Európa közepe – Az Irodalmi Békedíjas Karl Schlögel köszöntése Frankfurtban

Frankfurtban 2025. október közepén nemcsak a könyveket ünnepelték. Hanem a szabad gondolkodás lehetőségét is. És egy olyan gondolatot, amely bár egyáltalán nem új, de azért érdemes újra és újra felidézni: Európa közepére szüksége van a világnak.

A gondolat idei felidézője Karl Schlögel (1948), német történész, Közép és Kelet-Európa szenvedélyes kutatója, aki idén megkapta a Friedenspreis des Deutschen Buchhandels díjat, vagyis a Német Könyvkereskedők Szövetségének Békedíját.

(Az írás végén megtalálható Schlögel köszönőbeszédének magyar fordítása is).

Életút és pálya

Karl Schlögel (sz. 1948. március 7., Hawangen, Bajorország, Németország) Németország egyik legelismertebb Kelet-Európa-kutató történésze. Munkássága elsősorban a modern Oroszország történetére, a sztálinizmus korszakára, az orosz diaszpóra és a disszidens mozgalmak történetére, Kelet-Európa kulturális múltjára, valamint a történetírás elméleti kérdéseire összpontosít.

Schlögel 1969 és 1981 között a Berlini Szabad Egyetemen tanult filozófiát, szociológiát, kelet-európai történelmet és szlavisztikát. E tanulmányi irányt az 1965-ös, 1968-as csehszlovákiai és az 1966-os szovjetunióbeli utazásai inspirálták. A hatvanas évek végén aktívan részt vett a baloldali diákmozgalomban, számos folyóiratban és lapban publikált cikkeket. E korszakát később a „Partei kaputt: Das Scheitern der KPD und die Krise der Linken” („Szétvert párt: a Német Kommunista Párt kudarca és a baloldal válsága”) című kötetében dolgozta fel.

1982–1983-ban a Német Akadémiai Csereszolgálat (DAAD) ösztöndíjával a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetemen folytatott kutatásokat. Hazatérését követően szabadúszóként dolgozott fordítóként és íróként, emellett számos német lap és folyóirat állandó szerzője lett.

1990 és 1994 között a Konstanzi Egyetemen töltötte be a Kelet-Európa-történeti tanszék vezetői posztját, majd 1994 októberében a Frankfurti (Oder) Európai Viadrina Egyetemen nevezték ki a Kelet-Európa-történeti tanszék élére. 2013 óta az intézmény emeritus professzora.

2005-ben a Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjével tüntették ki. Karl Schlögel következetesen bírálta Oroszország 2014 óta tartó ukrajnai agresszióját és területrabló politikáját. 2013-ban – egy évvel a 2014-es Krím-annexió előtt – visszautasította az orosz Puskin-díjat, politikai tiltakozását kifejezve ezzel is a nagy nyilvánosság felé. 2025 júliusában jelentették be, hogy az év októberében, a Frankfurti Könyvvásáron ő kapja a Német Könyvkiadók és Könyvkereskedők Szövetségének rangos Friedenspreis des Deutschen Buchhandels (A Német Könyvkereskedők Békedíja) elismerését. A díjat október 19-én Frankfurtban ünnepélyesen, élő TV-adások reflektorfényében vette át.

Ez a díj nemcsak a könyvvilág, hanem az egész európai kontinens egyik legtekintélyesebb elismerése is: korábbi díjazottjai között találjuk Konrád Györgyöt, Esterházy Pétert, Václav Havelt, Margaret Atwoodot, Salman Rushdie-t (2023) és Anne Applebaumot (2024) is.

A díjátadó helyszíne, a frankfurti Paulskirche, a német demokrácia bölcsője. Itt gyűlt össze 1848-ban az első német parlament, és itt vált a szabadság eszméje nemzeti, majd európai üggyé.

Most, 2025 őszén, a történelem újra visszatért ebbe a templomba – immár nem mint múltidéző ünnep, hanem mint figyelmeztetés: a béke nem magától értetődő állapot.

Egy német történész, akinek nem térkép a közép-európai táj

Karl Schlögel nem a klasszikus akadémikusok közé tartozik. Nem csupán levéltárak poros iratait böngészi, hanem a városok illatát, a térképek mögött rejtőző sorsokat próbálja megérteni.

Oroszország- és Kelet-Európa-kutatóként életművét annak szentelte, hogy a Nyugat megértse azt a világot, amelyet hajlamos egzotikumnak vagy puszta „posztszovjet térségnek” nevezni.

A mostani beszédének egyik kulcsmondata így hangzik: „Sokan vannak az Oroszország-szakértők, de közülük csak kevesen értik az oroszokat.”

És ez a történészi bonmot, most, 2025 októberében fájdalmasan időszerű. Mert Európa még mindig csak tanulja, hogyan kell felismerni a zsarnokságot, ha éppen új formákat és álarcokat ölt.

Schlögel nem moralizál, hanem emlékeztet: az emlékezés maga is politikai tett. Ha elfelejtjük, mi történik Kijevben, Lembergben, Bucsában vagy mi történt 1968 Prágájában és 1956 Budapestjén, akkor a 2025-ös zsarnokságot építjük.

Frankfurt üzenete: a háború nem a hallgatás ideje

A békedíj idén is több volt, mint irodalmi esemény. Frankfurt Moszkvának, Washingtonnak és Budapestnek is üzent.

Moszkvának azt, hogy a birodalmi múlt nem felmentés, hanem teher. A történelem terhe nem lehet a hódítás igazolása. Schlögel már jóval a Krím 2014-es annektálása előtt felismerte, hová vezet Putyin politikája: az erő kultuszához, a hazugság rendszeréhez, a történelem meghamisításához. Ő nem háborút jósolt, hanem tisztán látta az orosz és az európai történelem belső logikáját– és azóta Putyin minden lépésében ezt a logikai kontinuitást látja megvalósulni.

Washingtonnak az üzenet finomabb, de egyértelmű: Európának saját erkölcsi felelőssége van. A béke nem pusztán katonai kérdés, hanem civilizációs is: arról szól, hogy értjük-e, mit védünk, amikor „Európát” mondunk. Nem csak határokat, hanem értékeket.

És vajon mi az üzenet Budapestnek? Talán nekünk, magyaroknak szól leginkább Schlögel figyelmeztetése, hogy Közép-Európa, vagy ahogy Schlögel mondja: „Európa közepe, már többször eltűnt a történelemből. Először Jaltában, amikor a hatalmak a sorsáról döntöttek. Aztán 1956-ban, amikor egy nép szabadságvágya vérbe fúlt. Majd 1968-ban, amikor Prága utcáin újra tankok vonultak. Most, a 21. században nem tűnhet el megint.”

Aki ma „semlegességet” hirdet az igazság helyett, az valójában a felejtést választja a felelősség helyett.

A háború, amely közelebb van, mint gondolnánk

Schlögel beszéde egyszerre szól a múlt megértéséről és a jelen felismeréséről. „Ha békét akarsz, beszélj a háborúról” – idézi a történész a filozófus Walter Benjamint. Mert a béke nem ott kezdődik, ahol elhallgatjuk a konfliktusokat, hanem ott, ahol szembenézünk velük.

A professzor világosan beszél: a 20. század nem ért véget. A Krím megszállása, Ukrajna lerohanása, a szudáni háború, a Gázát romba döntő konfliktus – mind ugyanannak a közönynek a tükrei. Európa sokáig hitt abban, hogy a béke állandó létállapot, de ez csak illúzió. Mára rég kiderült, hogy a békéhez nem elég a fegyverszünet: erkölcsi bátorság is kell.

„Ukrajna ma Európa lelkiismerete” – mondja Schlögel.

És valóban: az ukrán városok, amelyeket a háború előtt és azóta is folyamatosan felkeres Schlögel – Kijev, Harkiv, Bucsa, Mariupol és Ogyessza – ma nem csak háborús helyszínek, hanem erkölcsi koordináták. Schlögel meggyőződése a miénk is – az ukrán nép nemcsak a saját szabadságát védi, hanem azt is, amit Európa hajlamos volt elfelejteni: a bátorság nem luxus, hanem az emberi méltóság feltétele.

Közép-Európa, a láthatatlan középpont és morális forrás

Közép-Európa mindig is nehezen definiálható fogalom volt. Mi magyarok, tudnánk erről mesélni – mesélt is sokat Esterházy, Konrád, Németh László, Örkény, Bibó és Kosáry, könyvtárnyi terjedelemben. Közép-Európa egyszerre földrajzi tér, mentalitás és lelkiállapot. Olyan hely, ahol a történelem sebhelyei egymásra rakódnak, és ahol az emlékezés mindig politikai tett.

Schlögel szerint Európa középpontja nem Róma, nem Berlin, hanem valahol Lemberg és Budapest között van – abban a térségben, ahol a 20. század tragédiái újra és újra elindulnak: Szarajevó, Danzig, Szrebrenyica és Kijev egy láncolat szemei maradnak – mindörökké.

És talán éppen ezért ennek a térségnek kell újra kimondania azt, amit Nyugat-Európa már nem (mindig) mer: hogy a béke ára az igazság kimondása, és hogy a történelem nem pusztán múlt, hanem mindennapi morális döntés.

Közép-Európa mindig akkor tűnt el, amikor a nagyhatalmak elfordították róla a tekintetüket. Putyin és Trump most Budapestre készülnek éppen. Most rajtunk a sor, hogy ne engedjük magunkat eltüntetni. Egy olyan korban, amikor a „béke” szó gyakran üres diplomáciai díszletté válik, különösen fontos, hogy újra tartalommal töltsük meg.

A Friedenspreis idei üzenete tehát több, mint egy kulturális gesztus. Ez egy erkölcsi felhívás is: hogy a béke nem lehet a hallgatás békéje. Mert aki hallgat, amikor ártatlan városokat rombolnak le, az nem békepárti, hanem közönyös. A valódi béke nem az erősebb akaratának érvényesítése, hanem a valóság kimondása.

Schlögel mondata – „Ohne eine freie Ukraine kann es keinen Frieden in Europa geben” – egyszerre politikai és morális tételmondat: nincs béke szabad Ukrajna nélkül, és nincs szabad Európa felelősségvállalás nélkül.

A magyar nézőpont

Budapestről nézve ez az üzenet kényelmetlen, mégis felszabadítóan hat. Kényelmetlen, mert szembesít azzal, hogy a „semlegesség” nem mindig erény, gyakran csak a bátorság hiánya. De felszabadító is, mert emlékeztet: Közép-Európa létezik. Nemcsak geopolitikai kifejezésként, hanem morális közösségként is – olyan térként, ahol a szabadság eszméje nem elvont fogalom, hanem megélt tapasztalat.

Amikor 1956-ban a magyar forradalom fellángolt, amikor 1968-ban Prága utcáin a fiatalok „emberarcú szocializmust” követeltek, és amikor 1989-ben a vasfüggöny lehullott, mind ugyanaz az üzenet hangzott fel: Mi vagyunk a nép – és Európa közepe élni akar.

Most, 2025-ben, ugyanezt kell újra kimondanunk – nem a nosztalgia kedvéért, hanem „csak”azért, mert az életünk múlik ezen.

Frankfurt igazi üzenete – a szabad Európa hangja

Néhány héttel a Budapestre tervezett „béke-csúcs” előtt Frankfurtban egy elmélyült, csendes, de mélységesen őszinte és provokatív békebeszéd hangzott el. A frankfurti Karlskirche október 19-e óta nem politikai fórum stúdiója, nem diplomáciai alku kulisszája, hanem ismét a messzire látszó európai erkölcsi iránytű szentélye.

Karl Schlögel díja azt üzeni: Európa nem fogja újra elveszíteni a térképet – ha az európaiak nem felejtik el, honnan indultak.

A béke nem ott kezdődik, ahol elnémulunk, hanem ott, ahol végre kimondjuk az igazat.

Ez Frankfurt igazi üzenete. Ez a szabad Európa közepének hangja – középről. És Európa megtalált igazi közepe, a lelkiismeret origója – legyen bár Frankfurtban, Budapesten, Kijevben vagy Lembergben – ma a világ egyik utolsó reménye arra, hogy a történelemnek még van erkölcsi iránya.

Zarándy Zoltán írása

A KecsUP Hírek – Magyarországon elsőként – az alábbiakban közli Karl Schlögel beszédének magyar fordítását.

Prof. Schlögel beszéde a frankfurti Irodalmi Békedíj átvételekor (legfontosabb részletek, Zarándy Zoltán fordítása), 2025. október 19

Európa közepére szüksége van a világnak – Köszönőbeszéd és elmélkedés a béke és háború koráról

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a Német Könyvkiadók és Könyvkereskedők Szövetségének ezt a rangos díjat, s vezetőjüknek, Frau Schmidt-Friderichsnek megrendítő és szép szavait, a kuratórium tagjainak, kiadómnak, régi szerkesztőmnek, valamint fordítóimnak, akik munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy könyveink megszülessenek és eljussanak olvasóikhoz. Szívből hálás vagyok Katja Petrowskajának is, aki nálam is élesebben képes megszólaltatni azt, ami egész életem központi kérdésköre és könyveim témája volt. Köszönöm!

Különösen fontos számomra, hogy ezen a történelmileg is jelentős helyszínen szólhatok Önökhöz – mégpedig abban az évben, amikor az Irodalmi Béke-díj megalapításának hetvenötödik évfordulóját ünnepeljük, egyben egy olyan korban élve, amikor a világ új rendetlensége közepette fájdalmasan érezzük saját ítélőképességünk határait. A legszörnyűbb dolog zajlik előttünk: ukrán városokat bombáznak orosz rakéták éjjel-nappal, miközben Európa tehetetlennek, sőt néha közönyösnek tűnik.

Megrendülten néztük végig a 2023. október 7-én elkövetett véres Hamász-pogromot Izrael ellen, majd Gáza pusztulását, amely ezrek életét követelte. Mindeközben a világ alig vett tudomást a szudáni polgárháború apokaliptikus képeiről. De hol, ha nem itt, Frankfurt Szent Pál-templomában illő a háborúk lezárásának módjairól beszélni, s komolyan venni Walter Benjamin szavait: „Ha békét akarsz, beszélj a háborúról.”

A Béke-díj történetébe tekintve látható, hogy a háború és béke kérdéséről látszólag már mindent elmondtak. Az első erre vonatkozó beszédek a második világháború árnyékában születtek, amikor Németország romokból próbált talpra állni. A hidegháború évtizedei sem voltak a békés idill évei , inkább a félelem és az egyensúly korszaka jött el – a nukleáris önpusztítás rémével a háttérben. A vasfüggöny lehullása és a hidegháború vége nem a történelem végét, hanem egy új, kényes átmenetet jelentett a mához.

A jugoszláv háborúk előrevetítették a poszt- világháborús korszak végét, amely végül 2014-ben, a Krím orosz megszállásával, majd 2022. február 24-én Ukrajna teljes körű inváziójával zárult le – s ezzel egy új háború előtti kor kezdődött.

A háborúk okainak és a békéhez vezető út bonyolultságának kutatása bőséges tanulsággal szolgál a diplomácia határairól, ám nincsenek univerzális receptek. A történelem nem ismétli önmagát, ezért minden nemzedéknek újra kell kezdenie a megértés munkáját – és ezzel együtt szembe kell néznie a tehetetlenséggel, a szavak hiányával. Új valóságba léptünk, ahol a korábbi tapasztalataink érvényüket vesztették. Nem hittem volna, hogy Oroszország visszazuhan a sztálini gyakorlatokat idéző korszakba, amelyet évtizedekig kutattam. Nem hittem volna, hogy Amerika – amelyet egykor a szabad beszéd és a félelem nélküli élet hazájaként ismertem meg – egy nap autoriter veszéllyel néz majd szembe.

És nem gondoltam volna, hogy Németországban bármi is „visszacsúszhat a múlt felé”. A háború, amelyet én csak a képernyőről ismertem, most közvetlen közelünkben dúl. Most ránk került a sor: a békéhez szokott, talán el is kényelmesedett generációnak újra kell gondolnia mindent, amiben hitt. Fiatalon felszabadító érzés volt a vasfüggöny választotta világon átlépni – felfedezni Kelet-Közép-Európa elveszett középpontját, ahol a történelem sebei még lüktettek. Prágai, moszkvai, kijevi élményeim tanítottak meg arra, hogy Európa egysége nemcsak politikai, hanem szellemi és emberi kérdés is.

A keleti ellenzékiek, a független értelmiségiek, a szabadság eszméi mind hozzájárultak ahhoz a felismeréshez, hogy a kontinens nem két félből, hanem sokszínű középből áll – ebből nőtt ki az, amit ma modern Európának nevezünk. Ukrajna ennek a történetnek a szíve. Egy ezeréves, soknemzetű ország, ahol a 20. század minden tragédiája – forradalom, éhínség, népirtás, háború – egyszerre van jelen.

És mégis: mindig újra talpra állt. Amikor tíz éve hazatértem Odesszából és Harkivból, ezt írtam: „Nem tudjuk, miként végződik Ukrajna harca – de egy biztos: többé nem tűnhet el a térképünkről.” Sajnos ma látjuk, mennyire szó szerint igaz ez a mondat. Putyin Oroszországa eltökélten próbálja eltörölni a szabad Ukrajnát. Városokat pusztít el, embereket rabol el, hidakat robbant, gyermekeket deportál. A cél: megfosztani az országot attól, hogy élhető legyen. A történelem új szava megszületett: urbicídium – városgyilkosság.

Megdöbbentően sokáig tartott, míg Németország felismerte, mi is valójában Putyin rendszere. A „megértés” helyett inkább önáltatás történt. A félelem, a nosztalgia és a gazdasági érdekek fátyla alatt nem láttuk, hogy nem egy tárgyalópartnerről, hanem egy zsarnokról van szó, akinek legfőbb fegyvere a félelem. Aki szándékosan borította fel a szabályokat, és most a valóság határait feszegeti. És mégis: Ukrajna állja a sarat. Az ország, amelyet mi gyakran lenézően „konfliktuszónának” neveztünk, ma Európa lelkiismerete. Az ukránok megmutatják, mit jelent a bátorság, s azt, hogy a hazaszeretet nem elavult fogalom, hanem az emberi méltóság megnyilvánulása.

Ők tanítanak bennünket arra, hogy a félelem legyőzhető – nem azért, mert nincsenek félelmeik, hanem mert túlléptek rajtuk. Tőlük kell tanulnunk, hogyan lehet bátran, méltósággal élni – és talán egyszer, hogyan lehet újra győzni.