Horvát Éva története nemcsak egyéni sors, hanem sok ezer délvidéki magyaré is, akik évek vagy évtizedek óta választás előtt állnak: maradni, vagy elindulni, hogy új otthont keressenek a jobb élet reményében. Vajon mit hagy maga mögött, aki új országot keres magának? És mit veszít egy közösség, ha tagjai sorra elvándorolnak? Évával arról beszélgettünk, milyen döntést hozni, amikor nincs jó megoldás – csak szükségszerűség. És arról, hogyan került előbb Zentáról Szabadkára, onnan Szegedre, majd Kecskemétre és végül Nagykőrösre.
Cikksorozatunk első részében – Vajdaságból Kecskemétre: nehéz döntés volt, de új életet tudtunk kezdeni – olyan vajdasági magyarok történeteit mutatjuk be, akik megpróbáltak a szülőföldjükön boldogulni, ám a háborús vagy anyagi nehézségek végül döntés elé állították őket. Ma már rengeteg vajdasági munkavállaló él és dolgozik itt, mégis keveset tudunk a mindennapjaikról, akik közül sokan Kecskeméten és a térségben kerestek új életet. A KecsUP Hírek és a vajdasági Szabad Magyar Szó közös sorozata ezt a láthatatlan világot szeretné közelebb hozni az olvasók számára. Több történeten át mutatjuk meg, kik azok, akik ma már Kecskemétet és vidékét tekintik otthonuknak. Sorozatunk második – Egy család küzdelmes, de reményteljes útja – Tamaráék története a Vajdaságból Kecskemétig – részében, Takács Tamara mesélte el videós interjúban történetét, aki családjával éveken át próbált boldogulni Szerbiában, végül egy új életet építettek fel a határ túloldalán. Most pedig Horvát Éva történetét ismerhetik meg, akinek döntésében mély nyomot hagytak a délszláv háború sebei.
Háború Szerbiában – szertefoszlott remények
Horvát Éva Zentán született, középiskolába Szabadkára járt, ahol 1991-ben érettségizett. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek több fiú osztálytársát is besorozták katonának a délszláv háború kezdetén. A továbbtanulásnál adódott a lehetőség: Szegeden, a tanárképző főiskolán folytathatta tanulmányait. Felvették ugyan Újvidékre is, de anyagi okokból végül Szegedet választotta.
Miután befejezte ott a főiskolát, visszatért Zentára, és a gimnáziumban kezdett tanítani. Akkor – 1995-ben – épp lezárult a háború első szakasza a daytoni békével, a Szerbia elleni szankciókat is feloldották, a gazdasági helyzet valamelyest javulni kezdett, és úgy tűnt, talán valóban jobbra fordul minden. Csakhogy Éva magyarországi diplomáját nem tudta honosítani Szerbiában. A kétszakos tanárképzés akkor ott még ismeretlen volt. Az angol szakos tantárgyakat ugyan elismerték, de a másik szaktárgyat nem, és nem akarta – anyagilag sem tudta volna – újra elölről kezdeni a főiskolát Szerbiában.
1998-ban robbant ki a koszovói háború. 28 évesen úgy érezte, hogy az a kis reménysugár, ami 1995-ben megcsillant, ismét szertefoszlott. Még előtte állt az élet, tervekkel és célokkal, és úgy döntött, hogy Magyarországon keres munkát. A döntésében az is szerepet játszott, hogy akkoriban (is) jelentős tanárhiány volt, a fizetések pedig lényegesen magasabbak voltak, mint a háború sújtotta Szerbiában. Kecskemétet szemelte ki, amely mellett szólt az is, hogy közel van Zentához és Szabadkához, így könnyebb volt hazalátogatni. És még valami: „Szabadka nagyon tetszett, amikor középiskolába odajártam, és Kecskemét teljesen olyan hangulatú volt, amikor megérkeztem ide” – mesélte Éva. Végül itt talált otthonra – gyökeret vert, és maradt.
Bár a kétezres év kezdetére elhallgattak a fegyverek, és megbuktatták Szlobodan Milošević rezsimjét, a helyzet nem javult érdemben. Sokan reménykedtek Zoran Djindjić miniszterelnök demokratikus reformtörekvéseiben, ám ezeknek 2003-ban két halálos lövés vetett véget: Djindjić merénylet áldozata lett. A remény ismét szertefoszlott. Éva ekkorra már biztos volt benne, hogy hosszú távon is Magyarországon, Kecskeméten szeretne élni – ahol ekkor már otthon érezte magát. Ebben az is segítette – emlékezett vissza Éva –, hogy „mi a Vajdaságban magyar nyelvű tévéműsoron, rádión nőttünk fel, és az kulturálisan is nagyon sokat jelentett, hogy hasonlókat hallgattunk, mint az itteni magyarok”.
Közvetlen családtagjai nem követték őt. Bátyja, aki tíz évvel idősebb volt nála, a nyolcvanas évek végén alapított családot Zentán, és miután a háborút követően leszerelt, otthon maradt a szülőkhöz közel. Az elmúlt két évben Éva elveszítette idős édesanyját és a bátyját is, így ma már csak unokatestvéreit, a testvére lányát, valamint olykor egy-egy volt osztálytársát látogatja. Hozzáfűzte: „ilyenkor mindig azt mondjuk, hogy otthonról haza megyünk”.
Otthon Kecskeméten
A letelepedéssel nem voltak különösebb nehézségei Évának. Azzal foglalkozhatott, aminek tanult, iskolában tanított – a tanárhiány miatt azonnal talált munkát. „Befogadtak, feltaláltam magam, a személyes viszonyokban nem volt különösebb nehézségem” – emlékezett vissza, kivéve néhány hivatali ügytől eltekintve a nevéből kifolyólag. A szerb helyesírás szerint ékezetek nélkül szerepelt a neve akkor az okmányaiban. Egy esetet felidézett Éva: az egészségbiztosítónál nem találták nevét, azt hitték, hogy nincs egészségbiztosítása, és az ügyintéző megjegyezte, hogy mit képzel, hogy külföldiként idejön. Az első hónapokban történt mindez.
Képezte magát, a tanítószak mellé megszerezte a tanárvégzettséget is, mellyel nemcsak általános, hanem középiskolában is taníthatott, így került – az időközben megszűnt – katolikus angolkisasszonyokhoz. Mellette nyelviskolában is tanított, és később más munkakörben is kipróbálta magát, mint asszisztens. Végül visszatért a közoktatásba, jelenleg egy alapítványi iskolában dolgozik.
Még mindig nagy különbség van a szerb és a magyar oktatás között, ez változott ugyan az utóbbi években, de eleinte nagyon érezhető fejlettségbeli eltérések voltak – magyarázta Éva.
– Magyarországon a kezdetektől sokkal több lehetőség volt, mint a Vajdaságban, és szakmailag is jobban lehetett fejlődni. A 90-es években egyik sztrájk a másikat követte, jó, ha egyáltalán volt tankönyv, kréta és tábla az osztályban. Ebből kerültem abba a helyzetbe, hogy itt ezek adottak voltak, főleg idegennyelv szakos tanárként volt az fontos, hogy még a 2000-es években szabad tankönyv választás volt Magyarországon (ezt 2010 után eltörölte a kormány – a szerk.). Versengtek a kegyeinkért, főleg az idegennyelvű könyvkiadók, de másban is így volt. Szóval így minden adott volt, úgyhogy nekem ez is nagyon tetszett. Hát a bérek kevésbé, de az alakult lassan hozzá, úgyhogy ha ezt a szempontot nem veszem figyelembe, akkor szakmailag én nagyon sokat köszönhetek annak, hogy Magyarországon folytattam a pályámat.
Éva beszéli a szerb nyelvet, de nincs igazán szüksége rá. Amikor asszisztens volt, akkor néhány szerb külföldi partner miatt jelentett előnyt. De az oktatásban nem igazán, néhány éve volt az iskolának egy szerbiai alakuló kapcsolata pályázat révén egy újvidéki iskolával, de sajnos a COVID-világjárvány elsöpörte a projektet. És így aktív használat hiányában mára eléggé megkopott a szerb nyelvtudása is. Aktívan összejáró, Kecskeméten élő vajdasági közösségről nem igazán tud, Budapesten viszont igen, ott talán azért, mert többen élnek koncentráltabban, és a mai napig megvannak a régi kapcsolatok.
Vajdasági magyarok toborzása az ipari Kecskemétre
Éva generációjának döntéseit alapvetően a háború formálta – sokan emiatt hagyták el szülőföldjüket. A Vajdaságból való kivándorlás egy újabb hulláma a 2010-es években zajlott le, részben a kecskeméti Mercedes-gyár megnyitásához kapcsolódóan. Éva is tud olyan iskolai társáról, aki a Mercedesnél talált munkát, de arról, pontosan hányan vállaltak itt munkát, nincsenek konkrét információi.
„Az viszont nagyon meglepett, hogy a toborzás mennyire agresszív volt” – emelte ki. Zentán például egy éttermet is kibéreltek, ahol toborzó esteket szerveztek. A résztvevők kaptak valamit cserébe – talán vacsorát –, de ennek részleteire már nem emlékezett pontosan Éva. Óriásplakátok lepték el a települést, a rádióban, a tévében és az újságokban egész oldalas hirdetések jelentek meg, melyek kiemelkedő karrierlehetőségekről és jó fizetésről szóltak. „Tényleg meglepődtem, mert itt Magyarországon nem volt ennyire aktív a toborzás, mint ott” – tette hozzá Éva, majd megjegyezte, hogy ez kettős helyzetet teremtett: „mert vagy az a cél, hogy otthon, a Vajdaságban tartsuk a magyarokat, vagy jöjjenek dolgozni Magyarországra a határon túli magyarok, akiket ugyanakkor viszont hatalmas erővel csábítottak el ide.”
A munkaerő-toborzást nem közvetlenül a Mercedes intézte, hanem különböző közvetítő cégeken keresztül bonyolították le. Más vajdasági települések helyzetéről Évának nincs pontos képe, de Zentát jól ismerte, mivel rendszeresen hazalátogatott akkor, vagy töltötte szülővárosában a nyári szüneteket.
Éva úgy látja, hogy minden ellentmondás ellenére sokan jó lehetőségként élték meg az országváltást. Különösen a szakmunkások körében volt erős a kivándorlási hajlandóság: sokan érkeztek Magyarországra, majd onnan továbbálltak – főként Németországba vagy Angliába. Éva osztálytársai közül is többen a nyugat-európai lehetőségeket választották. Akiknek viszont fontos volt a rendszeres hazalátogatás, a személyes kapcsolattartás a családdal és barátokkal, azok inkább Kecskemétet választották – innen ugyanis könnyen haza lehet jutni egy-egy hétvégére.
Azok közül, akikkel Éva beszélgetett, és akik Kecskemétre jöttek dolgozni, szinte mind az autóipar miatt érkeztek Kecskemétre. Más szektorról, például az agráriumról, vagy más cégekről nincs tudomása. A Mercedes és beszállítói voltak azok, akik jelentősebb létszámban kerestek munkaerőt.
Egyelőre nem lehet tudni, lesz-e egy harmadik nagyobb kivándorlási hullám a Vajdaságból Magyarország felé, de a közeljövőben megnyíló BYD gyár Szegeden újabb mozgást indíthat el. Ráadásul oda talán már nem is lesz szükség az áttelepülésre, hiszen az ingázás Magyarkanizsáról vagy Zentáról – 40-50 kilométerről – reális lehetőség. Éva biztos benne, hogy „oda is hatalmas érdeklődés lesz, de nem csak a magyarok, hanem a szerbek körében is, hiszen a hírekből azt hallani, sok új külföldi munkavállalóra számítanak.”
Magyarország, mint állandó B terv
Éva egy pillanatig sem habozott a válasszal, amikor megkérdeztük: ha most kellene döntenie, újra belevágna-e az országváltással járó kihívásokba. „Igen, mindenképpen” – mondta határozottan. Tapasztalatai szerint a munkabérek még mindig magasabbak Magyarországon, mint Szerbiában.
Éva elmesélte, hogy unokahúga könyvelőként dolgozik, és nagyjából 300 ezer forintnak megfelelő dínárt keres – ami már jónak számít ott, de a többség ennél messze kevesebbet visz haza. Eközben a boltok polcain az árak alig térnek el a magyarországiaktól: a hús, a tejtermékek szinte ugyanannyiba kerülnek, talán csak az energiaárak valamivel kedvezőbbek odaát. Éva szerint a saját korosztálya – a 45 és 55 év közöttiek –, akik már valamiféle egzisztenciát felépítettek a Vajdaságban, általában nem mozdulnak. Ők már maradnak, de sokan közülük a gyerekeiket Magyarországra küldik tanulni. A következő generáció – sokszor már középiskolától kezdve – inkább a költözés mellett dönt.
Éva visszakanyarodott unokahúgához, aki a párjával együtt két kisgyermeket nevel, húszas éveik végén, harmincas éveik elején járnak. Jelenleg mindketten dolgoznak Szerbiában, és az ottani viszonyokhoz képest nem is keresnek rosszul – de már többször eljátszottak a gondolattal, hogy új életet kezdjenek Magyarországon. Ami visszatartja őket, az elsősorban a megélhetési költségek: az albérlet, a rezsi, a lakhatás összességében sokkal drágább Magyarországon. És bár a gondolat gyakran felmerül – mondta Éva, szerinte azok, akiknek van saját ingatlanuk, sokkal nehezebben vágnak bele egy ilyen „kalandba”. Akik viszont bérleményben élnek vagy még nem kötődnek ingatlanhoz, könnyebben indulnak el.
Lelkileg nehéz meghozni egy ilyen döntést – és közben elfogynak a magyarok a Vajdaságban
„Nehezebb, mint amilyennek tűnik. Nyilván más volt az én helyzetem a 2000-es évek elején, mint most, de szerintem mindig nehéz. Az ember elszakad az igazi otthonától, és mégiscsak egy kicsit más kultúrával, más szokásokkal találkozik. A szülővárost, a szülőföldet nehéz magunk mögött hagyni” – fogalmaz Éva, aki szerint a személyes döntések mögött nemcsak az egyéni sors, de egy nagyobb közösség jövője is húzódik.
Ahogy mondja, az elvándorlás nemcsak egyéni tragédia lehet, hanem kollektív veszteség is:
„Ha csak egy kicsit is belegondolunk, tényleg el fognak fogyni a magyarok a Vajdaságban. Én is eljöttem, más is el fog jönni, mert az ember mégiscsak az egyéni boldogulását keresi, hogy személyesen hol tudok jobban előre haladni, hol keresek jobban, hol érzem jobban otthon magam. Ebben a választásban az is benne volt a részemről, hogy csak a magyar az anyanyelvem, és ha mondjuk Újvidéktől délebbre megyek, akkor szerbül kell tudni, tehát ott már nyelvi korlátok is vannak” – magyarázza Éva, milyen összetett dilemmákkal kell szembenézniük azoknak, akik otthon maradnak, illetve azoknak is, akik útra kelnek.
A tendencia azonban ijesztő: a vajdasági magyar közösségek lélekszáma amúgy is csökken, a kivándorlás pedig ezt csak tovább súlyosbítja. Míg a 2011-es népszámlálás idején közel 254 ezren vallották magukat magyarnak Szerbiában – azon belül is a legtöbben a Vajdaságban –, addig 2023-ban már csak 184 ezren jelölték nemzetiségükként a magyart. Ez a közel 70 ezres csökkenés, és a valóságban ennél még több is lehet.
Éva ismét unokahúgát hozta fel példaként, aki ugyanabba az általános iskolába jár most, ahová ő maga is járt. Egykor három osztály is indult évfolyamonként, körülbelül 30–35 fős létszámmal, ezek közül kettő magyar nyelvű volt, egy pedig szerb. Ma már alig tucatnyi magyar gyerek van egy-egy osztályban – összesen sem érik el a harmincat. A népességfogyás azonban nemcsak a magyarokat érinti: a szerb közösségek is egyre jobban eltűnnek a kisebb, falusias településekről.
„A magyarok és a szerbek egyformán új országot keresnek maguknak” – mondja Éva, majd hozzáteszi: azok a fiatalok, akik tanulni jönnek Magyarországra – és egyre többen már nemcsak egyetemre, hanem középiskolába is –, szinte kivétel nélkül itt is maradnak. Ők már aligha mennek vissza, haza.
Bár Éva – mint láttuk – tett próbát a visszatérésre, végül mégis Magyarországot választotta új otthonául. Mint a beszélgetés végén fogalmazott: „teljesen itthon érzem magam Kecskeméten”. Annyi változás történt, hogy 2024 tavaszán Nagykőrösre költözött. Döntését alapos mérlegelés előzte meg: míg Kecskeméten egy lakásban lakott, Nagykőrösön már egy kertes házban élhet – vállalva cserébe a napi beutazást Kecskemétre. Szerepet játszott a költözésben az is, hogy egyik zentai barátnője éppen ebben a városban él, így többet lehetnek együtt. Így vezetett tehát Éva útja Zentáról Kecskemétre, majd Nagykőrösre, ahol jelenleg két gyermekével él egy tágas kertesházban.
Interjú sorozatunkat folytatjuk.
Készült a kecskeméti KecsUP Hírek és a vajdasági Szabad Magyar Szó és együttműködésében, a Balkan Investigative Reporting Network támogatásával.
