Idén 83 éve annak, hogy a 2. magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett a Don partján. A hadműveletek során mintegy 125 ezer fős veszteség érte a magyar haderőt: körülbelül 50 ezren a hadszíntéren estek el, 50 ezren megsebesültek, 28 ezren pedig szovjet hadifogságba kerültek. És, amiről kevesebbet beszéltek, hogy e mögött emberi sorsok, családok és egész közösségek tragédiái húzódtak meg.
Ma már nincsenek túlélők. A mindennapi emlékezet liturgiájában a szemtanúk hangja elnémult, az események személyes tapasztalata kikopott. Január 12-én mégis minden évben megemlékezünk erről a napról, mert ez a nap a 20. századi magyar történelem egyik leggyászosabb dátuma.
Abban azonban mindmáig nincs konszenzus, hogyan is kellene – finomabban szólva, volna ildomos – emlékezni. A doni katasztrófát körüllengő narratívák között ugyanis tovább élnek azok a mítoszok, amelyek az eseményeket egy végzetszerű „nemzethalál” élményéhez kapcsolják. A tragédiát van, hogy úgy mesélik el, mintha a hadsereget eleve „meghalni” küldték volna ki a Donhoz és rosszul szerelték fel; s ami ott történt az egy „második Mohács”. Vagy a magyar hadsereg alapvetően humánusan viselkedett volna a helyi lakossággal – szemben a kegyetlen németekkel. Ezeket a leegyszerűsítő, sokszor önfelmentő mítoszokat Ungváry Krisztián történész részletesen és többször is elemezte, történeti forrásokra támaszkodva.
A doni katasztrófa értelmezése ráadásul hosszú ideig ideológiai-politikai keretek közé szorult. 1945 után a háború magyar halottai nem jelenhettek meg a hivatalos emlékezetkultúrában: kizárólag az „antifasiszta” áldozatok voltak megsirathatók. 1990 után pedig új fordulat következett, amikor a doni harcokat sokan úgy kezdték el láttatni, mintha ott azok a magyarok küzdöttek volna a vörös rémuralom ellen, feltartóztatva a kommunizmus nyugati irányú terjedését. A történelmi tragédia így újra és újra identitáspolitikai ütközőzónává vált.
Kosáry Domokos történész, az MTA egykori elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy közgondolkodásunkat nem csupán a tájékozatlanság, hanem egy mélyebb attitűd is meghatározza. Arany János szavaival élve: a magyar „mindent hisz, mit fél vagy remél”. Ha a remény nem válik valóra, a kudarcot hajlamos valami ősi átokkal, balsorssal, végzetszerűséggel magyarázni. Ez a szemlélet azonban inkább eltorzítja, mintsem segíti a múlt megértését.
Kosáry szerint a magyar történelem reális bemutatását sokan még ma is keserű pohárként fogadják. Pedig ez nem nemzetárulás, hanem éppen ellenkezőleg: erőt, derűsebb önbizalmat és nagyobb határozottságot adhatna ahhoz, hogy a múlt tényszerű ismeretére építve pozitívabb, alkotóbb jövőt képzeljünk el. Minden nemzetnek vannak olyan történetei, amelyeket nem szívesen tesz ki az ablakba. Azok a közösségek azonban sikeresebbek, amelyek képesek ezeket a tapasztalatokat feldolgozni, és megtalálni a múlt és a jövő közötti középutat. A jövőhöz ugyanis nem elég a múltat újra és újra ismételgetni – meg is kell érteni.
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.
Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
