Egy jenki Károly király udvarában – a Trump – Starmer csúcstalálkozó margójára

Kevés dolog képes úgy elkápráztatni egy amerikai elnököt, mint amikor királyi hintóban gördülhet végig a The Mall-on, katonai tiszteletadások, csillogó egyenruhák és egy sereg skót dudás kíséretében. Ha ehhez még hozzávesszük a Buckingham-palota aranyozott termeit, a gondosan beállított fotókat, a széles mosollyal integető királyi családot és a sajtó által kiszúrt „divatpárbajt” a First Lady és a walesi hercegnő között – nos, ebből már magától születhet meg a diplomáciai siker. Vagy legalábbis annak illúziója. Véleménycikk következik – hazai royalistáknak és magyar republikánusoknak.

A vörös szőnyeg útja 250 milliárd dollárhoz

Donald Trump, akit sokan már régóta „amerikai (ingatlan)királyként” emlegetnek, pár éven belül másodszor is részesült a kivételezetteknek kijáró londoni State Visit pompájában – olyasvalamiben, ami példátlan. Nem csoda: Trump hiúságát hízelgéssel könnyebb simogatni, mint bármiféle racionális érveléssel. Sir Keir Starmer miniszterelnök pedig, akinek belföldön egyre több a gondja, úgy döntött, Londonban érdemes mélyen beletúrni a királyi kelléktárba és minden díszletet felvonultatni a „különleges kapcsolat” megerősítésére. Végül is, ha valakit meg kell győzni, akkor miért ne legyen az a világ legbefolyásosabb, és leghiúbb politikusa?

Nem szabad elfelejteni: a látványos kézfogások és a szalagcímek mögött komoly üzlet rejlik. London és Washington 250 milliárd dollár értékű technológiai és atomenergia-együttműködést írt alá. A dokumentum aláírása előtt persze ott volt a szokásos brit reménykedés, hogy Trump eltörli az acél- és alumíniumvámokat (15%) – de mint mindig, most is kiderült, hogy az elnök szavai és tettei nem feltétlenül járnak kéz a kézben. A vámok megmaradtak, de legalább volt egy-két pompás vacsora és a fényképek a díszruhában feszítő államfőkről – és cifra asszonyaikról. Mert a világpolitikában mi más számítana, ha nem egy megfelelő filter (és flitter) a hivatalos Instagram-poszton?

A kérdés persze adott: vajon a szövetségi kapcsolatok komolyan vehetők-e, ha a kulcselemük a Buckingham-palota aranycsillárjainak csillogása és a hercegnő ruhájának szabása?

A monarchia mint diplomáciai PR-ügynökség

A brit királyi család hosszú évtizedek óta a külpolitikai „soft power” legkifinomultabb eszköze. II. Erzsébet királynő idején megszoktuk, hogy a monarchia a nemzeti stabilitás, kontinuitás és méltóság képviselője. Most azonban úgy tűnik, hogy a palota lassan átalakul egyfajta diplomáciai PR-ügynökséggé, amelynek legfőbb feladata: Trump hiúságát kiszolgálni – lehetőleg arany tálcán, kristálypoharakkal körítve.

Nem véletlen, hogy a fotósok szívesen kapkodtak a pillanatok után, ahol a walesi hercegnő és a First Lady szinte divatmodellként jelent meg – mert végső soron tudjuk, hogy a külpolitikai realitásnál sokszor erősebb hatású egy jól szabott estélyi ruha. Ha a diplomácia a 21. században színház, akkor a királyi család a kosztümtervező, Trump pedig a főszereplő, aki mindig szeret saját fényében fürdőzni.

Trump, a jenki király

Trumpnak különösen jól állt ez a szerep: mintha mindig is arra készült volna, hogy a Buckingham-palota aranyszegélyes falai között parádézzon. Valójában a látogatás egyik legszórakoztatóbb momentuma az volt, hogy a brit fél hiába próbált mindent a lehető legkifinomultabb protokoll szerint megszervezni, Trump még így is saját showműsorává alakította az eseményt. A brit monarchia pompája egyfajta tükörként szolgált: amit Londonban a hagyomány, azt Trumpnál a személyes kultusz testesítette meg.

És valóban: az amerikai közvélemény számára az üzenet nem is az, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok szoros stratégiai megállapodást kötött, hanem inkább az, hogy Trump ismét olyan környezetben tűnt fel, ahol minden róla szólt, mindenki neki hajlongott, és még egy király is helyet adott mellette. Ha valaki eddig kételkedett volna, Trump most bizonyíthatta: ő nem csak elnök, hanem az amerikai trón várományosa – a koronát pedig nyilván maga terveztetné újra, arany „T” monogrammal.

A Sir Starmer-dilemma

Sir Keir Starmer számára a külpolitika eddig biztos menedék volt a belföldi problémák elől. Az EU-hoz való közeledés, az Ukrajnát támogató koalíció szervezése – mind-mind sikertörténetek voltak. Most azonban világossá vált: Trump esetében a diplomáciai siker ára a hízelgés, a protokoll és a pompázatos kulisszák. Mintha a Downing Streeten rájöttek volna: ha nincs érv, van legalább vörös szőnyeg.

Starmer kétségkívül jól érezte, hogy Trumpot nem lehet pusztán politikai érvekkel meggyőzni. De vajon meddig lehet fenntartani ezt a stratégiát? Egy államférfi komolyságát aligha lehet hosszú távon azzal bizonyítani, hogy ki mennyi vörös szőnyeget tud elé teríteni – vagy mennyi pezsgőt hajlandó kitölteni neki.

Pompa kontra bomba

Az esemény végén sokan fellélegezhettek: sikerült elkerülni a nyílt botrányt, a sajtó tele volt a fényképekkel, és a szerződés aláírása legalább látszólag komoly eredménynek tűnt. De a lényeget nem lehet elfedni: a brit acél és alumínium továbbra is vám alatt marad, Trump külpolitikai kijelentései továbbra is ellentmondásosak (egyik pillanatban csalódott Putyinban, a másikban ő is vörös szőnyeget terít elé), és az Epstein-ügy árnyéka továbbra is ott lebeg Washington és London fölött. Más szóval: a Buckingham-palota aranyozott falai között a világpolitikát nem írták újra, csak szépen becsomagolták – nagyjából úgy, mint egy túlméretezett karácsonyi ajándékot, amely belül üres.

A „Special Relationship” különössége

Trump második állami látogatása a britek részéről nemcsak a „különleges kapcsolat” hangsúlyozásáról szólt, hanem arról is, hogy mennyire kiszolgáltatottá vált Nagy-Britannia az amerikai szövetségesnek. Ha Trumpot kell királyi pompa és divatverseny segítségével megnyerni, az önmagában sokat elárul a jelenlegi erőviszonyokról.

A 250 milliárd dolláros megállapodás természetesen fontos – de a történet végén inkább úgy tűnik, mintha London inkább Trump személyes kultuszának szállította volna a díszleteket. És amíg a First Lady és a walesi hercegnő ruháin ámuldozik a világsajtó, addig a valós külpolitikai kérdések – vámok, energiabiztonság, Oroszországgal kapcsolatos ellentmondások – háttérbe szorulnak.

Trump, a jenki király, ismét bevonult London szívébe. A britek pedig egy időre elhihetik, hogy a pompával befolyásolhatják a világpolitikát. Csakhogy a történelem könyveiben aligha az estélyi ruhák, a díszszemlék és a királyi hintók fognak számítani, hanem az, hogy a „különleges kapcsolat” mennyire bizonyult valójában tartósnak – és mennyire volt inkább csak egy jól beállított Instagram-sztori.

Mark Twain, a látnok

Mark Twain, 100 évvel korábban mindezt nem láthatta előre Egy jenki Artúr király udvarában című remekművében, de azért papírra vetette a következő sorokat: „Elmentem a kúthoz, és egy darabig nézegettem, hogy mi történik ott. Merlin még mindig gyújtogatta a füstölő porait, vadul hadonászott a levegőben, és mindenféle hókuszpókuszokat mormogott, de láttam, hogy nagyon le van törve, hiszen egy csöppnyi vizet sem sikerült elővarázsolnia. Végül így szóltam hozzá:

– Milyenek a legújabb kilátások, kollégám?”

A többi – néma csend. Tehetjük hozzá Shakespeare-re gondolva.

Zarándy Zoltán írása

– Nézd, mit teszek: éppen most vetem latba a keleti mágusok legerősebb varázslatát; ha ez sem válik be, nincs segítség. Maradj csöndben, amíg befejezem. de a Koldus és királyfi figurái ismét életre keltek.”