A KecsUP nemcsak egy egyszerű munkahely. Egy életforma. Olyan hely, ahol az ember megtudhatja, hogy milyen, amikor hajnali 3-kor ad le egy előző esti tudósítást, hogy milyen a hétfő reggelt hétindító megbeszéléssel kezdeni. S hogy milyen az, amikor úgy érzi, ugyan mindent beleadott a cikke megírásába, arra mégsem harap rá az algoritmus – mint ahogyan történt az kezdetben a Rozi kutya brutális megkínzása kapcsán felszínre törő állatvédelemi problémákról vagy a Kecskeméten eluralkodott szegénységről szóló cikksorozatommal is.
Sokat tipródtam rajtuk, hogy mi lehetett velük a baj, a jövőben hogyan írhatnám másképp a cikket, hogy népszerűvé váljon a téma. Ekkor jöttem rá, hogy a KecsUP-nál nem csak az olvasottsági statisztika számít a cikkek kapcsán, hogy egy cikknek nem az lesz az igazi fokmérője, hogy hányan kattintották le. Mert mindig vannak/lesznek olyan témák és cikkek (pl.: Hraskó István NJEA cikksorozata), amik a hátukon viszik a lapot, amikkel egy „rétegtéma” sosem fog tudni versenyre kelni. És ez így van jól, hiszen egy lap ettől lesz színes, olvasható és egyedi.
A statisztika állandó böngészésénél tehát találtam egy sokkal fontosabb viszonyítási alapot: a szabadság és függetlenség megbecsülését, hogy itt nem gyakorol a munkámra nyomást senki, nem mondanak komplett cikkeket tollba, itt nincsenek előre megírt koncepciók és rendszerellenes kulcskifejezések. Hogy itt teljesen szabad a témaválasztás.
Ennek köszönhetően történt meg, hogy én írtam meg az országban elsőként – a saját narratívám szerint, de a sajtóetikai irányelveket betartva –, hogy
- Nagykőrösön tavaly nyár közepén a helyiek azzal szembesültek, hogy csapjaikból gyakorlatilag büdös és használhatatlan ivóvíz folyik;
- szintén Nagykőrösön a gyermekotthonokban lakó tinédzserek zaklatják és bántalmazzák a helyieket.
Vagy ha csak Kecskemétre fókuszálunk, akkor azt, hogy
