy létszámban, több százan voltak jelen román vendégmunkások, pontosabban erdélyi magyarok, többnyire cigány emberek. Hozzá kell tenni: a falu küllemének alakításában és a szentkirályi gazdaságok életrevalóságában, versenyképességében nagyon nagy szerepük van a vendégmunkásoknak. A gazdák nemigen szeretik ezt elismerni, de tény, a helyi munkaerő már régóta nem képes elvégezni az adódó feladatokat, mert nem áll kellő számban rendelkezésre. Több mint 10 ezer hektár a falu közigazgatási területe, és intenzív gazdálkodás zajlik zöldséggel, gyümölccsel, szántóföldi növénytermesztéssel. Szőlőnk is van több mint 300 hektár. Sok munkafolyamat gépesített, de a krumplinál, dinnyénél jelentős a kézimunka-igény. Az utóbbi évtizedben több letelepedés is volt a vendégmunkások között, akik gyermekeiket a mi intézményeinkbe járatják.

– Mi a helyzet az utakkal, járdákkal?

– Legnagyobb infrastrukturális hiányosságunk, amelyre egyelőre képtelenek vagyunk még az alapítvánnyal együtt is megoldást találni, az a Kocsért Szentkirállyal összekötő út fölújítása. Ez a három és fél, négy méter széles út a két önkormányzat tulajdonában van, 1998-ban épült, és a két település közötti forgalmat volt hivatott lebonyolítani. Igen ám, csakhogy elindult a Mercedes-beruházás Kecskeméten, és a gyárnak és a kiszolgáló üzemeknek szükségük van munkaerőre. Úgyhogy a Jászságból, a Nyírségből, a Hajdúságból is jönnek dolgozók Kecskemétre, így ezen a szűk úton jócskán megnőtt a forgalom, nagysága szinte országos közútéhoz hasonló. A kátyúzás, a padka járható állapotban tartása meglehetősen nagy munkát és kiadást jelent számunkra. Vannak gépeink, munkatársaink is, akik ezt elvégzik, de nem tudunk lépést tartani a forgalommal és a miatta bekövetkező állapotromlással. Tizenkét kilométernyi ez a szakasz, milliárdos nagyságrendű összeget igényelne a kiszélesítése és felújítása. Ezt a léptéket mi helyben már képtelenek vagyunk elérni, és sajnos nem látható, mikor sikerül megoldást találni erre a problémára.

– Említette a Mercedes-gyárat és hogy Kecskeméten 2009-től nagy fokú gazdasági fejlődés indult. Ezzel egy időben sokan ki is költöztek a megyeszékhelyről a közeli szatellittelepülésekre, például Ballószögön nagyon jól tapasztalható ez a jelenség. Itt is jellemző?

– Közel sem annyira, mint Ballószög vagy Helvécia esetében. Persze hozzánk is érkeztek az ország minden részéről – például Törökszentmiklósról, Orosházáról vagy a Dunántúlról –, vettek telket, és itt építkeztek. Égető gondunk az óvoda bővítése, mert sajnos nincs annyi hely a csoportszobában, hogy az összes gyermeknek le tudják tenni a kiságyat, emiatt az óvónők kényszermegoldásokkal dolgoznak. A bővítés tervei elkészültek, de ehhez is 370-380 milliós forrásra lenne szükség, amennyi szintén nem előteremthető az önkormányzat vagy az alapítvány által. Bízom abban, hogy a megyei önkormányzat által szétosztható fejlesztési forrásokból jut majd a bővítésre. A megyével egyébként is nagy örömmel dolgozunk együtt. Pontosan tudom, hogy az a fejlesztéspolitika, társadalmi és szellemi összefogás, amit a megyei önkormányzat vezetésével Bács-Kiskun vármegye élvez, párját ritkítja az országban.

– A laikus azt gondolná, hogy a Szentkirályi Ásványvíz sikere nyomán a faluban – ahogy mondani szokás – a kerítés is kolbászból van. Mekkora fellendülést hozott a falu életébe a cég? Mennyi iparűzési adót fizetnek, ezenkívül valamivel hozzájárulnak-e a község fejlődéséhez?

– A kft.-vel a partneri kapcsolatunk megítélésem szerint nagyon jó, a holding elnökével, Balogh Levente úrral szintén. Az ő személyes elköteleződése településünk lakossága iránt immár tizenötödik éve megmutatkozik abban, hogy a kitűnő bizonyítvánnyal végzett nyolcadikosok egy-egy laptopot kapnak ajándékba. Ez érezhetően tanulásra inspirálja a nyolcadikos tanulókat. A cég tisztességgel befizeti az adót, ami a költségvetés 15-18 százaléka, a községi rendezvényekre tőlük vásároljuk az ásványvizet, de nagyobb összefonódást a magam részéről nem igénylek egy ilyen nagy vállalkozás és a helyi közösség között. Az önkormányzat számára gazdálkodása létalapját jelenti az az adóbevétel, amennyit a cég fizet. Pozitív tendencia, hogy a kisebb helyi vállalkozások száma nő, vannak más cégek is, amelyek szintén jelentősen hozzájárulnak a falu működéséhez. Nagyon fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy ezekkel az adóbevételekkel nem gazdálkodunk teljes egészében, hiszen korábban az úgynevezett beszámítás miatt, most pedig szolidaritási hozzájárulás címén a jól prosperáló önkormányzatoknak be kell fizetniük az államkasszába – pontosabban nem kapjuk meg azt a támogatást, amit a szentkirályi önkormányzatra vonatkozóan a költségvetési törvény tartalmaz.

– Ez mennyi pénz?

– Jelentős összeg, idén 68 millió forint. Az adóbevételünk pedig 220 millió körül tervezhető. Nyilván vannak nálunk sokkal szegényebb faluközösségek, amelyek önmaguk nem tudnak gondoskodni a boldogulásukról, hanem más önkormányzatok hozzájárulása révén besegít az állam. Ez részemről teljesen elfogadható, átlátható és követhető dolog.

– Igen, csak miközben valahol van egy felelős településvezetés és szigorú, takarékos gazdálkodás, költségvetés, máshol – finoman fogalmazva – nem bánnak ennyire takarékosan a pénzzel, mégis kisegíti őket a kormányzat.

– Ilyen színes, de mondhatom azt is, hogy tarka a mai magyar világunk. Sosem irigyeltem más településvezetőktől az önmaguk számára rendkívüli testületi döntéssel megállapított jutalmat, amire nálunk nem volt példa. Ami számomra a legfontosabb: reggelente mindig bele tudok nézni a tükörbe. A vezetésről, választásokról azt szoktam mondani, hogy az embernek megvan az a joga, hogy tévedjen, és ugyanez megilleti a közösségeket is. Sajnálatos helyzet, ha a településvezetés képtelen a választások közötti négy-ötéves időszakban igazán élő kapcsolatot tartani a választókkal, elfogadva a jogos kritikát és ehhez igazítani az intézkedéseket.

– Nemcsak Szentkirályért dolgozik, hanem a falvak érdekeit is képviseli.

– 1998-ban alelnöke, 2006-ban pedig az elnöke lettem a most 202 tagot számláló, 1989-ben alakult Magyar Faluszövetségnek. Nagy áldásnak tekintem azokat a feladatokat, amelyeket a szövetségnek köszönhetően végezhetek és azokat a kapcsolatokat is, melyeket az érdekképviseleti munka révén tudtam kialakítani. Minden megalkuvás nélkül, igen szép élményeim és emlékeim vannak az általam korábban esetleg félelmetesnek vagy nehezen megközelíthetőnek tartott állami vezetőkkel való beszélgetésekről. Úgy gondolom, ezzel a saját egyéniségem is gazdagodott, a kapott információkat pedig a falusiak javára tudtam fordítani. A Faluszövetség révén 1996-tól tagja lettem az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa magyarországi delegációjának, és ennek keretében tizennégy éven keresztül rendszeresen jártam Strasbourgba képviselőként.

– Rengeteg szó esett a polgármester Szabó Gellértről, de a magánemberről még alig. Elárul pár dolgot, mivel tölti a szabadidejét?

– Édesapánk kántor volt, a zenei tehetség nekem és három testvéremnek is adottság. Mind a négyen hangszeres zenét tanultunk, én a cselló mellett köteleztem el magam. Ötödikes koromtól hetente kétszer bejártam Kecskemétre a zeneiskolába. Hosszú szünet után a zenélés nemrég visszakerült az életembe: az öregdiákokból álló Piarista Diákszövetség kecskeméti tagozatának elnöke vagyok, és a piarista gyerekmiséken egy kis zenekar tagjaként csellózom. Nagyon örültem, hogy a szombati próbákra elő kellett vennem a hangszert, az utóbbi hónapokban szólistaként is volt alkalmam szerepelni. Nagyon fontos része az életemnek. Emellett a Nagytemplom énekkarában is rendszeresen éneklünk a feleségemmel, Erikával, miután 24 évig voltunk a Kecskeméti Pedagógus Énekkar tagjai. Van egy hobbikertünk Úrihegyen, a hétvégéket általában ott töltjük, így a kertészkedéstől, a földművességtől sem kellett egészen elszakadnom. Előfordul, hogy délután 4 óra előtt hazamegyek, de általában 6-7 óra körül végzek. Ez pedig amiatt van, hogy nincs zárva az ajtóm, nincs fogadóórám, tehát telefonon és személyesen is elérnek napközben az ügyfelek. A nagyobb koncentrációt igénylő feladatokra viszont 4 óra után nyílik kiváló lehetőség, amikor minden elcsendesül.

– Ha minden jól alakul, akkor tizedik alkalommal is nekifut a választásnak?

– Erről egyelőre nem gondolkozom. Ezt a meccset, ahogy említettem, szeretném végigjátszani böcsülettel, és majd meglátjuk, mit hoz a jövő.