Kérdezem magamtól már hosszú ideje mindennap számtalanszor, nemrég is Laczkó-Zsámboki Angéla viharos erejű mondatainál, de tulajdonképpen majdnem mindegyik kormányoldali megszólalás esetén. Értetlenkedésem persze félrerakható, hiszen ha egy elegáns mozdulattal kitépném az agyamat a helyéről, megszabadulnék a gondolkodás képességétől és következményeitől, ezért nem akadnék fenn az elemi szintű ellentmondásokon, az egyszeregy egyszerűségével cáfolható logikai katasztrófákon.
A kérdés egyébként fakuló emlékű mém, pecsét a D-209 kódjelű egykori miniszterelnök, Medgyessy Péter nevelt lányának televíziós karrierjén, aki a rosszkor és rosszul feltett érdeklődés után megtalálta a helyét az életben, és ma már nem a médiában dolgozik (ahogy akkoriban repesztett ez közhelyként). Azt viszont nem lehet állítani, hogy Laczkó-Zsámboki Angéla ne lenne a helyén, sőt mi az hogy, nagyon is, hiszen egy az egyben az a kormányoldal politikai kommunikációja, amit ő ebben a kis videóetűdben bemutatott.
Miután már szinte az élő Tiszába is belekötnek,
nyilván Magyar Péteren kellett csattannia az ostornak a végén, a Kada Elek Technikum épületének leszaggatott tetejét az ellenzéki erő elképzelt miniszterelnöki ciklusának tulajdonítani nem közgáz, hanem helyesen értelmezett pártutasítás,
függetlenítve magunkat a valóságtól, de facto a józan észtől. A narratíva mindenekelőtt, bele kellett erőltetni valahogy az ellenségképet, még akkor is, ha itt (is) épp blődli lett belőle végül.
Mert a lövés volt az üzenet: az legyen leadva, dörrenjen, és majdhogynem nincs is jelentősége, hogy tényleg betalál-e. Persze általában nem talál, sőt annyira félrehord, mintha háttal céloznának, ez így burleszk, no nem a közönségüknek, a szavazóiknak, a fejük tetejére állítottaknak, akik tapsolnak vagy öklöt ráznak, parancsba sem kell adni nekik. Narancs mindhalálig, még akkor is, sőt akkor csak igazán, amikor sorjáznak a hülyeségek…
- Kényszersorozástól bőszül a propaganda-hadtest – hiszen a magyar alaptörvényben sem találunk hadkötelezettségre vonatkozó paragrafusokat, amelyek háború esetén általános mozgósítást írnának elő;
- Zelenszkij ukrán elnökkel interjút készíteni szuverenitásvédelmi homlokráncolást von maga után, csakis külföldi befolyásolás és titkosszolgálati aknamunka lehet mögötte, meg persze elvetemült hazaárulás – mindamellett Putyin dobermanját, Lavrovot simogatni, tőle kitüntetést átvenni, a külügyminisztériumi szerverek feltörését feltett kézzel tudomásul venni igazi magyar virtus, szijjártói vitézség;
- Az ország legnagyobbra nőtt Lőrince munkát ad az embereknek – kisebb, de több Lőrinc magától értetődően nem tudna munkát adni az embereknek, tehát egy Lőrinc jó, sok Lőrinc rossz;
- Tiborcz panasza hallik, ki tagadja a családi-politikai kapcsolatok szerepét a meggazdagodásában – üzleti ügyekkel nem foglalkozó miniszterelnök apósa szerint üzleti ügy állami tulajdonrészek átadása (Gysev-Cargo), hatszáz milliárd közpénzből a vej irodaházainak megvásárlása, no és persze az Eliosi meló: települések megzsugázott, és igen drága pénzen mért sötétbe borítása;
- A vasútfejlesztést Magyar Péter, a villamoskorszerűsítést pedig Kollár Kinga fúrja – gát-lástalan és habzó szájú Tisza, amelyik még csermely se volt, de már csörgedezett a brüsszeli diplomáciában, hogy elveszett jogállam várja nemzetét a bejáratnál, közvetlenül a kirabolt pénztár mellett;
- Hanyatlik a nyugat, egyetlen nagy No-go zóna az egész, a kolbászból készült kerítések romjain mecseteket ácsolnak terrorista migránsok – ezzel szemben éleslátó nagy vezetőnk, Rákosi Mátyás szerint„saját erőfeszítéseink mellett sikereink és eredményeink kiindulópontja és alapja a hatalmas Szovjetunió felszabadító szerepe és állandó támogatása, hogy jövőnk és további virágzásunk biztosítéka a proletárinternacionalizmus, az a szocializmust építő demokratikus front, mely a nyugati imperialistákkal szemben megvéd bennünket”
Nincs se mennyiségi, se minőségi korlátja a sületlenségeknek, de feltétlenül működnie kell, ha ennyire rendeltetésszerű a használata. Megértő és befogadó fülekre talál, egyetértő közönségre, szavazóképes sokaságra. Akiket emiatt minősíteni ingoványos terület, elsüllyedt benne már számtalan próbálkozó az emberi méltóságba így-úgy beletaposva, no de szó nélkül sem lehet hagyni, ha a közéleti-állampolgári felelősségével kapcsolatban valaki azt a bánásmódot választja, hogy a szürkeállományát a hálózatról lekapcsolja, áramtalanítja és működésen kívül helyezi, pusztán valamely közösségi érzületétől elcsábulva – közben pedig serényen sértődik meg a valláskárosult vagy szektatag kifejezések hallatán –, majd a legkézenfekvőbb átveréseket, szamárságokat (lásd például fenti gyűjtés) is beveszi, elhiszi, maga is terjeszti.
„Éseztígyhogy?” – fogadom ezt is megrökönyödve, ami bár irritáló lehet, de korántsem annyira, mint a gondolkodás teljes hiányából fakadóan mértékét vesztett propagandaduma. Egyébként is szükségszerű-e megbocsátónak lennem a hülyeségeket elfogadókkal szemben, amikor minden eszköz rendelkezésükre áll, hogy a valóságnak és a tényeknek birtokába jussanak, az állításokat ellenőrizzék, és ne dőljenek be a hazugságoknak? El kell-e nézni nekik, hogy bár találkoznak, szembesülnek a valósággal, inkább behunyják szemüket-fülüket, és elsétálnak mellette?
Vagy megbocsátónak kell-e lennem, amikor a kormányoldali propaganda dühtől eltorzult arccal gyűlöletkampányokat folytat, és a politikai egyatábora ezt rosszallás nélkül tudomásul veszi, jóváhagyja, vagy épp magáévá teszi, és visszhangozni kezdi? Milyen emberi minőség az, amely sok százezer honfitársa lepoloskázását és tavaszi kisöprését elfogadható miniszterelnöki magatartásként kezeli? Milyen messzire került a konzervatív-polgári értékrendtől, és mennyire érzéketlen elköteleződés az, amelyiket az elmúlt napokban a Harcosok Klubja forró pártüstjében szintén a miniszterelnök tőrőlmetszett fasiszta szellemiségben egy kisebbség, a melegek elleni gyűlöletre uszíthat?
Primitív, ostobasággal és vicsorgással színültig rakott politikai kommunikáció nem létezhet a célközönségének elbutítása és erkölcsi lerablása nélkül.
Oda-visszaható folyamatok ezek, hosszú távú és pusztító hatású társadalmi következményekkel. Ennyire mértékét vesztett torzulás esetében a felelősség sem döntéshozói, sem állampolgári oldalon nem megkerülhető, nincs mentség senki számára sem. Mégis, legelőször a politikusi párttagkönyveknek kellene apró fecnikre szakadnia, a lelkiismeret néma hallgatása ugyanis azoknál a leginkább szembetűnő, akik első vagy második vonalban asszisztálnak a rendszer bűneihez és romlottságához.
