„A zene, a közös zenélés által okozott megrendülés hihetetlen élményét kell minél több gyereknek átadnunk, vagyis úgy dolgoznunk, hogy azt átélhessék. Főleg azokért a pillanatokért tanítunk, amikor a diákunk azt mondja: ezért érdemes tanulni és gyakorolni” – vallja dr. Ittzés Tamás, a kecskeméti Kodály Iskola új főigazgatója, akivel pályázatáról, terveiről, elképzeléseiről és ars poeticájáról beszélgettünk. Nagyinterjú.
Ittzés Tamás a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola főigazgatói posztján Balogné Papp Boglárkát váltja, megbízatása 2029. augusztus 15-ig szól.
– Előre tudni lehetett, hogy az idei Tavaszi Fesztiválon utoljára rendezik meg a Nemzetközi Bohém Ragtime & Jazz Fesztivált. Tavasszal zajlott a pályázat a Kodály Iskola főigazgatói tisztségére is. Összefügg a két dolog egymással? A pozíció elnyerésében bízva kommunikálta úgy a rendezvényt, hogy nem lesz folytatás?
– Nem tagadom, volt némi összefüggés, a pályázat is közrejátszott, hogy utolsó alkalommal hirdettük meg a Bohém Fesztivált. De elsősorban az, hogy 33 év után elfáradtunk a szervezésében. Beltéri rendezvényként több a korlátja, mint egy nyári fesztiválnak, a Jazzfővárosnál kisebbnek láttam a fejlődési potenciálját. Évente két nemzetközi program megszervezése pedig anyagilag és az időmenedzsment szempontjából is megterhelő, miközben vannak egyéb feladataim is. Februárban megszületett harmadik gyermekünk, egy gyönyörű kislány – ő, két fiam és a feleségem is szeretné, ha többet lennék otthon. Ez is fontos szempont volt a döntés megalapozásánál. Természetesen az is benne volt, hogy beláttam: ha igazgató leszek, akkor már végképp nem lesz időm két fesztiválra.
– Korábban miért nem és miért éppen most adta be pályázatát?
– Egy ilyen döntésre sok szempontból meg kell érni, illetve az is benne van, hogy én most már nem magamat akarom továbbfejleszteni, nem a saját szakmai pályámat kívánom tovább építeni, hanem más fontos dologra szeretnék energiát szánni. Egyébként megmondom őszintén, az elmúlt húsz-huszonöt év alatt többször győzködtek, hogy induljak a tisztségért, de alapvetően most sem az én ötletem volt a pályázás.
– Elárulja, ki biztatta rá?
– Polgármester asszony keresett meg és kérte, hogy pályázzak. Az ő véleménye, felvetése igen nagy súllyal esett latba, illett komolyan venni. Nem gondolkodtam sokat a pályázáson, természetesen megvitattam a feleségemmel, hogy ez belefér-e az életünkbe. Úgy láttam, alkalmas jelölt lehetek, aki remélhetőleg fejlődést tud elérni az iskolával – amelyhez családom nagyon sok szállal kötődik, hiszen 54 éve mindig volt valaki, aki vagy ott tanult, vagy ott tanított. Én tizenkét évig jártam oda, majd tanítottam huszonöt évet hegedűtanárként. Édesanyám végig az iskolában dolgozott ének- és angoltanárként, édesapám néhány évig igazgatóhelyettes és osztályfőnök volt. Feleségem is a Kodályban tanult, jelenleg magánéneket tanít, és a legidősebb gyermekem szintén az iskola diákja, akit minden valószínűség szerint követ majd két testvére is. Visszakanyarodva kicsit a fesztiválokhoz: többen inkább a Bohém-oldalamról ismernek, de mindig azt mondtam, ha választanom kellene, mondjuk, a ragtime és Bach között, akkor Bachra szavazok. Szerencsére sosem kellett.
– Akkor nem kell attól tartaniuk az érdeklődőknek, az iskolába járó vagy oda jelentkező diákoknak és szüleiknek, hogy dzsesszzenészképzővé válik a Kodály Iskola? Persze ezt csak viccből kérdezzük.
– Isten őrizz! Abszolút nem erről van szó. Az időzítéssel kapcsolatban még egy gondolat: eddig az riasztott vissza a pályázástól, hogy úgy láttam, az iskolaigazgató alapvetően adminisztrátorrá válik, én pedig abszolút nem ilyen alkat vagyok. Amibe belevágok, azt nagyon komolyan veszem, és végigcsinálom. Az igazgatóságot csak iskolaépítő attitűddel tudom elképzelni, és nyilván így is fogom tenni a dolgomat. Nagyon remélem, hogy lehet majd annyira feszegetni a rendszer határait, hogy az elképzeléseim szerint működjenek a dolgok.
– A pályázatban úgy fogalmaz, hogy önmagát teremtő, alkotó, építő emberként látja, aki elvégzi a szükséges adminisztrációt, de nem csinovnyiktípusú. Véleménye szerint a jelenlegi rendszerben mekkora mozgástere lehet majd?
– Két oldalról lehet szemlélni mindezt. A legfőbb alapvetés, hogy egy iskolának – főként egy olyan különleges szakmai irányultságú iskolának, mint amilyen a Kodály – és a fenntartónak, jelen esetben a tankerületnek, a tankerületi igazgatónak szakmailag ugyanaz a célja: a minél jobb működés. Azt kell megtalálni, hogy a törvényi és a finanszírozási keretek mit engednek meg, és mit nem. Ha pedig valamire nincs anyagi fedezet, akkor azt hogyan lehet külső források bevonásával vagy más úton megvalósítani. Másik oldalról az adminisztrációs kötelezettségeket be kell tartani. De ez a két szempont véleményem szerint nincs ellentétben egymással. Az egyik leggyakrabban használt érv bármilyen ügy elintézési módja mellett – főleg a közszférában – az, hogy „így szoktuk”. És nem vizsgálják meg annak a lehetőségét, hogyan máshogy lehetne még. Nyilván az adminisztráció legyen rendben, de a fő cél mégiscsak az, hogy az iskola jól működjön és fejlődjön. Ehhez kell megtalálni a megfelelő megoldásokat.
– Igen kritikus volt a pályázatában, pár kiragadott idézet: „a jelenlegi helyzet nem túl rózsás”; „a kodályi hagyományok és a zenei nevelési koncepció minősége és hitelessége szenvedett leginkább csorbát”; „korábban rang volt bekerülni, ma öröm, ha valaki jelentkezik”; „nincs nyoma hosszú távú tervezésnek”; „a hangszerkínálat nem koncepciózus”.
– Nyilván egy kicsit szubjektív véleménynek hangzik, és nem akarok most hangzatos kijelentéseket tenni, mert legalább egy évre szükségem lesz ahhoz, hogy belelássak az iskolában zajló munkába. A pályázatom inkább helyzetelemzés, és nem elsősorban kritika. Úgy gondolom, maga az iskola – a Kodály-koncepció, az infrastruktúra, a megannyi lehetőség – fantasztikus, és a tantestület is sokkal többre hivatott, mint ami az elmúlt tíz-húsz évben megmutatkozott belőle. De talán nem baj, ha még itt, a munka elején kimondom, hogy az iskola csak hellyel-közzel éri el azt a magas szintet, ahol szerepe, fontossága miatt a városban és országosan lennie kellene. Többektől hallottam ezt. Jövőre lesz 75 éves az iskola, amely az origója a Kodály-koncepciónak. Ha valaki – éljen bárhol a világban – érdeklődik a Kodály-módszer mint zenepedagógiai koncepció iránt, akkor nyilvánvalóan azt fogja mondani, hogy elmegy a kecskeméti iskolába, mert ott lehet a legjobban megtapasztalni, elsajátítani. Hogy ennek az elvárásnak, az origószerepnek meg tudunk-e felelni? Most nem biztos. Az utóbbi évtizedekben a lényeg némileg elsikkadt. Azért vállaltam ezt a posztot, hogy ne a beadandó adminisztrációval forgácsoljuk szét az időnket, hanem hogy a lényegre koncentráljunk. De nem szeretnék kritizálni senkit, egyszerűen az embernek szembesítenie kell magát azzal, hol tartunk most, és hova juthatunk el közösen. Nagyon optimista alkat vagyok. Ma már viszont realista is. Idealista célokat nem szoktam magam elé kitűzni, és nyilván az általam vezetett intézménynek sem írok elő irreális határidőket, eredménycélokat.
– Azt is írta pályázatában, hogy olyan iskolát szeretne, ahol a tanárok képesek feleslegessé tenni magukat.
– Azazhogy hosszú távon ne tanárfüggő legyen a diákok teljesítménye, hanem tudjanak önállóan tanulni, gyakorolni, gondolkodni, fejlődni az elsajátított technikák és saját érdeklődésük, kitartásuk révén. Önállóságra kell őket nevelni, csak így képesek saját maguk fejlődni, a saját határaikat elérni, feszegetni. De ez az elv az iskolára vetítve is igaz. Én alapvetően struktúrákban gondolkodom, rendszereket szeretek kitalálni, felépíteni és működtetni, amelyek nem egy-egy egyéntől függnek, még egy igazgatótól sem. Nem rendítik meg alapjaiban a személycserék, egy-egy munkatárs távozása, nyugdíjba vonulása, és az érkező új kolléga zökkenőmentesen tudja továbbvinni a feladatokat. Tulajdonképpen nekem ez a legfontosabb vízióm. Nem titkolom, hogy nem egyszer, hanem kétszer öt évre tervezek, és utódomnak egy nagyon jól prosperáló, felfelé ívelő pályán lévő és továbbfejleszthető intézményt szeretnék átadni. Ehhez pedig az kell, hogy minden pedagógus felé megfelelő elvárások legyenek megfogalmazva, amelyeket örömmel tesz magáévá, és partner lesz a közös munkában. Egy jó struktúrában, közegben mindenki sokkal jobban teljesít; van, aki egyenesen szárnyakat kap. Először tehát azt kell tisztázni, ki hogyan látja a saját helyét az iskolában, mivel tud hozzájárulni a saját szakterülete – és ezáltal az iskola – fejlődéséhez, a gyerekek fejlesztéséhez. Tanítani nem én fogok, rajtam a rendszer kidolgozása és a motiváció fog múlni. Azt hiszem, hogy egy általános hangulatjavítás már rengeteget lendít majd a szekéren.
– A hangulatjavításnak lenne része a pályázatában említett demokratikusabb tantestületi munka?
– Igen. Úgy vélem, az irányt és sok megoldást közösen kell kitalálnunk, és ha minden jól működik, akkor az igazgató egy szakmai iránymutató – primus inter pares, azaz első az egyenlők között – sok szempontból. Hiszen neki kell döntenie személyi kérdésekben, esetleges konfliktusokban, kellemetlen szituációkban. De azt hiszem, hogy erre én alkalmas vagyok, mert tudok dönteni, és ami talán még fontosabb, tudok gyorsan dönteni. Majdnem negyvenévnyi vezetői tapasztalat után pedig vastag annyira a páncélom, hogy el tudom viselni, ha valamiért nem szeretnek. A legtöbb döntés sértheti valakinek az érdekét, ezért nagyon fontos a megfelelő kommunikáció, hogy megértsék az érintettek a döntés okát, indokát, célját. Tehát működhet egy intézmény sokkal demokratikusabban is, és nem feltétlenül kell mindent a vezetőnek meghatároznia. A hangulatjavításhoz tartozna annak a nagyon erős tudatosítása, hogy mindenki, aki a Kodály Iskolában tanít – akár az általános iskolában, akár a szakgimnáziumban vagy a gimnáziumban, akár humán vagy reál tantárgyat, akár ének-zenét vagy valamilyen hangszert –, mind ugyanazt a szekeret húzza előre. Egy azonos irányba tartó közösségnek kell lennünk, a szülőket is beleértve: nekik is szerepet kell kapniuk a közös gondolkodásban.
– Itt érkeztünk el a beiskolázáshoz, amit ugyancsak alaposan elemzett a pályázatában. Kevesebb diák jelentkezik az általános iskolába; míg régebben megszokott volt a három első osztály indítása, ez kettőre csökkent, és nagyon kevesen folytatják tanulmányaikat a szakgimnáziumban. Hogyan lehet ezen segíteni? Illetve jó irány-e, ha nagyon sokan jelentkeznek, hiszen nyilvánvalóan nem minden gyereknek való egy ének-zenei iskola.
– Onnan indítanám a dolgot, hogy a világ legszebb dolga a zenélés, és a világ legszebb hivatása a zenészé, legyen szó éneklésről vagy hangszeres zenéről. Lelkileg épít, olyan harmóniát teremt az ember életében, amelytől egyszerűen boldogabb lesz. Tudományosan bizonyított tény, hogy a zene az egyetlen olyan önálló tevékenység, amelyik a jobb és a bal agyféltekét összeköti, és nagymértékben növeli a kreativitást, a konstruktivitást, az együttműködési készséget, valamint egy csomó olyan – divatos szóval élve – kompetenciát fejleszt a gyerekekben, amelyekkel később sokkal jobban boldogulnak, akármilyen pályán dolgozzanak is. Nem véletlen, hogy a magyar Nobel-díjasok mindegyike zeneszerető (volt), sőt közülük többen hangszeren is játszottak. A zene tehát kifejezetten fejleszti az embert. Mi azokkal a szülőkkel, családokkal tudunk együtt dolgozni, akik ezt belátják, elfogadják és egyetértenek azzal, hogy a gyereknek erre van szüksége. Természetesen nekünk a Kodály Iskolában be is kell bizonyítanunk, hogy a zenét fiatalkorukban magukba szívók és művelők könnyebben tanulnak, és úgy érnek el jó eredményeket történelemből vagy matematikából is, hogy boldog a gyermekkoruk.
Az az érdekünk, hogy minél több gyerekből válogathassunk, és – ahogy a pályázatban írtam – rang legyen hozzánk bekerülni. Régen ez nagy kiváltságot jelentett, az utóbbi időben a beiskolázási számaink ezt nem támasztották alá. Nagyon remélem, hogy ebben a kérdésben hamar lehet valamiféle változást elérni, főleg az iskola jó hírének erősítésével és a szakmai munka színvonalának emelésével. Kulcsfontosságú lesz, hogy az eddiginél hatékonyabban elérjük a helyi óvodákat, hiszen onnan érkezik az utánpótlás.
– Megmarad a képességvizsgálat?
– Az a cél, hogy minél többen érdeklődjenek, jelentkezzenek, és úgy tudjuk kiválasztani a legjobbakat. A képességvizsgálat természetesen megmarad, hiszen nagyon sok mindenre fényt lehet deríteni 6-7 éves korban. Kiemelném, hogy ezzel nemcsak a zenei tehetséget mérjük fel, hanem kiterjed az általános kreativitásra, intelligenciára, együttműködési készségre is. Hiszen az olyan gyermek, akinek – mondjuk így – kevésbé van antennája a zenére, vagy óvodásként még nem tud tisztán énekelni, ő is fejleszthető, ha kellően okos és érdeklődő. Régen egyébként kísérleti jelleggel az iskola alapítója, Nemesszeghy Márta néni bevezette – és sokáig ez rendszeres volt –, hogy felvettek úgynevezett „dörmögősöket” is, akik általában egy kvarttal vagy kvinttel lejjebb tudtak énekelni. A sok-sok gyakorlás és a heti négy énekóra eredményeként azonban ők is felzárkóztak, és teljes jogú tagjai lettek egy kórusnak. Tehát a gyerekek nyilvánvalóan fejleszthetők zeneileg.
– Milyen tervei vannak a gimnáziummal, szakgimnáziummal?
– A gimnázium elsősorban a saját általános iskolai intézményegységünkre támaszkodik, hiszen ilyen erős ének-zenei képzést máshol nem kapnak. Persze nem lehetetlen a gimnáziumunkba bekerülni, szoktak más olyan iskolákból is jelentkezni, ahol például erős a kórus. Arra kell nagy hangsúlyt helyeznünk, hogy az énekoktatás ne egyirányú utca legyen, hanem annak köszönhetően a humán és a reál tárgyak tanításában is olyan szintre hozzuk magunkat, hogy bármilyen pályára tovább lehessen menni.
A szakgimnázium nagyon fontos eleme a Kodály Iskolának. Ez a legnehezebb helyzetben lévő iskolatípus országszerte. Ezt foghatnánk a körülményekre, a világ változására, a gyengülő utánpótlásra – és ezekben is van igazság. Ami nagyon megváltozott az utóbbi tizenöt-húsz évben, hogy a gyerekek és a szülők jó része is már arra szocializálódott, hogy mindent borzasztó gyorsan megkapunk. Nincs türelmünk várni, nincs türelmünk elbíbelődni dolgokkal. A mai második generációs, gyors információkhoz szokott diákseregnél kiemelkedő jelentőségű, hogy megtaláljuk azokat az eddigiektől talán kicsit elütő pedagógiai, meggyőzési, példaadási módszereket, amelyek képessé teszik a gyerekeket a hangszeren való tartós gyakorlásra. A most felnövő generációnak hihetetlenül frusztráló, hogy egy-két nap alatt nincs eredménye a hangszeren való tanulásnak, hanem ahhoz akár éveken keresztül napi többórás komoly, elmélyült munka szükséges. Ez nagyon más kávéház, mint amihez a mindennapokban szoknak. Ugyanakkor csak ez működik, nemcsak a komolyzenében, hanem általában a zenében. Ennek a megértése, elfogadása nehéz és kemény, és ehhez szülői segítség is kell, ezért a szakgimnáziumban még fokozottabb együttműködésre van szükség a szülőkkel.
– Ejtsünk szót a kórusokról is.
– Egy kicsit egészségtelennek érzem az iskolai kórusok egyensúlyát, hogy leginkább a Miraculum és az Aurin van előtérben. Természetesen ők szerepelnek a legtöbbet, ami nem véletlen, de abban bízom, hogy jobban eloszlanak a fellépési lehetőségek, feladatok. Ehhez elkötelezett kórusvezetőkre van szükség, ami igazgatói motivációs és szervezési feladat is egyben, ennek is örömmel állok elébe.
– Mit mondana azoknak a családoknak, ahol a gyermek zenei pályára készül, de nem klasszikus zenét szeretne játszani, és nem is a Kodályban oktatott hangszeren kíván tanulni?
– Óvodában, általános iskolában a gyerekdaloknak kell, kellene játszaniuk a főszerepet, nem az ilyen-olyan slágereknek. Természetesen nem lehet elzárni azokat sem a gyerekek elől, az én fiaim is hallanak, hallgatnak mindenfélét. Már néha égnek áll a hajam, milyen borzalmas zenék mennek a rajzfilmekben, és ők fújják kívülről. De ha az óvodás Bálint magában játszik, akkor mondókázik, néha magának költ egy kis verset, kiválóan rímelő halandzsaszöveggel, és ha dallama is van, akkor ez általában egy pentaton improvizáció. És ez a lényeg: akárhány kütyü lép is be az életünkbe, az ilyen ötfokú kis dalokat igénylik a gyerekek, ez kell a fejlődési szintjükhöz. Egyébként nem magyar sajátosságról beszélünk, ez Kínától Dél-Amerikáig így van. A kis pentaton dalok jelentik az alapot, erre kell építkezni, nem szabad kihagyni.
Az iskolában olyan minőségi elvárásokkal és profi hozzáállással kell tanítani, hogy mindegyik hozzánk járó diáknak legyen lehetősége zenésszé válni és zenei pályára menni. Ugyanúgy tömegbázist kell képeznünk, mint a sportban az edzőknek az utánpótlást. Természetesen minden diáknak szíve joga eldönteni, milyen műfajban szeretne zenélni, de – beszéljünk akár rockról, akár musicalről, operettről vagy hiphopról, rapről, énekes vagy hangszeres zenéről – egy biztos: a komoly zenei alap és képzés – mondhatjuk úgy is: a komolyzenei alapképzés – elengedhetetlen. Nem a jól kinéző sztároktól jók a befutott zenekarok, hanem a képzett zenészektől, hangszerelőktől vagy háttérmunkásoktól. Ha ők nincsenek, akkor csak egy gyenge minőségű produkciót hallhatunk. Sokan nem hajlandók elfogadni, hogy nem elég, ha három akkordot tud játszani a gitáron. A zene egyik műfajában sincsenek gyorstalpalók. Bizonyos dolgokat meg lehet tanulni tíz-húsz órás netes tanfolyamokkal, de aki magas színvonalon szeretné űzni ezt a szakmát, bele kell tennie a munkát és energiát.
Fontos azt is hangsúlyozni, hogy mi nemcsak zeneszeretőket nevelünk, hanem úgy nevelünk zenét kedvelő diákokat, hogy akár zenész is lehessen belőlük. Jelenleg úgy látom, hogy egy kicsit fordítva ülünk a lovon, de ez nemcsak a mi iskolánkra igaz, hanem általános szemlélet. Ez még a Magyar Bálint-féle oktatási minisztérium bűne, amikor radikálisan csökkentették az ének-zene óraszámát: gimnáziumban heti egy óra maradt kilencedik-tizedik évfolyamon, utána pedig semmi. Gyakorlatilag zenehallgatás maradt, ami az ének-zenei oktatás teljes kiüresítése. Ez sajnos azóta is tart. Nekünk ezzel a – fogalmazzunk így – trenddel mindenáron szembe kell mennünk.
– Rendkívül alacsony a respektje a zenész-énekesi pályának – írta a pályázatában. De gondolom, senkit nem beszélne le arról, hogy erre a pályára lépjen.
– Nem, sőt. Gondoljunk bele: ha lehetne egy híres embert választani, akivel közös fényképet szeretnénk, a legtöbben szerintem egy sportolót, egy színészt vagy egy zenészt neveznének meg. Valószínűleg a legtöbben valamilyen könnyebb műfajban tevékenykedő zenészt. Népszerűek tehát a szakma jeles képviselői, ennek ellenére sokan nem szeretnék, ha a gyermekük ilyen karrierre adná a fejét. Általában az a fő érv, hogy a zenészek nem keresnek jól. Valóban, egy átlagos ügyvéd talán többet visz haza, mint egy átlag zenész, de aki kiemelkedően játszik, azt kiemelkedően is díjazzák, és a kevésbé tehetségeseknek is rengeteg lehetőségük van pluszjövedelemre. Tehát egyáltalán nem rossz pálya pénzügyileg sem, az pedig egyértelmű – számomra legalábbis, de én hazabeszélek –, hogy ez a legboldogabb szakma. Aki erre való, annak élete végéig garantált a boldogsága.
– Ez nagyon szépen hangzik.
– Megboldogult apám mondta egyszer egy interjúban, hogy aki még nem rendült meg zenétől, az nem élte át igazán az erejét. A kóruséneklés lehet az első ilyen megrendítő, megindító élmény a gyerekeknek. Nagy élmény természetesen az is, amikor otthon játszik a hangszerén, örömöt szerezve a szüleinek, de amikor másokkal együtt zenél, énekel, és libabőrösök lesznek, mert érzik, hogy ez aztán jól szólt – ez felülmúlhatatlan érzés! A zene, a közös zenélés által okozott megrendülés hihetetlen élményét kell minél több gyereknek átadnunk, vagyis úgy dolgoznunk, hogy azt átélhessék. Főleg azokért a pillanatokért tanítunk, amikor a diákunk azt mondja: ezért érdemes tanulni és gyakorolni. Akkor lélekben már zenésszé vált – teljesen függetlenül attól, hogy később mi lesz a szakmája. Lehet, végül úgy alakul az élete, hogy nem megy zenei pályára, de mindig szomjazza majd a koncertet, az élő zenét, és boldog lesz, ha hallgatja, majd ezt az érzést a gyerekeibe is átörökíti.
