A szólás szabadságával tudjuk kifejezni emberi egyediségünket. A nyelv ezért rendkívüli erővel hat ránk, költ és gondolkodik helyettünk, irányítja és kormányozza érzéseinket – annál inkább, minél inkább öntudatlanabbul hagyatkozunk rá.
És mi van, ha fokozatosan megmérgezi a közös nyelvünket a vezér és a pártja az ezerszer és a tízezerszer elismételt zsargonjaival, és fokozatosan, s alig látható módon mételyező anyagok hordozójává teszi? Fertőzés árad szét belőle, ami a tömegek húsába az egyes szavakon és beszédfordulatokon keresztül fúrja be magát, koldusszegénnyé téve a közös nyelvünket. Hatalomra kerülve elfoglalja a hivatalos és a magánélet valamennyi területét: a politika és a jog nyelvét, a gazdaságról, a tudományról, az iskoláról, a kultúráról, a filmekről, a sportról, a családszobákról szóló diskurzusokat. Ilyenkor olyan fogalmak, melyek generációk küzdelmeinek árán vált közössé, mint: nemzet, demokrácia, polgár, család, haza, szuverenitás, szabadság, köztársaság, hazafi, civil, béke, együttműködés – foszlanak szét, hullanak darabjaikra.
Mikor nem, ha március idusán, jusson – ha keveseknek is – eszébe figyelmeztetni, óva inteni, és arról vallani, hogy elrabolták a közös nyelvünket. Lényegükből ragadták ki a nemesnek érzett és gondolt szavainkat, talpáról a feje tetejére állítottak kimunkált mondatokat, csak azért, hogy a vezérpárt az adott pillanatot megragadhassa.
Mindez hova vezetett? Oda, amit már elődeink is megtapasztaltak, hogy Közép-Kelet Európában nem létezik olyan, hogy hatalmi önreflexió. Helyette a felismerhetetlenségig csűrik-csavarják a mondatokat, járjon bármekkora áldozatokkal is.
Névtelenek harcosok klubja lett a korábban példaképnek beállított polgárból, jó illiberalizmus a demokráciából, idegen hatalmakat kiszolgáló ügynök az önkéntes civilből, diktatúra a sokat szenvedett Európa gondolatból, patrióta a párt szolgálatába álló magyarból, felelőtlen háborús védekezés a dicsőséges 1956-ból, rendpártiság a márciusi ifjak forradalmából, nemzeti béke a harcias agitációból, megafon a sajtószabadságból.
Mennyire szabad az a sajtó, ahol csak az jelenhet meg, amit a központ engedélyezett? Mennyire tájékozódhat és válogathat különböző hírforrásokból az a közvélemény, ahol egysíkú a sajtó? Milyenné válik a nyelvünk, ha irányított szavakkal előre befolyásolni tudja a vezérpárt a másnapi sajtóban megjelenő cikkeket? Hol van ott sajtószabadság, ahol a fennálló rend hivatalos szószólói a sajtó koncentrálásával akarják kiiktatni a szabad újságok befolyását?
Hogy Kossuth Lajos miért követelte a sajtó szabadságát? Hát azért, mert a népszuverenitás meg a sajtószabadság két olyan dolog, amely szorosan összefügg egymással. Ott, ahol a hatalmasságok kezében összpontosul csaknem minden hatalom, ott a sajtó függetlensége az egyetlen biztosítéka a honpolgárok szabadságának és biztonságának. Ne csodálkozzunk azon, hogy Kossuthról a császári kémek mind azt jelentették Bécsbe, hogy „folyton politizál”. Holott Kossuth Pesti Hírlapja nem volt más, mint a társadalom és „a nemzet életének tükre”, mely közölte tagjainak örömét, bánatát és a bajok érzetét.
A sajtószabadság, ha eredendően nem tökéletes dolog, mégis több jó származik belőle, mert sok rossztól kímél meg bennünket. Ahol nincs szabad sajtó, ott a szabadság életképtelen, és könnyen megérkezünk a zsarnok csizmája alá.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a szerkesztoseg@kecsup.hu címre.