Egy négygyermekes vajdasági család éveken át próbált boldogulni Szerbiában mezőgazdaságból és kétkezi munkából, de a növekvő kiadások és a kilátástalanság miatt végül Magyarországon keresték a jövőt. Tamara előbb egyedül jött, majd követte őt a család is. Azóta Kecskeméten élnek, dolgoznak, és már saját házban laknak – egy új életet építettek fel a határ túloldalán.
Cikksorozatunkban olyan vajdasági magyarok történeteit mutatjuk be, akik megpróbáltak a szülőföldjükön boldogulni, ám a háborús vagy anyagi nehézségek végül döntés elé állították őket. Ma már rengeteg vajdasági munkavállaló él és dolgozik itt, mégis keveset tudunk a mindennapjaikról, akik közül sokan Kecskeméten és a térségben kerestek új életet. A KecsUP Hírek és a vajdasági Szabad Magyar Szó közös sorozata ezt a láthatatlan világot szeretné közelebb hozni. Több személyes történeten keresztül mutatjuk be azokat, akik ma már Kecskemétet és környékét érzik otthonuknak. A mostani bevezető írás után a következő napokban megosztjuk Takács Tamarával készült videónkat, valamint Horvát Évával, Zita Dianával és Sós Róberttel készült interjúinkat.
Vajdaságból Kecskemétre: „nehéz döntés volt, de új életet tudtunk kezdeni”
Takács Tamaráéknak négy gyermekük van. A férjének ugyan volt munkája, de egyre több mindenre kellett a pénz az akkor még iskolás gyerekek mellett, ezért 2017-ben családanyaként úgy döntött, megpróbál Magyarországon elhelyezkedni.
Három hónap mosonmagyaróvári munka után nem bírta tovább és hazaköltözött, ám úgy döntöttek, megpróbálják ismét. Ekkor Kecskemétre esett a választásuk. Egy hónappal később költözött utána a férje a két kisebbik gyerekkel a munkásszállóra, ahol úgy aludtak, “mint a szardíniák”.
A munkahelyen sem volt könnyű az élet. Az állandó 12 órás műszak mellett előfordult, hogy a magyarországi alkalmazottak úgy reagáltak rájuk: na, már megint jönnek a szerbek… Ez később, amikor tömegével érkeztek Vajdaságból az alkalmazottak, megváltozott – mondta Tamara.
A KecsUP és a Szabad Magyar Szó közös kérdőívet állított össze, melyet Magyarországon és Szerbiában összesen 101 válaszadó töltött ki. Noha a kérdőívek nem reprezentatívak, a válaszokból kiderült, a Magyarországra költözés legfőbb motivációja jellemzően az anyagi előrelépés ígérete volt. A többség azt mondta, nem tervez visszaköltözni a Vajdaságba. A válaszokból az is kiderült, hogy jelenleg az autóipar az egyik legnépszerűbb munkaadó a Vajdaságból Magyarországra költözöttek között.
A Takács-család története tehát nem egyedi. Az elmúlt 14 évben több mint hetvenezerrel csökkent a vajdasági magyarok száma. Sokan közülük Magyarországon találtak új otthonra. Vannak, akik viszont a mai napig ingáznak, egyikük szerint Horgosról és Magyarkanizsáról például több tucatnyian élnek így. Pedig a hivatalos gazdasági adatok alapján ma már a legtöbb esetben nem éri meg magyarországi gyárban munkát vállalni.
A fizetés, ami egyre kevesebbet ér
Az ingázók egyike Konc Tibor. Korábban kéthetente járt haza, ezt akkor adta fel, amikor megszületett az első kisfia, mert nem akart “hétvégi apa” lenni. Mióta a szegedi Pick Zrt.-ben dolgozik, naponta ingázik.
“Minden nap 3.50-kor kelek, 4.15-kor indulok itthonról, fél hattól van a munkaidő kettőig. Én csak délelőtti műszakban dolgozom. A hazaút általában 35-40 perc, de van, amikor másfél óra” – mesélte. A határforgalom miatt nyáron autóval nem is lehet közlekedni, ezért Tibor motorral jár munkába.
A házaspárnak két iskolás gyermeke van. Tíz éve, amikor Tibor elhelyezkedett a Pickben, még jól ki tudtak jönni a fizetésből. Ma már ehhez a feleség, Ildikó pluszmunkája is kell. Készárueladóként Tibor 270 ezer forintot (kb. 80 ezer dinárt) keres és mivel az átváltáson is veszít, szerinte ez már nem az bér, amiért nagyon érdemes átjárni.
A szerbiai bérek el kezdtek felzárkózni
A korábban újságíróként dolgozó Bajtai Kornél 2016-tól a munkaerő közvetítésével foglalkozó Viapan Group szerbiai ügyvezető igazgatója volt. Ezekben az években a magyarországi munkaközvetítő és munkaerőkölcsönző cégek sorra nyitották irodáikat Vajdaságban. Bajtai Kornél szerint az még “a vadnyugatos időszak” volt, az első standardokat mások mellett ők vezették be.
„Gyárlátogatásokat szerveztünk, ami úgy működött, hogy felraktuk az embereket a buszra, ott körbejártak, helyben volt interjú, s akinek tetszett, meg aki megfelelt, már a következő alkalommal a szállásra ment” – emlékezett vissza.
A csúcsidőszak 2018 volt, akkoriban a kecskeméti gyárakban több mint 100 alkalmazottjuk dolgozott. „Nagyon kellett az autóiparnak a munkaerő, a munkavállaló diktált” – mondta, hozzátéve, hogy a gyárakban az átlagbér 130-150 ezer forint volt, de túlórákkal akár a félmillió forintos fizetés sem volt elérhetetlen.
Ekkoriban körülbelül havi 200 euró volt a különbség a szerbiai és a magyarországi fizetések között. A fluktuáció viszont nagy volt, előfordult, hogy elintézték a vajdaságiaknak a munkát, a papírokat, aztán harmadnap már nem jelentek meg a munkahelyen, elmentek másik cégbe.
2020 óta viszont a szerbiai bérek szinte utolérték a magyarországiakat. „A magyar cégek nem tudnak jelenleg olyan feltételeket kínálni, ami miatt érdemes menni” – vélte Bajtai Kornél.
Új élet egy idegen országban
A Takács-családban a gyerekeknek sem volt egyszerű az országváltás. Tamara fia a középiskolát, a lánya a 4. osztályt kezdte, amikor a család Kecskemétre költözött. Hátra kellett hagyniuk barátaikat, megszokott környezetüket, mindazt, ami addig a Vajdasághoz kötötte őket. Az új élet egy idegen országban nehezen ment – idő kellett, míg otthon érezték magukat.
Nem voltak teljesen egyedül: sok más vajdasági család döntött hasonlóan. Tamara emlékei szerint sokan éltek hasonló körülmények között – bármennyit is dolgoztak odahaza, az nem volt elég sem a megélhetésre, sem a gyerekek taníttatására.
A Takács-család esete annyiban egyedi, hogy a két idősebb lány a vajdasági Zentagunarason alapított családot. Barbara, a fiatalabbik, öt évet dolgozott Kecskeméten, de a szerelem hazacsábította.
A többség nem térne vissza Szerbiába
A Szabad Magyar Szó 2025 elején állított össze egy kérdőívet, melyben olyan embereket, családokat szerettek volna megismerni, akik Kecskeméten vagy környékén dolgoznak, élnek, telepedtek el, esetleg alapítottak családot, vagy akiknek családja Vajdaságban maradt és az ingázást választották a két ország között.
A kérdések a magyarországi munkavállalás okaira, a fogadtatásra, az adminisztratív és egyéb kihívásokra (nyelvi nehézségek, ügyintézés, lakhatási problémák, előítéletek) és a hosszú távú tervekre vonatkoztak.
A nem reprezentatív kérdőívet 72 válaszadó töltötte ki. Többségük hat évnél régebben él Magyarországon, elsősorban az anyagi megélhetés miatt döntött az átköltözés mellett és egy-két kivételtől eltekintve soha nem térne vissza Szerbiába. A válaszadók többsége a magyar kormány családtámogatási rendszerét jelölte meg a költözés okaként. A válaszadók mintegy 20 százaléka úgy válaszolt, hogy a fizetésének több mint egyharmadát félre tudja tenni.
Magyarország kedvező választást jelentett
A magyar állampolgársággal járó uniós útlevél az elmúlt 15 évben vajdaságiak tömegei számára gyakorlatilag egyet jelentett az emigrációval – mondta Dér Bakos Rebeka szociológus. Magyarország több szempontból is kedvező választást jelentett. Közel van, a vajdasági magyarok különösebb nyelvi vagy kulturális felzárkózás nélkül tudnak integrálódni a magyar munkahelyeken, a szerbiainál magasabb bérekért.
„Ez egy win-win szituáció, mivel Magyarország a kettős állampolgárság megadásával többek között azt is biztosította magának, hogy „kész munkaerőt”, azaz tanult, a nyelvet ismerő, azonos kulturális értékekkel rendelkező munkavállalókat kapjon” – fogalmazott a szakember.
A migráció ugyanakkor hatással van a szétváló családokra is, amit a szakirodalom gondoskodás-elszívásnak nevez. A kevesebb közösen töltött idő érzelmi hatása, a családon belüli feladatok és szerepek átrendeződése, és az így keletkező gondoskodásdeficit nem csupán a szülő-gyerek, de a szülő-szülő viszonyokban is megmutatkozik.
Ráadásul Dér Bakos Rebeka szerint a magyarországi állás sokak számára csupán egy első külföldi tapasztalat, ahonnan sokan a még kedvezőbb bérek miatt később nyugatabbra vándorolnak. A szociológus szerint ugyan a családok tisztában vannak a hátrányokkal, a mérleg másik oldalán ott az anyagi biztonságot, kiszámíthatóságot garantáló külföldi bevétel, amelyet Vajdaságban nem tudnának megteremteni.
A háború miatt elveszett egy generáció
A zentai Horvát Éva Szegeden járt tanárképző főiskolára az 1990-es években. Tanítani szülővárosában kezdett, majd amikor 1998-ban ismét fellángolt az országban a háború, 28 évesen úgy döntött, Magyarországon keres munkát.
A döntésében az is szerepet játszott, hogy akkoriban (is) jelentős tanárhiány volt, a fizetések pedig lényegesen magasabbak voltak, mint a háború sújtotta Szerbiában. Kecskemétet szemelte ki, amely mellett szólt az is, hogy közel van Zentához és Szabadkához, így könnyebb volt hazalátogatni.
Szerinte Magyarországon a kezdetektől sokkal több lehetőség volt, mint a Vajdaságban, szakmailag is jobban lehetett fejlődni.
“A 90-es években [Szerbiában] egyik sztrájk a másikat követte, jó, ha egyáltalán volt tankönyv, kréta és tábla az osztályban. Ebből kerültem abba a helyzetbe, hogy itt ezek adottak voltak. Főleg idegennyelv szakos tanárként volt az fontos, hogy még a 2000-es években szabad tankönyv választás volt Magyarországon (ezt 2010 után eltörölte a kormány – a szerk.). Versengtek a kegyeinkért, főleg az idegennyelvű könyvkiadók, de másban is így volt” – mesélte Éva.
