Juliska néni egymás után kapta az ellenőrzéseket a kispiacon, volt, hogy a földre letett virágai miatt büntették

1986 óta, azaz harmincnyolc éve árusít Bóta Lászlóné Juliska néni a Petőfi Sándor utcai kispiacon, a Fűrészfogasok mellett. Az idős asszony minden reggel Kunszállásról buszozik Kecskemétre, hogy terményeit árulhassa és találkozhasson vásárlóival. „Nekem ez az életem” – mondja. Most mégis azt fontolgatja, hogy abbahagyja az árusítást, mert úgy érzi, a piacfelügyelet az utóbbi időben rászállt, és el akarják lehetetleníteni. Több alkalommal fizettettek vele plusz helypénzt, mert nem kettő, hanem három asztalra pakolt ki, vagy mert a földre tette virágokkal teli vödrét. De nem is ez bántja leginkább, hanem az, hogy a piacfelügyelő a „legnagyobb csalónak” nevezte, és állítása szerint kilátásba helyezte, hogy az asszonyt eltiltják az árusítástól szeretett kispiacán.

Februári hétköznap délelőtt, a napsütés és az enyhe idő már tényleg a tavaszt ígéri. A nyolcvan éves asszony asztalán tojás, alma, krumpli, répa, hagyma, bezacskózva bab, dió és házikészítésű tészta, a földön a vödörben vágott tulipánok, ládában cserepes jácintok. A Petőfi Sándor utcai kispiacon, a Fűrészfogasok mellett ma is csak Juliska néni árul, a többi asztal üres.

„Drágám, nagyon-nagyon-nagyon régtől árulok itt, 1986-tól. Soha máshol nem is árultam. Amikor elkezdtem, végig mind a két oldalon hosszan elnyúlt a piac, rengetegen voltunk. Sokan termeltek akkor még a hobbin, és behozták a terményt a városba. Nem voltak nagy áruházak sem. Legyünk őszinték, ezek elviszik a piacnak a varázsát, de sajnos a vásárlóit is. Régen minden elfogyott, temérdek mennyiséget el lehetett adni. Most kérem, ha maga délben jönne énhozzám, amikor végzek, csodálkozna, hogy nem voltak vevők? Ma már nem merném elkezdeni a piacozást. De azért nem szoktam panaszkodni, mindig azt mondom, hogy jó piacom volt” – fogad Juliska néni.

Ezen a délelőttön egyébként tényleg elég nagynak tűnik a forgalom. Azalatt a másfél óra alatt, míg beszélgetünk, legalább húszan vásárolnak, közülük jónéhányan régi ismerősként köszöntik Juliska nénit, és kicsit beszélgetnek is a jókedélyű, barátságos asszonnyal.

„Rengeteg olyan vevőm van, aki már elköltözött a környékről, de ha erre jár, akkor is idejön hozzám, és vesz valamit” – tudom meg.

Juliska néni Kunszálláson él tanyán egyik lányával. Minden, amit árul, a saját és másik lánya terménye. Ő maga is dolgozik a kertben, de azt mondja, „már csak minimálisan”, mert 2017-ben rosszul lépett le a buszról, és utána meg kellett műteni a csípőjét.

„Szoktam azért kapirgálni, látszik is a kezemen, meg a körmömön, annyit viszont már nem bírok, mint korábban. Tavaly júliusban kalandtúrán voltam a padláson, és majdnem leestem, fölakadtam a létra ötödik fokán. Ezzel nem mentem el orvoshoz, azóta is fáj a lábam” – mondja, miközben folyamatosan tesz-vesz, és minden vevőhöz van egy jó szava.

Sokat mesél az életéről is. „Ó, az egy kész regény, ha elmondanám, és könyvet írna róla, le sem tennék az emberek!” – neveti el magát. Élelmiszer-eladónak tanult, 1957-ben végzett, és sokáig egy nagy ABC-ben dolgozott Ózdon. Azt mondja, korábban „nem fogott kapát a kezében, nem is ismerte”, de aztán 1985-ben Kunszállásra költöztek, és utána nem sokkal elkezdtek gazdálkodni.

Juliska nénit nem kímélte meg a sors, férje fiatalon beteg lett, leszázalékolták, és onnantól kezdve ő lett a kenyérkereső, nyaranta eljárt napszámba, summásnak. A piacozás lassan negyven éve élete meghatározó része. Azóta még inkább, hogy 2001-ben meghalt a férje: ha teheti, mindennap jön Kecskemétre, még hétvégén is.

De hogy hordja ki az árut a piacra? Hamiskás mosoly kíséretében jön a válasz.

„Hát a Mercedesemmel, meg a Trabantommal!” – mondja Juliska néni. De nem hagy sok időt, hogy elképzeljük, miként festhet egy csillagos autó vagy egy papírjaguár volánja mögött, fellebbenti a fátylat titkáról. Tehát: a Mercedes egy kis kerekes kocsi, a Trabant pedig a ládák megtámasztására szolgáló állvány, amely az asztalon kap helyet.

Fény derül a logisztika további részleteire is. A krumplit, almát nem cipeli a buszon Kunszállásról, hanem egy, a piachoz közeli társasházban bérel tárolórészt, itt tudja elraktározni az árut, amit lánya fuvaroz be a városba otthonról. Így Juliska néninek már „csak” az a feladata, hogy reggel ki-, délben meg behúzza a ládákat, szatyrokat a kis kocsival, de ehhez is kap segítséget egy fiatalembertől. A faluban a buszmegállóhoz reggelente – ha éppen nem dolgozik – lánya viszi ki, délután azonban az idős asszony gyakran gyalog teszi meg a jó másfél kilométeres utat a tanyáig.

Szóba kerülnek az utóbbi hetek történései is, melyek Juliska néni rosszkedvét okozzák. Tavaly augusztusban súlyos betegséggel műtötték meg a lányát, és mivel ekkor kétségesnek látta, milyen gyakran tud majd Kecskemétre bejutni és árulni, kérte a piacigazgatóságtól – hivatalos nevén az Intézmény- és Piacfenntartó Szervezettől -, hogy ne előre kelljen fizetnie a terület-használatért havi 15-16 ezer forintot, hanem utólagos elszámolással, a kint töltött napok után arányosan. Azt mondja, ebbe bele is egyeztek.

„Elmúltam nyolcvan éves, lehet, hogy két nap múlva meghalok, ne gondolják már, hogy három hónapra előre fizetek. De nem is ez az érdekes. Én csak reggel 8-tól, fél 9-től vagyok itt, délben befejezem a munkát, nem maradok egész napra.”

Lánya műtéte szerencsére jól sikerült, így édesanyja szeptember elejétől újra elkezdhetett piacozni. Juliska néni elmondása szerint már szeptemberben is kapott figyelmeztetéseket, hogy a bérelt kettő helyett három vagy négy asztalra pakolt ki, vagy hogy virágos vödreit a földre tette. De állítja, ha ezért a piacfelügyelőség plusz díjat kért, azt ő mindig kifizette.

„Nem is vitatkoztam. Hát miért vitatkoztam volna? Mindig odaadtam, amennyit kértek” – jelenti ki.

A „zűrök” szerinte februárban kezdődtek. Február 1-jén felhívták a piacigazgatóságról, hogy meg kell kötni a szerződést legalább három hónapra. Az asszony hivatkozott arra, amit korábban is elmondott érvként: nem szeretne ennyi időt előre kifizetni, mert ki tudja, mi lesz vele. Állítja, ekkor is azzal tették le a telefont, hogy rendben, akkor utólag rendezheti a díjat. Ennek ellenére február 5-én és 13-án is kijött a piacfelügyelő, és kérte tőle a szerződést, mikor pedig Juliska néni mondta, hogy nincs, 2800 forintot kellett fizetnie mindkét alkalommal.

„Lehet, hogy szemtelen öregasszony vagyok, de figyelmeztettem, hogy tavaly augusztusban négy napot nem dolgoztam, ám azt kifizettem előre, és ugyan volt büntetésem, de azokat levonva még ők tartoznak nekem 1500 forinttal. Azt mondta a felügyelő hogy az tavaly volt, az már nem érdekes, és hogy minden nap 2800 forintot kell majd fizetnem.”

Noha nem hiányzott neki a tortúra, Juliska néni másnap bement a piacigazgatóságra, hogy elmondja panaszait, rendezze a dolgokat és hogy akkor kössön szerződést. „Mondta is ott a hölgy, akivel beszéltem, hogy ‘hát igen, a Bóta néni rendesen fizette mindig a pénzt’. Nohát, akkor miről beszélünk?”

Ennek ellenére egy napra rá, február 15-én megint kapott ellenőrzést a kunszállási asszony. A ládák elhelyezésére ezúttal nem lehetett kifogása a piacfelügyelőnek, „egy centit sem lógtak át”, de 900 forint kifizetésére ismét felszólította Juliska nénit amiatt, hogy a virágok az asztal előtt a földön voltak.

„Aztán azt mondta nekem, hogy micsoda csaló vagyok. És még kétszer megerősítette, hogy én vagyok a legnagyobb csaló. Azok után, hogy mindig kifizettem rendesen mindent. És azt is mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy három hónapra ki is tilthat engem a piacról, és hogy ezután minden nap ki fog jönni engem ellenőrizni. Szinte elveszítettem az eszméletem. Ráborultam a ládára, és sírtam. Jöttek a vevőim és nem tudtam szólni egy szót sem. Nem aludtam, álmatlan volt az éjszakám. Azóta a padlón vagyok. Mindig vidám voltam, de most szembesülök azzal, hogy milyen, ha valaki depressziós. Kapálni kellene, de leülök a fotelba és gondolkodom, menjek, ne menjek?”

Juliska néni ezen a ponton már nem tudja visszatartani a könnyeit.

„Lehet, hogy abba kéne hagynom. De akkor meghalok rövid időn belül, mert nekem ez az életem. Eljövök, beszélgetek a vevőkkel, nem sokat vásárolnak, de tudja, ez nekem nem is a pénzről szól. Emberek között vagyok. Leéltem az életem, küzdelmes, de szép élet volt. Soha nem csaltam. Soha nem vettem el senkitől semmit. Sokszor kértem kölcsön, amikor elfogyott a pénzem. Nem szégyellem, mert mindig visszaadtam.”

Juliska néniből ekkor már árad a panasz. Elmeséli, hogy régebben többször volt olyan helyzetben, hogy a Polgármesteri Hivatalban kénytelen volt bevallani: vagy tüzelőt vásárol télire, vagy kifizeti a helypénzt. „És nem azt mondták, hogy adjam a helypénzt, hanem hogy vegyek tüzelőt.” Manapság is szokott fát gyűjtögetni az erdőben, főleg mikor az áramszolgáltató munkatársai vágnak le nagyobb ágakat. „Szépen fogom, egyik kezemben a faág, a másik kezemben a szatyor, és mondom magamnak: na, ha valaki ezt látja, gondolhatja, hogy Juli mama húzza haza az erdőt.”

„Kevés a nyugdíjam, én is benne vagyok a mókuskerékben. Nekem is minden sokba kerül, sőt, nekem sokkal többe, mint a városi embernek. Például a gáz: egy palackért fizetek 8 ezer forintot, és negyedévre sem elég. Nálam minden árammal működik, nem férek bele a rezsicsökkentett árba. Harminc mázsa fát eltüzelek egy télen, tíz mázsa pedig 70 ezer forint. Ezért is nem akarok három hónapra előre fizetni a piacon. Ezt meg lehetett volna érteni. Csak egy kis emberség kellene.”

Közben újabb és újabb vevők jönnek. Idős úr unokájával, majd két nyugdíjas hölgy. Egy középkorú férfi negyven tojást visz. Udvariasan kivárja a sorát egy fiatal srác is: „Csókolom! Három darab szép almát szeretnék.”

„Nyugodtan, amelyik szimpi!” – kínálja Juliska néni. Tréfálkozva megjegyzi: azt szereti, ha a vevő válogat, mert így legalább nem az ő dereka fájdul meg. „Helló, drágám!” – köszön egy újabb vevőnek.

Juliska néni elkeseredésében megkereste a körzet önkormányzati képviselőjét, Király Józsefet. Mint a Szövetség politikusától megtudtuk, teljes mértékben elítéli a piacfelügyelőség munkatársának eljárását, hozzáállását, és levélben kérte Szemereyné Pataki Klaudia polgármestert, vizsgáltassa ki az ügyet. Véleménye szerint nem lenne szabad ilyen eseteknek előfordulnia, hiszen fontos a piacok zavartalan működése, és ehhez a felügyelőségnek inkább támogatást kell nyújtania az árusoknak, „mintsem verbális bántást”.

Az ügyhöz hozzátartozik, hogy az idős asszony esete – tudta nélkül – a Facebook-on is elkezdett terjedni, de a bejegyzés szerzője tévesen közterület-felügyelőkről írt (akik a Városrendészetnél dolgoznak). Ezt Juliska néni nagyon sajnálja, mert a közteresekkel mindig jó viszonyt ápolt, és rosszul éli meg, hogy akaratán kívül valótlanság jelent róluk, ezért ezúton is elnézést kér.

Mint megtudtuk, a kunszállási asszonynál azóta nem jártak ellenőrzésen. Megviselték a történtek, de hisz abban, hogy elfogadják az érveit, nem kell három hónapos szerződéseket kötnie és a jövőben nyugodtan árulhat a Petőfi Sándor utcán. Február 29-én is járt a piacigazgatóságon, akkor elég volt egy hónapra előre kifizetnie a helypénzt, körülbelül 18 ezer forintot.

Megkerestük az Intézmény-és Piacfenntartó Szervezetet, mert kíváncsiak voltunk, miként látják az esetet, miért jutott el idáig a dolog? Megkérdeztük, valóban szükség van-e egy állítása szerint a helypénzt mindig kifizető idős árus módszeres, visszatérő ellenőrzésére, és plusz helypénzek kifizettetésére, főleg, ha a kispiacon rajta kívül más nem is árul? Felvetettük, az idős asszony által esetleg elkövetett szabálytalanságokkal arányban állónak tartják-e, hogy kiérdemelje a „legnagyobb csaló” megbélyegzést, a tiszteletlen hangnemet és szankcióként akár ki is tiltsák a piacról? Végül érdeklődtünk, valóban nincs-e lehetőség havi elszámolásra? Csütörtök reggel elküldött kérdéseinkre eddig még nem kaptunk választ, ha ez megváltozik, visszatérünk a témára.

Viszont fejlemény volt az ügyben. Március 1-jén, pénteken is beszéltünk Juliska nénivel, és elmondta: nagy meglepetésére aznap reggel járt nála a piacfelügyelő, és elnézést kért tőle. Az idős asszony hozzáállására jellemző, hogy harag nélkül tudott beszélni a történtekről. De elfelejteni nem tudja, maradt benne tüske.