„Megkaptam a jelzőket, hogy akaratgyenge, használhatatlan, selejt vagyok. Az agyamra mentek ezzel, és persze nagyon rossz volt, mert én már nem akartam inni, de nem tudtam nem inni” – egy kecskeméti anonim alkoholista mondta el történetét kendőzetlen őszinteséggel a KecsUP-nak, megmutatva a pokoli mélységeket és csodába illő magasságokat. Hogyan tudott visszajönni a szakadék széléről, megküzdeni függőségével, szégyenével, jóvátenni hibáit, felépülni?
A jó megjelenésű, nyílt tekintetű, halk szavú, de határozott negyvenes férfival Kecskemét főterén találkoztunk. Másfél órát beszélgettünk, és nem volt olyan kérdés, amelyre ne válaszolt volna. Nem rejtette azt sem véka alá, kitárulkozásával az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet az Anonim Alkoholisták közösségére és tevékenységére, amire szerinte a mai Magyarországon – ahol az alkoholizmus népbetegségnek számít – óriási szükség van.
„Én voltam a kirakatban”
„Gyerekként azt láttam, hogy körülöttem szinte mindenki iszik a családban. Anyu nem, de apu nagyon sokat. Kifejezetten részegnek akkor még nem láttam, vagy ha az is volt, inkább kedves, bohókás, nem erőszakos. Nagy bohém volt. Egy biztos: a családban én vagyok az egyetlen, aki alkoholt fogyasztott, és még él. Apukám, az ő szülei, nagyszülei, anyukám szülei, sőt keresztszüleim is mind alkoholizmusban haltak meg, vagy az általa okozott betegségek miatt. Nyilván hallottam vitákat otthon a szüleim között, de engem nem különösebben zavartak a piázgatások. Sőt, menő dolognak tartottam. Azt hiszem, a kilencvenes évek eleje erről szólt Magyarországon. Az emberek ittak, ha ünnep volt; ittak, ha valami gond merült fel, és ittak csak úgy is.”
A legelső nagy berúgása tízévesen történt egy iskolai kiránduláson. Előtte alaposan bevásárolt töményekből.
„Rettentően élveztem, hogy dülöngélve végigsétálok a Rákóczi úton, és mindenki engem néz. Felszállok a vonatra, és mindenki velem foglalkozik. Én ezt a részét élveztem, nem is a bódultságot. Amikor megérkeztünk a Tőserdőbe, a többiek körülvettek, az igazgató felpofozott, mentőt hívtak. De végig csak röhögtem, mert én voltam a kirakatban, rólam szólt az a nap, a következményei pedig nem érdekeltek. Pedig otthon kaptam elég figyelmet, szüleim körberajongtak a két lánytestvéremmel együtt. Mégis mindig szerettem produkálni magamat, már gyerekként is.”
Visszatekintve látja, hogy ez az első eset tökéletesen megmutatta, mik voltak a motivációi, a mozgatórugói, amelyek az alkoholizmus útján elindították.
„Mára megtanultam, hogy a legtöbb problémánk forrása az önzőség, az énközpontúság. Az alkohol »csak« egy tünet, az üveg egy szimbólum. Ha nem ez jött volna, akkor lett volna valami más. Tudomásul kellett vennem, hogy függő identitású, határok nélküli emberként születtem – valamifajta hiánnyal. Ha belekezdtem valamibe, akkor azt addig csináltam, amíg erőm engedte.”
Tizenöt éves korában azzal akart kitűnni, hogy jól tanul. Sikerült is: kitűnő lett. Minden este egy kis dobozos sörrel jutalmazta meg magát.
„Biztosan észrevették a szüleim, de nem akarom az ő felelősségüket firtatni. Nem is okolom őket. Édesanyám nagyon megengedő, toleráns, már túlságosan is nyitott és szabad gondolkodású nő. Emellett pedig a mérgező vonzódás, a társfüggés iskolapéldája. Hiszen apámat fiatalkorától egészen a haláláig el tudta viselni. Nem nézte jó szemmel, hogy iszok, néha a fejemre koppintott, de olyan igazán soha nem szidott le. Ha leteremtett, utána jött gyorsan a kompenzálás, a megsimogatás, hiszen mégiscsak »én vagyok a kisfia«. Nem tudom, hogy ez volt-e a jó magatartás. De minden ment a maga medrében. Sokan azt mondták tinikoromban, amikor megláttak: ennek a kölyöknek már nem kellene élnie, annyit iszik.”
Az imidzs része lett a pia
A bulikban mindig ő akart a leghangosabb, a leghumorosabb, a legbátrabb, a legmenőbb lenni. A részegséget találta erre a megoldásnak. A csajozás terén nem voltak gondjai, persze azok nagyon felületes, futó kalandok voltak. Később kialakultak komolyabb kapcsolatai, három is, de bevallása szerint azokat sem tudta szépen, mélyen és kulturáltan megélni – az alkohol miatt. Már tiniként is a pia volt az első az életében.
„Akkor még nem küzdöttem ez ellen. Úgy éreztem, hogy ez az identitásom és az életformám része, hogy tökéletesen beépítettem a »bohém és hedonista ember vagyok« imidzsembe. Láttam a tragédiákat a családban, de nem gondoltam, hogy ez a szenvedély egyszer rajtam is annyira elhatalmasodik, hogy komoly probléma lesz belőle. Húszas éveimben teljesen rendben találtam, hogy a reggelihez megiszok egy pohár pálinkát vagy egy pohár brandyt, este pedig elborozgatok. Hétközben egy darabig megmaradt ezen a szinten, hétvégén aztán rendesen kiütöttem magamat.
Harmincöt éves koromig nem nagyon tudnék olyan napot mondani, hogy ne ittam volna. Huszonévesen egyszer próbálkoztam: a kedvenc kávézómban egy hétig csak limonádét rendeltem. Végig kurva szarul éreztem magamat, de büszke voltam, hogy kibírtam egy újabb napot. Belül azonban frusztrálódtam, hiányzott az alkohol. Már belekerültem abba a spirálba, hogy a helyzet egyre súlyosbodott, de mindinkább vak lettem saját magammal és a függőségemmel szemben. Miközben mindenki látta a környezetemben, hogy alkoholistává váltam, én ezt csak utólag láttam be. Amikor letettem az italt.”
Az esélyt többször megkapta a bizonyításra. Az érettségi után az első munkahelyén „kisfőnök” lett, maga oszthatta be az idejét. Egy ideig próbált belső fegyelmet tartani, de ebbe – szerinte – belefért akár munka közben is az ivás. Kiadták az útját.
Voltak, akik ekkor már óva intették, de második munkahelyén szintén volt szabadsága, megengedőbb, baráti volt a közeg, és igyekezett is jól „menedzselni” a bódult vagy másnapos állapotát, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Kedvező visszajelzéseket kapott munkájáról, támogatták felsőoktatási tanulmányait, és itt is vezetői pozícióba került. Hihetetlenül furcsa csavar a sorstól, hogy ugyanabba a munkakörbe csöppent, amelyikben egykor édesapja dolgozott, az ő régi kollégái lettek a beosztottjai.
„Az addiktív működésem miatt a munkát sem úgy végeztem, mint az átlagemberek. Nem voltak határaim, hogy reggel 8-tól délután fél 5-ig dolgozok. Ha napi 16 órát kellett, akkor annyit dolgoztam. Ha teljesen kifáradtam, akkor nem mentem be, ezt is megengedték. A magamfajtának ez a rendszertelenség nem jó, és előbb-utóbb ez benyújtja a számlát. Így is történt. Igyekeztem visszavenni a piázásból, de nem ment. Próbálkoztam azzal, hogy csak sört iszok, mondván, az még nem alkoholfogyasztás. Ezt sem tudtam tartani. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Jöttek a párkapcsolati nehézségek, ezeket tragédiaként éltem meg.
És aztán jött apukám halála. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Ő konkrétan az alkoholizmusba halt bele. Nem kívánok senkinek sem ilyen halált. Sajnos ezek a pofonok sem tartottak vissza az utamon, sőt még inkább visszafordíthatatlan lett az egész. Mindig is imádtam a rock’n’rollt meg a rock’n’roll életérzést, az én hőseim írók, költők, zenészek, színészek voltak. Olyannak láttam magamat, mint őket: menthetetlennek, és azt gondoltam, hozzájuk hasonlóan »hősi halált« fogok halni. De aztán túléltem a huszonhetet, majd a krisztusi kort is.”
Terápiák és visszaesések
De ekkor már teljesen elhatalmasodott rajta a szenvedélye, és az ijesztő jelekből sem volt hiány. Amikor egy-két napig próbált józan lenni, az elvonási tünetek között rosszullét, epilepsziás görcs és ájulás is előfordult. Egy eszméletvesztés után mentőautóban ébredt fel, és nem tudta megmondani, hogy hívják.
„Majd jó magyar szokás szerint bekerültem a pszichiátriára. Ezt azért mondom így, mert ennek kapcsán van bennem csalódottság és harag is, hogy ezt látták adekvát megoldásnak esetemben. Sok nyugtatót kaptam, elvonásban voltam, de azt éreztem, hogy végképp magamra maradtam, azt sem tudom, hogy ki vagyok, merre tartok. Abszolút kilátástalannak tűnt az életem. Ott voltam két-három hétig, kijöttem, és ittam tovább. Újra visszakerültem, majd miután kiengedtek, ismét visszaestem.”
Felkínáltak neki egy öthetes terápiát teljes izolációval, pihenéssel. Ekkor belátta, hogy már csak ez segíthet.
„Attól, hogy leteszem a poharat, még ugyanaz a hülye maradok. Belül is meg kell történnie a változásnak a felfogásban, az értékrendben. Itt ez elkezdődött. Éreztem, hogy kezdek összeszedettebb, tisztább, józanabb gondolkodású lenni. Nem jutottam alkoholhoz, és rendszeresen ettem, így felszedtem pár kilót. Többen mondták, hogy nagyon büszkék rám, a csodámra jártak, és ez tök jó volt. Aztán kijöttem, és az első napon újra berúgtam, és megint két hétig ittam.”
Teljesen elvesztette a lába alól a talajt. Következett egy újabb öthetes terápia – és az újabb visszaesés.
„Senki nem tudta a választ, legfőképpen én nem, hogy ez miért van. Nagy volt rajtam a nyomás a munkahelyemről, a családomtól, és az akkori páromtól, hogy kezdjek már magammal valamit. Megkaptam a jelzőket, hogy akaratgyenge, használhatatlan, selejt vagyok. Az agyamra mentek ezzel, és persze nagyon rossz volt, mert én már nem akartam inni, de nem tudtam nem inni. Egy napot kibírtam, de evett a fene a pia után, és nem volt eszköztáram, hogy mit csináljak. Elhatalmasodott rajtam az apátia. Belenéztem a tükörbe, és nem akartam látni, aki visszanéz. Nem mertem már beszélgetéseket kezdeményezni, mert nem volt erőm. És akkor a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy újra iszok.”
A Covid alatt mindenféle indokot kitalált, hogy táppénzen maradhasson. Hallomásból úgy értesült, hogy már nem is várják vissza a munkahelyére. Az önsajnálat, a szégyen, a lelkiismeret-furdalás mind az alkohol felé terelte.
„Nem azért iszol ilyenkor, mert annyira kurva finom a vodka, hanem mert nem tudsz önmagaddal, az érzésekkel, a külvilággal megbirkózni. Akkor szépen bezárkóztam a lakásomba, és elkezdtem magam módszeresen leinni.”
Ez majdnem fél évig tartott. Reggel ment vodkáért, hogy minél kevesebben lássák, és aztán ivással telt az egész napja. Fizikailag teljesen legyengült, a külvilággal nem tartotta a kapcsolatot, nem engedett be senkit a lakásba. Volt, aki ekkor már lemondott róla, feladta az érte folytatott harcot.
Amikor már nagyon rosszul volt, kihívta magához a mentőket. Bevitték a kórházba, kapott infúziót, két-három nap alatt nagyjából helyrejött. Hazaérve folytathatta az ivást.
„Emlékszem, egy július végi nap volt. Ültem a kanapén, és elkezdtem beszélgetni a kollégáimmal. Mai napig fel tudom idézni, milyen témákról volt szó, hogyan, milyen szófordulatokkal viccelődtünk. Nekem úgy tűnt, hogy egy egész napot dumáltam velük. Aztán kimentem a bejárati ajtóhoz és láttam, hogy be van zárva belülről. Akkor tudatosult bennem, hogy igazából senki nem volt velem, senkivel nem beszélgettem, csak a fejemben lévő dolgokkal. Ez rettentően megijesztett.”
Tolókocsiba kényszerülve
Felhívott egy nagyon jó hírű, Pécshez közeli bentlakásos intézményt, amely az úgynevezett Minnesota-modell szerint működik. Ez egy Amerikából származó több hónapos terápiás program, melyben nemcsak az egészségügy orvosi ismeretanyagára támaszkodnak, hanem túlnyomórészt saját élményű, felépülésben lévő önkéntes és/vagy fizetett munkatársakat alkalmaznak. A modell az USA-ban már 1949 óta sikeresen működik, ám Magyarországra csak az 1990-es évek végén tört be, és azóta egyre elterjedtebbé vált. Felvették az intézménybe, ám még jó egy hónap volt a beköltözés időpontjáig. Ekkor még keményebben kezdett inni, mint korábban valaha.
„2020. augusztus 24-én anyám és az akkori párom végül rám törték az ajtót, így vittek az otthonba. Onnantól datálódik a nem ivásom. Nem tudtam járni, egy tolókocsiba kellett betenni. Most sem vagyok nagyon vastag, de akkor 48 kilósra lefogytam. A májam és a vesém már teljesen feladta a szolgálatot, testemen különböző foltok jelentek meg. Be kellett bugyolálni, úgy néztem ki, mint egy múmia. Borzalmas volt. Nem igazán emlékszem részletekre, csak arra, hogy cikáztak a gondolatok a fejemben, meg ilyen álomszerű volt az egész.”
A terápián egy hónap után jött el az a pont, amikor tolókocsival levitték egy csoportfoglalkozásra. Lassan, kissé még hitetlenül, kétkedve szívta magába a társak kedvességét, szeretetét. Három hónap után végre eltűnt belőle minden, ami visszahúzta a mélybe, és azt tartotta szem előtt, ami perspektívát kínált. Nem azon gondolkodott, miért kell ott lennie, hanem hogy miként tudja abból a legtöbbet kihozni.
Nyolc hónapot töltött bent. Azt mondja, amikor kijött, már tudta, hogy mi az útja. Viszont sok minden bizonytalan volt a körülményeiben, és a szégyen miatt nem akart visszajönni Kecskemétre.
„Benn a terápián kérdezte egy segítő: »mi lesz most magával, hogy hajléktalan?« Mondtam, azért ne túlozzunk, nem vagyok az. »Miért, van lakása?« – kérdezte. Nem volt, mert a szolgálati lakásba a munkahelyem elvesztésével nem mehettem vissza. »Van munkája?« – tette fel a következő kérdést. Az sem volt. »Van pénze?« Huszonkétezer forint volt minden vagyonom. »Akkor maga hajléktalan« – jelentette ki a segítő, és akkor döbbentem rá, hogy igaza van. Ma már mosolygok ezen, de akkor azt hittem, hogy ez a világ vége. Mégis éreztem legbelül, hogy azért valami remény van.”
A jóvátételek útján
A terápia az Anonim Alkoholisták tizenkét lépéses felépülési programjára épült. Először megtörtént az öndiagnózis és a beismerés: ezt a problémát nem tudja megoldani, tehetetlen az alkohollal szemben. Ezután elfogadta, hogy egyedül nincs ereje az ital ellen küzdeni, kellenek kapaszkodók, egy nála hatalmasabb, tiszta erő segíthet lelki egyensúlya helyreállításában. A harmadik lépés az elhatározás volt, hogy akaratát és életét a saját felfogása szerinti Isten gondviselésére bízza. Végül a negyedik lépésben egy őszinte belső leltárt készített arról, hogy milyen értékei vannak, mik a hiányosságai. Lett félelem-, harag- és szexlistája is. Így lassanként tisztába került magával.
Egy úgynevezett szponzort is keresett. Ez a sportban bevett kifejezés az Anonim Alkoholistáknál olyan személyt jelöl, aki a józanságban, felépülésben előrébb tart, és tapasztalatait megosztja a terápiát még csak elkezdő társával. Az ő útmutatásait szem előtt tartva folytatta – immár „kint” – a terápiát. Több mint két évbe telt, mire a végére jutott.
Többek között el kellett mondania egy embernek a hibái valódi természetét, és kinyilvánítania: készen áll arra, hogy minden értelemben a józanságra és mindig a jóra törekedjen. Végül egy listát készített azokról az emberekről, akiknek a kárára volt, akiket megbántott, és egymás után felkereste őket. Családtagokat, egykori tanárokat, volt barátokat, barátnőket, munkatársakat. Ötvennégy név volt a szűkített listáján; még nem jutott teljesen a feladat végére, de lelkileg eddig is rengeteget adott neki.
„Olyan emberekkel találkozni, akiket a szégyen miatt tíz-húsz éve inkább elkerültem, odamenni hozzájuk, és kérni őket: mondják meg, mi az én bűnöm, és jóváteszem – ez szerintem egy őrületesen nagy és fantasztikus dolog, és megkönnyebbültem tőle. Egy kivételtől eltekintve szerintem legalább akkora élmény volt nekik, mint nekem. Volt, aki már elfelejtett, vagy azt, hogy régen megharagudott rám, és csak röhögött egy jót a dolgon. Más meglepődött, hogy egyáltalán még élek. Vagy azon, hogy engem még foglalkoztat a múlt, és oda merek elé állni bocsánatot kérni. És vannak néhányan, akikhez még gyűjtöm az erőt, mert még nem érzem magam képesnek a jóvátételre.
Hogy kivel volt a legnehezebb találkozni? Hát meg fogsz lepődni: a temetőbe elmenni apukám sírjához. Az nagyon kemény volt annak ellenére, hogy csak egy fakeresztet láttam. Nem azért rázott meg, mert harag volt bennem, hanem mert őrületesen sajnáltam, ahogyan régebben az ő alkoholizmusához viszonyultam, és ahogy bántam vele emiatt. Nem tudtam, hogy ő mit élt át. Utólag, mikor már megjártam a mélységeket én is, ráébredtem, hogy az nagyon kemény harc volt neki, de ő egyedül küzdött. Mindenkitől csak a kritikát, a lenézést kapta. Tőlem is. Sokszor megütöttem, elvettem tőle a piát, kiöntöttem. Óriási lelkiismeret-furdalásom volt emiatt, ráadásul el sem köszönhettem tőle, mert amikor ő kórházba került, már nem ismert meg. Szörnyű halála volt… Szóval ezek kavarogtak bennem, amikor ott álltam a sírjánál. De nagyon precízen felolvastam neki azt a kis irományt, amivel készültem.”
Visszakapaszkodás az életbe
Nagyon sok tragédiát látott, ivócimborái közül sokan nincsenek már életben. De legalább ennyi csodát is megélt a közösségben. Ilyen csodának, valami nálánál nagyobb erő közbenjárásának tartja azt is, hogy ő vissza tudott jönni.
Lakhatása megoldódott, akkori párjához tudott költözni. Munkája is lett, először egy gyárban. De már a legelső munkanapján kapott egy hívást – nagy meglepetésére – a volt főnökétől.
„Beültem az irodájába, és csak egy kérdése volt: miért van az, hogy a függő emberek – jellemzően az alkoholisták – a hitben találják meg az utat? Erről beszélgettünk jó egy órán keresztül, majd a végén állást kínált: legyek a közvetlen munkatársa. Hát nem nagyon tudtam mást csinálni, csak bőgni. Éltem ezzel a lehetőséggel, azóta pedig még több felelősséget kaptam. Tele vagyok kihívásokkal.”
A magánélete is lassanként rendbe jött. Akkori párjával ugyan elváltak az útjaik, de azt mondja, ez nagyon tudatos döntés volt, amit a józanodása érdekében hozott meg. A jóvátételeknek köszönhetően újraépültek a családi kapcsolatai, anyagilag is talpra állt, sőt tartozásainak kilencvenkilenc százalékát sikerült törlesztenie. Egy kis lakásba költözött, szépen berendezte, és majdnem egy éve újra van párkapcsolata, amit isteni ajándékként él meg, olyan váratlanul köszöntött az életébe.
Az Anonim Alkoholisták közössége 2023 elején kereste meg, vállalna-e náluk karitatív szolgálatot. Irodavezető lett, ami mindennapos munkát jelent, minden reggel és este eltölt vele egy-egy órát, és részt vesz a rendezvényeken is. Sok sorstársával tartja a kapcsolatot, szervezi a találkozókat. A szolgálat emellett folyamatosan emlékezteti arra is, hogy hol a helye, számára mi a legfontosabb. Tevékenysége jutalmának tekinti, hogy október végén két hetet New Yorkban tölthet egy nemzetközi konferencián.
„Ezt nem azért mondom el, hogy milyen fasza csávó vagyok. Eszembe sem jutott volna elmenni egy másik kontinensre. Ölembe hullott ez a lehetőség, persze borzasztóan örülök neki. De ahhoz képest, hogy négy éve majdnem beledöglöttem a saját hóbortomba, most meg ilyen dolgok történnek – ezt figyelembe véve csodálatos ez az út. Egy négy éve józan, testileg-lelkileg egészséges, magát boldognak nevező emberrel beszélgetsz. Tényleg törekszem a jóra, és hogy kordában tartsam a működésemet, de nem hallgatom el, hogy nem tudom magam meghazudtolni. Most is vannak olyan viselkedési jegyek, amelyek aggasztanak, egyelőre viszont nem tudok rajtuk változtatni.”
„Sikerült egyre jobban kitolni a határaimat…”
Hogy miként tekint vissza erre az egészre, a saját alkoholizmusára? Törvényszerűségként. Ennek így kellett történnie. Amikor arról beszél, hogy voltak gondok a családban, az iskolában, nem tudott a nőkkel normális kapcsolatot kialakítani, azt nem keserű szájízzel mondja, hanem teljesen természetes dologként.
„A terápia után azt gondoltam, hogy nagyon sok károm származik majd a múltamból, hiszen lehúztam, átvertem embereket, kirúgtak a munkahelyemről. De végigjártam a józanodás lépcsőfokait, megtettem a jóvátételeket, és büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam azok után, amik fiatal koromban történtek velem. Ma, ha megbántok valakit, akkor igyekszem még aznap helyrehozni. A másik személy miatt, és magam miatt is. Nagyon érzékeny vagyok, és a rossz érzések gyorsan elhatalmasodnak rajtam. Ha rövid időn belül nem teszem jóvá a hibámat, akkor rosszul érzem magam; lehet, hogy már nem tudok aludni éjszaka, bűntudatom lesz, és nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg emiatt az italhoz nyúlok.”
Egyelőre tudatosan kerüli azokat a szituációkat, amelyeknél felmerülhet az alkoholfogyasztás lehetősége. Régebben sokat járt például focimeccsekre, koncertekre, és ezek az esték arról szóltak, hogy minél jobban berúgjon. Amióta józan, még nem engedett meg magának ilyen szórakozást. Barátai tisztában vannak a helyzetével, nem szokták szesszel kínálni.
Nem szégyelli bevallani, a terápia után sok mindent meg kellett tanulnia – az életről. Mivel 14-15 éves korától ivott, abban sem volt tapasztalata például, hogyan lehet józanul randizni. Tele volt félelemmel, amikor ügyet kellett intéznie, még a legszimplább esetekben is, legyen szó például bankkártyaigénylésről.
„Hazamentem a páromhoz, és azon gondolkodtam, hogy képes leszek-e az ágyban produkálni, mert emlékem sem volt arról, mikor voltam utoljára józanul nővel. Sokszor felmerült bennem a kérdés, elég leszek-e úgy, hogy már nincs a legjobb barátom a kabátom belső zsebében? De az évek alatt sikerült egyre jobban kitolni a határaimat, kilépni a komfortzónámból. Ez a józanodás legszebb hozadéka. Minden nappal egyre több leszel, mersz és tudsz felelősséget vállalni. Erősödök, egyre kevesebb okot látok arra, hogy a múltamra vagy az italra kelljen gondolnom. És ha mégis van ilyen okom, tudom, hogy képes vagyok vele megbirkózni.”
Nem a vallás számít, hanem a hit
Sokat beszélgettünk arról is, mi kellett a változáshoz, hogy végleg képes legyen szakítani az itallal. Szerinte viszonylag egyszerű a képlet. Mindig is függő volt. Egész életében érzett egy óriási hiányt, meg nem értettséget, amit tiniként művészi hajlamának vagy zsenialitásának tulajdonított, utólag inkább már lelki defektnek látja. E miatt a hiányérzet miatt keresett valamit, ami mozgatja, amitől többnek érzi magát. Sokáig az alkoholban találta meg a pluszt. Viszont ha ezt a tényezőt kiveszi az életéből, attól az űr még nem tűnik el, azt más dologgal kell betöltenie. Szükség van kapaszkodóra, hogy ne zuhanjon vissza. Ha ez a kapaszkodó olyasvalami, ami nem károsítja, akkor van esélye a túlélésre. Úgy látja, ezért nagyobb a függők, az Anonim Alkoholisták igénye egy náluknál hatalmasabb erőt találni.
A tizenkét lépésben „saját felfogásunk szerinti Istennek” nevezik, de csak az egyszerűség kedvéért használják az isten szót. Hiszen náluk nem a vallás számít, hanem a hit. A közösség nem tesz különbséget tagjai között a vallásuk szerint, nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel.
„Nem kell szentnek lenni, elég, ha nyitott vagy, és képes befogadni valamit. Tök mindegy, mi az, csak egyáltalán állj rá készen. Lehet ez egy közösség is, melytől új impulzusokat kapsz. Fontos az őszinteség is, magaddal és a külvilággal szemben is. Ezek olyan erények, amelyektől új kapuk nyílnak meg.
A közösségben, a társakban kezdtem megtalálni azt a bizonyos erőt. Élmények, örömök értek, biztonságot, bátorítást és reményt kaptam azoktól, akik tiszták voltak és mosolyogtak. Ezt irigyeltem tőlük. Elkezdtem magam jól érezni, fokozatosan beilleszkedtem. És nekem is egyre jobb lett a kisugárzásom, amit a környezetem is észrevett. Látták, hogy meg lehet bennem bízni, lehet rám számítani, vannak motivációim. Kezdtem én is példa lenni, érezték bennem, körülöttem is azt az erőt, amit talán nem is szükséges a nevén nevezni.”
A közösségi szolgálat révén sokkal aktívabb lett az élete. Korábban félt elhagyni a várost, most már szívesen elutazik bárhová. Gyűléseket, találkozókat szervez, sok embernek elmeséli a történetét. Ő is szponzor lett: egyik sorstársa hitelesnek találta, és elkezdték együtt a lépéseket. Ez neki is jót tesz: ismét átéli az egész folyamatot, és ez megerősíti a hitében.
Regionális találkozót szervez az AA
Ő az egyik szervezője az Anonim Alkoholisták október 18–20. közötti, azaz péntektől vasárnapig tartó regionális találkozójának a kecskeméti Piarista Gimnáziumban, amelyen előreláthatólag 500-600 fő vesz részt. A találkozó minden érdeklődő és érintett számára teljesen nyitott és anonim. Várják azokat, akik küzdenek az alkohol ellen, de tehetetlennek, magányosnak érzik magukat.
Kecskeméten régóta működik az Al-Anon csoport is. Ez az alkoholisták olyan családtagjainak és barátainak a közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket abban a reményben, hogy megoldják közös problémáikat. Ők is tartanak találkozót a hétvégén, hogy megmutassák, nincsenek egyedül, és hogy létezik kiút, segítség.
