Bár a vonatok késései miatt továbbra is nagy a veszély, hogy lemarad a csatlakozásokról, azonban a fel-és leszállások segítése terén meglepően pozitív fordulatot tapasztal a vasúttársaság részéről a kecskeméti kerekesszékes édesanya.
„Vonattal igazából minden utazásnak úgy indulok neki, hogy nem tudom, mi vár rám, lutri az egész” – ezt februárban nyilatkozta a KecsUP Híreknek Sipos Gyöngyi.
A mozgáskorlátozott hölgy szerint sok tényezőn múlik, hogy vasúton probléma nélkül el tud-e jutni egyik helyről a másikra. Utazási igényét 36 órával a felszállás előtt be kell jelentenie a MÁV-nak – váratlanul kitalált/szükségessé vált utazás így szinte kizárt -, majd pedig azért szurkolhat, hogy az induló és a célállomáson is legyen működő emelő, a szerkezetet kezelni tudó vasúti alkalmazott, és az ajtók is rendben kinyíljanak. A mozgáskorlátozottaknak az is nagy gond, ha a kocsijukban lévő mosdó nem működik, mert ők nem tudnak könnyen átmenni egy másik vagonba – sorolta.
Nemrég viszont arról posztolt közösségi oldalán, hogy sok-sok nehézkes utazás után néha már látja a törekvést a MÁV részéről arra, hogy megkönnyítsék a kerekesszékesek közlekedését. Megkeresésünkre bővebben is beszélt erről.
A napokban például kint várta a peronon a vonatot Tokajban, mikor a hangosbemondón keresztül arra kérték, hogy „a kerekesszékes utas menjen a peron vége felé, mert ott lesz az emelő biztosítva”. Majd két kalauz is odasietett, hogy minden rendben legyen.
„Hogy ez annak köszönhető-e, hogy a rengeteg baklövés után levelet írtam az Alapvető Jogok Biztosának, vagy a cikknek, amit pár hónapja megjelent a KecsUP-on, esetleg hogy túl sok emeléssel kapcsolatos panasz érkezett, azt nem tudom – de az eredmény szempontjából nem is olyan lényeges. Az viszont egészen biztos, hogy azóta már nem rettegek annyira, mi vár rám a megrendelt utazások alkalmával és hogy sokkal jobb és könnyebb biztonságérzettel közlekedni… Habár hosszú út vezet minden változáshoz, de megérte. Kerekesszékes társaimnak üzenem, hogy nem az a természetes, hogy attól félünk, milyen váratlan és nehéz kalandokban lesz részünk, a megrendelt emelők biztosítva lesznek-e vagy sem, hanem a tudat, hogy ami a közlekedési társaságon múlik, azt megteszik. Ugyanez vonatkozik bármilyen más esetre, ami a szabad mozgásunkat korlátozza. Egyszer csak beérik a dolog, ahogy jelen esetben is. Nem kell szégyellni segítséget kérni ‘fentebbi helyről’, ha másképp nem megy! Nem nekünk kell szégyenkezni amiatt, hogy próbálunk ugyanúgy boldogulni, mint ép társaink, és hogy a magunk gondja mellett harcolni kell olyasvalamiért, amelynek már rég természetesnek kellene lennie …!” – hívta fel a figyelmet Gyöngyi.
Ugyanakkor hozzátette: ma is alapvető hiányosságok gátolják a kerekesszékesek mindennapjait.
A legnagyobb problémának azt tartja, hogy noha „papíron” vannak jogaik a sérülteknek, de nagyon sok esetben nincs biztosítva érvényre juttatásuk. „Nincs rá keret”, „tervbe van véve”, „nem a mi hatáskörünk” – gyakran hallják ezt a sérült emberek.
„Miközben keressük, hova is forduljunk, hogy kijussunk az ördögi körből és megszüntessenek egy-egy akadályt… Elismerem, sokat változtak a lehetőségek, az elmúlt években például vidékre is biztosítanak alacsonypadlós buszokat, és egyre inkább figyelnek arra, hogy a kért járatok akadálymentesek legyenek. Sajnos azonban vannak olyan buszmegállók, ahol az alacsonypadlós buszra is lehetetlen felszállni a hatalmas szintkülönbség miatt. Így minden esetben az emberek jószándékán múlik a le- és a feljutás, mert egyedül legurulni balesetveszélyes ezekben a megállókban.”
A kecskeméti kerekesszékes édesanya tisztában van vele, hogy nem varázsütésre történik egy-egy akadálymentesítés, de ha már látja és tapasztalja az együttműködési szándékot – mint ahogy ez meglátása szerint a MÁV-nál is történt -, az számára „az eredmény előszobáját jelenti”.
