Orbán Viktor hétfő esti kecskeméti fellépése nem egyszerű kampányrendezvény volt, hanem gondosan megkomponált politikai színjáték. A vasútállomás előtti parkból induló menet élén vitt tábla – „Nem leszünk ukrán gyarmat!” – mindent elmondott arról, milyen országot akar a Fidesz a választás hajrájában: félelemre, gyűlöletre és hazugságra épített kampánnyal, alattvaló-országot. Olyat, amelyben az embereknek az a természetes, hogy nem az agresszor Oroszország a bűnös, hanem a megtámadott Ukrajna. Olyat, amelyben együttérzés helyett uszítás jár azoknak is, akik a hazájukért harcolnak – köztük a kárpátaljai magyaroknak is.
A miniszterelnök előtt fellépők – Salacz László, Cseh Tamás, Lázár János – hozták a kötelezőt, a háborúval való fenyegetést, Brüsszel szidalmazását. Salacz László azzal fenyegette a hallgatóságot, hogy a Tisza eltörölné a TAO-t, amely szerinte megszüntetné a fiatalok sportolási lehetőségét. Persze ez nem igaz, de valóban át szeretnék alakítani a támogatás rendszerét, mert igazságtalannak tartják, hogy a felcsúti foci akadémia egymaga több támogatást kap, mint például a teljes kosárlabda akadémiai rendszer.
Brüsszel háborúba akarja vinni Magyarországot, állították, amely ordas hazugság, mert Brüsszelnek egyetlen katonája sincs, tehát nem tud háborúba vinni egyetlen nemzetet sem. De a gondolkodni nem tudó emberek félelemkeltéshez elegendő a háborúval történő fenyegetés.
Orbán Viktor Kecskeméten is ugyanazt a régi receptet vette elő: külső ellenséget gyártott, belső árulókat sejtetett, majd saját magát kínálta fel megmentőként. A beszédében egyetlen szóval sem nevezte meg Oroszországot agresszorként, noha a Barátság kőolajvezetéken egy orosz dróncsapás okozott fennakadást. Az, hogy az ukránok gyűlölettel gondolnak Orbánra, megvan az okuk. Emlékezzünk, amikor Orbán azt mondta, hogy Ukrajna nem létezik, lényegében egy földdarab, továbbá azt állította, hogy elveszítették a háborút. Ezeket a kijelentéseket hogyan fogadja egy olyan nemzet, amely 4 éve szenved és védi a hazáját az orosz agresszortól.
Szavai szerint „gyűlöletre, dühre nem lehet sem jövőt, sem hazát építeni”. Ezzel szemben a valóság az, hogy Kecskemét tele van uszító és gyűlölködő plakátokkal. Hozzátette: „hazát, nemzetet csak szeretetre és összefogásra lehet érinteni!”. Mondta ezt az a miniszterelnök, aki lepoloskázta a nem rá szavazókat és a 2002-es vesztes választása után kijelentette: a haza nem lehet ellenzékben!
A nyugdíjasoknak tett ígérete sem több politikai szemfényvesztésnél. A 14. havi nyugdíj teljes összegének folyósítása jól hangzott a színpadról, de arról már nem beszélt, hogy a svájci indexálás megszüntetése az elmúlt évtizedben súlyos veszteséget okozott nekünk. (Én még csak 10 éve vagyok nyugdíjas, de milliós nagyságrendű összeget vett el tőlem az Orbán-kormány, a 13. havi nyugdíjat is beleszámolva!). Nagyvonalúságról beszélt, azonban előbb arról kellett volna számot adnia, mit vett el korábban.
Ugyanez az igazság a családpolitikára is. Orbán sikertörténetet mond, miközben a tények makacsabbak a kampányszlogeneknél: a KSH adatai szerint 2025-ben alig több, mint 72 ezer gyermek született Magyarországon, több mint 7 százalékkal kevesebb, mint 2024-ben. Ez történelmi mélypontközeli adat. Nehéz családvédelmi diadalmenetről beszélni akkor, amikor maga a demográfiai valóság mond ítéletet a propaganda fölött. A KSH adatai szerint, a születések és halálozások különbségeként adódó természetes fogyás 2025-ben 52 200 fő volt. Egy közepes város lakosságával csökkent az ország lélekszáma.
Különösen visszataszító volt az a fordulat, amellyel Orbán a választás tétjét úgy próbálta beállítani, mintha arról kellene dönteni, ő vagy Zelenszkij alakít-e kormányt Magyarországon. Ez politikai szemfényvesztés. Nem Zelenszkij a magyar demokrácia ellenfele, hanem az a hatalomtechnika, amely minden kritikust idegen érdekek kiszolgálójának bélyegez.
Ezért fontos a Szijjártó–Lavrov-ügyben is tisztán látni. A botrány lényege nem az, hogy „Magyarországon lehallgatták a külügyminisztert”, mint ahogy Orbán állította. A nemzetközi sajtóban megjelent állítások arról szólnak, hogy Szijjártó Péter az EU-tanácskozások idején vagy közvetlenül azok után oszthatott meg érzékeny információkat Szergej Lavrovval. Ezt a magyar külügyminiszter tagadja, de az ügy tárgya nem egy magyarországi lehallgatási akció, hanem az a gyanú, hogy uniós egyeztetések részletei kerülhettek Moszkvához. Ez Szijjártó részéről az Európai Unió elárulása, Magyarország elárulása, egész pontosan fogalmazva: hazaárulás. Orbánnak ez igen kellemetlen, mert a Washington Postban jelent meg az írás, amit nem tud betiltani.
Orbán kecskeméti beszéde tehát nem a valóságról szólt, hanem egy mesterségesen felépített ostromállapotról. Arról, hogy a miniszterelnök megpróbálta elhitetni: csak ő jelenthet biztonságot. Pedig éppen ő az, aki évek óta kiszolgáltatottabbá teszi az országot Oroszországnak, mérgezi a közbeszédet, és erkölcsi közönnyel fordul el azoktól, akik a szabadságukért harcolnak. Magyarország már régen nem köztársaság, hanem királyság, csak még nem tették fel Orbán fejére a koronát. Kiemelte, hogy nehéz döntéseket kellett meghoznia. Nem a kormány vagy az országgyűlés döntött a nemzet legfontosabb kérdéseiben, hanem egyedül ő. A magyar királyok egyike sem rendelkezett ekkora hatalommal.
A valódi tét tehát az, hogy Magyarország a nyugati demokráciákhoz akar-e tartozni, vagy tovább csúszik a beloruszizáció felé: az oroszfüggőség, a bezárkózás, a félelemre épített hatalom világába. Orbán akarja végleg kiszakítani az országot abból az erkölcsi és politikai közösségből, amelyhez 1989 után tartozni akartunk.
Még egyszer hangsúlyozom: április 12-én nem arról dönt az ország, hogy Zelenszkij vagy Orbán irányítja-e az elkövetkezendő időszakban hazánkat. Arról döntünk, hogy európai köztársaságban akarunk-e élni, vagy végleg egy keleti mintájú, engedelmességre nevelt rendszer felé csúszik Magyarország. Ez a választás valódi tétje.
És ezt már semmilyen kecskeméti díszlet nem tudja eltakarni.
