Az épület előtt egy megtermett, mosolygós biztonsági őr állta az utunkat, aki nem akart minket beengedni. Majd arra kértük, kérdezze meg odabent a szervezőket, vállalna-e valaki interjút. Mellette, külsőre néhány huszonéves fiú – elmondásuk szerint – fideszes szimpatizáns beszélgetett. Kameránk elé nem szerettek volna állni, de nem voltak elzárkózók, könnyen szóba elegyedtek velünk. Kollégám arról kérdezte őket, valóban tartanak-e attól, hogy másnap behívót kapnak – erre a kérdésre, ők is csak röhögtek. Viszont az eredmény – mondták – az tényleg meglepett mindenkit, nehezen találnak rá szavakat.
A biztonsági őr közben visszatért bentről a válasszal: a KecsUP Hírek stábja nem léphet be, mert az esemény zártkörű. Nem sokkal ezután lépett oda hozzánk az idős férfi, akit régről ismerek, gyakran találkozunk a városi könyvtárban, és óhatatlan, hogy a politika sokszor szóba kerül köztünk – az utóbbi időben nem nagyon értettünk sok mindenben egyet, de mindig tisztelettel társalgunk. Tényleg rendes, segítőkész ember a szememben, és ismertségünkre tekintettel a történet kedvéért Józsefnek kereszteltem el.
Kézfogással üdvözöltük egymást. Megkérdeztem, hogy van.
– Hát, nagyon nem jól – válaszolta.
– Gondolom, az eredmény miatt – mondtam.
Az utcán elég sötét volt, de a narancssárga nyakkendője így is élénk volt. Elcsukló hangon ugyan, de érezhető dühvel és mély elkeseredéssel mondta:
– Hát igen. Majd meglátjátok. A fiatalok, ti basztátok el.
Próbáltam oldani a helyzetet. Talán nem mindenki látja ezt így, és végül is nem a világ vége jött el, főleg egy olyan embernek, mint a Józsi bácsi, aki annyi kampányt megélt már, győzelmekkel és vereségekkel együtt – fejtettem ki. Felidéztem, hogy tudom, hosszú politikai múlt áll mögötte, hiszen ott volt a kezdeteknél, az MDF megalapításánál Bács-Kiskunban. Jelezve mindenki előtt, hogy na, ez azért nem semmi.
– Így van – bólintott. Ekkor azt hittem, ezzel megvolnánk. Hát még nem nyugodtunk meg teljesen – a hangjában ott maradt a düh –, amikor visszaemlékezve a szebb időkre így fogalmazott:
– Már akkor a pacalt osztottuk…
Egy pillanatra mindenki elhallgatott: a fideszes szimpatizánsok, a biztonsági őr, mi, újságírók. Aztán egyszerre tört ki a nevetés. A fiatalok is nevettek. Ösztönösen szakadt fel mindenkiből.
Megkérdeztem:
– És most is van pacal?
A biztonsági őr csak legyintett. És még mindig mosolyogva jegyezte meg:
– Most csak pogácsa van…
