Majdnem 85 ezren olvasták – eddig – azt a márciusban megjelent cikkünket, amelyben Juliska néni, a Petőfi Sándor utcai kispiacon lassan negyven éve árusító idős asszony panaszolta el nehézségeit. Mint megírtuk, egymás után kapta az ellenőrzéseket, volt, hogy a földre letett virágai miatt büntették és ami a legjobban fájt neki: a piacfelügyelő csalónak nevezte. Addig se kerülték el a vásárlók, de a cikk után tényleg nagyon sokan keresték fel. Volt, aki azt is felajánlotta, hogy tüntetést szervez az ügyében – Juliska néni ebből nem kért -, egy önkormányzati képviselő pedig könyvet vitt neki ajándékba. Azóta elsimultak a dolgok: „csend, nyugalom, béke van”, ahogy idei legfelkapottabb riportunk főhőse fogalmaz. Pár nappal karácsony előtt látogattuk meg a sokat mosolygó kunszállási asszonyt, aki nemcsak arról mesélt, hogyan élte meg azokat a sűrű márciusi heteket és a hírnevet, hanem arról is, hogyan készül az ünnepre és mi okoz most neki bánatot.
1986 óta, azaz lassan negyven éve árusít Bóta Lászlóné Juliska néni a Petőfi Sándor utcai kispiacon, a Fűrészfogasok mellett. Az idős asszony minden reggel Kunszállásról buszozik Kecskemétre, hogy terményeit árulhassa és találkozhasson vásárlóival. Idén tavasszal mégis azt fontolgatta, hogy abbahagyja az árusítást, mert úgy érezte, a piacfelügyelet rászállt, és el akarták lehetetleníteni. Mint arról beszámoltunk, több alkalommal fizettettek vele plusz helypénzt, mert nem kettő, hanem három asztalra pakolt ki, vagy mert a földre tette virágokkal teli vödrét. De nem is ez bántotta leginkább, hanem az, hogy a piacfelügyelő a „legnagyobb csalónak” nevezte, és az asszony állítása szerint kilátásba helyezte, hogy eltiltják az árusítástól szeretett kispiacán.
„Lehet, hogy abba kéne hagynom. De akkor meghalok rövid időn belül, mert nekem ez az életem. Eljövök, beszélgetek a vevőkkel, nem sokat vásárolnak, de tudja, ez nekem nem is a pénzről szól. Emberek között vagyok. Leéltem az életem, küzdelmes, de szép élet volt. Soha nem csaltam. Soha nem vettem el senkitől semmit. Sokszor kértem kölcsön, amikor elfogyott a pénzem. Nem szégyellem, mert mindig visszaadtam” – mondta február végén, könnyekkel a szemében.
Március 2-án megjelent cikkünknek nagy volt a visszhangja: több mint 370 megosztást és 600 interakciót kapott a KecsUP Facebook-oldalán, és közel 85 ezren olvasták el (eddig). Ezzel 2024-ben a legnépszerűbb írott anyagunk lett.
„Hú, durva! Ennyi ember megismert? Úristen! Ez rengeteg ember” – hitetlenkedett Juliska néni, amikor a napokban meglátogattuk, és elárultuk neki a statisztikát. Többször is visszakérdezett, hogy jól értette-e? Láthatóan nagyon feldobta a dolog, bár hírnévre soha nem vágyott, és a helyén is kezeli (noha már rangos fotókiállításon is szerepelt egy róla készült fénykép – lásd cikkünk végén).
„Szépen, csöndben élek, úgy öregesen. Mint azelőtt is. Hogy megbántam-e a cikket? Dehogyis, a teljes igazságot mondtam el, és azt most is bármikor elmondom. A felhajtás meg aztán elmúlik. Drágám, minden csoda három napig tart” – mondta bölcsen Juliska néni.
A konfliktus rendeződött, lánya a nevében minden hónapban előre megköti a szerződést.
„Most már csend, nyugalom, béke van. Bennem nem maradt harag. Néha jön egy hölgy a piacfelügyelettől, és megnézi, nem rakodtam-e kettőnél több asztalra, mert annyiért fizetek. Ha átnyúlik a láda a harmadikra, akkor persze elveszem, mégha senkit sem zavar. Hiszen nagy tömeg nincs itt árusokból, csak az öregasszony jön minden nap” – teszi hozzá mosolyogva. Majd egy középkorú ismerős hölgyet fagyöngy vásárlására biztat: „lehet alatta csókolózni karácsonykor!”. A kis csokrok népszerűnek bizonyulnak ezekben a napokban, sokan visznek belőle – mondjuk az nem derül ki, az angolszász hagyomány, vagy pusztán a dekorálás miatt.
A cikk megjelenése után Juliska néninek sokkal több vásárlója lett, rengetegen mentek hozzá – olyanok is, akik korábban nem.
„Hogy honnét, azt nem tudom, de érdeklődtek, hogy na mi újság, hogy vagyok, és hogy remélik, nem lesz semmi bajom, itt maradhatok. De miért mentem volna el? Nem volt semmi bűnöm. Egy aranyos vevőm meg azt mondta, tüntetést szervez miattam. Mondtam neki, ugyan ne csinálja, végső esetben van más piac is. Bár mindenképpen itt akartam maradni. Aztán jött egy képviselő úr is a polgármesteri hivatalból – a nevére sajnos nem emlékszem – és hozott egy könyvet Kecskemétről. Örültem neki” – folytatja az idős asszony.
Aztán kissé elgondolkodva, az „ügyre” visszatérve kijelenti: lehet, hogy mások azt gondolják, furcsa természete van, mert ő bárkinek meg meri mondani a véleményét, akkor is, ha a másik nem úgy gondolja.
„Nem vagyunk egyformák, más szemszögből látjuk a világot. Ezzel szerintem nincs baj. Beszélgetünk, és aztán lehet, hogy az egyik meggyőzi a másikat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mindenkiben van hiba. Hiba nélkül nincs ember!”
Noha egyáltalán nem kérte, többen segíteni akartak neki pénzzel, nem gondolva bele, hogy a jószándékúnak gondolt gesztus akár rosszul is eshet Juliska néninek.
„Olyan érzésem volt, hogy sajnálnak, és ezért többet fizetnének. Egy nagyon aranyos házaspárból a férfi letett pluszban háromezer forintot, mondván, hogy kifizeti a büntetésemet. Hiába mondtam, hogy köszönöm, de nem kérem, ott hagyta. Mintha alamizsnát adnának… Elárulom magának, utána nyugtatót kellett szednem, nagyon felzaklatott az eset. Én nem szorulok rá adományokra, amit kell, azt meg tudom venni. Nem vagyok pénzorientált ember. Fontos dolog, mert abból élek én is, de nem minden. Alkudni nálam nem lehet, úgy érzem, annyit megérdemlek egy áruért, amennyit kérek érte. Egy kiló alma hatszáz forint, nem engedek az árból, de ne is adjanak többet” – jelentette ki határozottan.
Ahogy beszélgetünk, kiderül, hogy ugyan az ő problémája elsimult, és egészségileg is rendben van, de így is van valami, ami nyomja a szívét. Szeretett lányának – akit az elmúlt években többször műtöttek, és sok nehézséggel, problémával küzdött – bizonytalanná vált a munkahelye. Kéri, hogy erről ne írjunk részleteket, de elmeséli, mert így legalább megkönnyebbül a lelke.
„Azt mondta a minap: ‘Anyu, most harcolnom kell a munkahelyemért!’. Hát megérti, hogy sok álmatlan éjszakám van és fojtogat a sírás” – ragadja meg a kezem.
Ahogy a karácsony szóba kerül, ismét felderül az arca. Gyermekeivel és immár felnőtt unokáival tölti, akikről a legnagyobb szeretet hangján beszél, milyen jól tanultak és ügyesen kezdtek neki a nagybetűs életnek.
„A lányomék sütnek-főznek, én ki vagyok kímélve, kérem tisztelettel. Jó érzés, hogy visszakapom a gondoskodást, amit korábban adtam nekik. Eszünk-iszunk, pihenünk, erről szól ez a pár nap” – mondja Juliska néni, aki szerint a karácsony a legszebb ünnep. Jobban csak az anyák napját szereti, hiszen nincs annál nagyobb dolog a világon, mint egy gyermeknek életet adni, május első vasárnapján pedig a gyermekek köszönetet mondanak ezért az édesanyjuknak.
„Kár, hogy nem mindennap van karácsony. Mert ilyenkor adakoznak az emberek, de éhezők, szegények mindig vannak. Én nem vagyok gazdag, de amikor tehetem, összerakok ruhát, zöldséget, élelmiszert és elvisszük azoknak a rokonoknak, akik önhibájukon kívül nagyon rossz körülmények között élnek egy kis faluban, fűtetlen házban.”
Közben folyamatosan jönnek a vásárlók, és mindenkihez van jó szava.
„Most ismerem meg magát, de régen láttam! Egyem meg a drága szívét, hogy vannak?” – üdvözöl egy fiatal hölgyet. Juliska néni még december 24-én is fog árulni („hátha valaki elfelejt valamit megvenni”) és természetesen jövőre is – ameddig csak bírja. E szavakkal búcsúzik:
„Annak a sok-sok embernek, aki elolvasta azt a cikket, tiszta szívemből kívánok nagyon sok egészséget, és hogy szeretetben teljen a karácsony. Mert a szeretet old meg mindent! Áldott, békés boldog ünnepeket, és legyen olyan az egész életünk!”
Juliska néni fotókiállításon, a Capa Központban
A Petőfi Emlékév alkalmából (2022 és 2023) a Pictorial Collective dokumentarista fotós kollektíva kilenc tagja másfél év alatt bejárta Magyarországot, Kárpátalját, valamint a Vajdaságot és Erdélyt, hogy egyes településeken megörökítsék a Petőfi utcák életét. Móricz-Sabján Simon, a 2022 decemberében tragikusan fiatalon elhunyt elismert fotóművész, fotóriporter Kecskeméten is fotózott, és Juliska nénit is megörökítette. A képet aztán kiállították a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megrendezett tárlaton, közel 200 más remek felvétellel együtt. Nagy élményt jelentett Juliska néni számára, amikor családjával megnézte a kiállítást.