A Tisza-kormány kedden „médiatörténelmet„ írt. Azaz pár órára lekapcsoltatta a közmédia adását, a csatorna arcait pedig rákényszerítették arra, hogy bevallják: hosszú éveken át hazudtak, amit nem lett volna szabad. Az álhírgyártás megszűnt, az elmúlt évek propagandagépezetének meggyőződéses olajozói kiestek a rendszerből. A hírre spontán tüntetés is verbuválódott, helyszíni tudósítások szerint nagyjából kéttucat ember jelent meg a Kunigunda utcai központ előtt este.
A szerény érdeklődés nem lepett meg, mert emlékszem, 2016-ban a Népszabadság bezárásakor is alig ötvenen álltunk a hatalmas szürke budapesti székház épülete előtt. Tanácstalanok voltunk, kissé kétségbe esettek is. Azon gondolkodtunk – ki hangosan, ki magában –, hogy mi fog történni ezután, ha a demokrácia Magyarországon tényleg csak annyi, hogy egy tollvonással elhallgattatnak egy több évtizedes múltra visszatekintő médiumot, mintha az sohasem létezett volna. Egy olyan lapot, ami kiemelten cikkezett a közpénzekkel kapcsolatos visszaélésekről és mutyikról, a kormányzati és politikai korrupcióról, a kiemelt közéleti botrányokról.
Bennem akkor a következő kérdések futottak át:
- Mire jó, ha megfélemlítik egy újság több tucat dolgozóját, köztük a családosokat is? Biztos ez a legjobb módja a hatalomgyakorlásnak?
- A médiamunkások miért hagyják, hogy megtörténjen ez az egész, miért nem vagyunk többen, akik megálljt akarnak parancsolni a hatalomnak, amíg nem késő?
- Ha a magyarok elfogadják, ami történik, ha csendesen belenyugszanak egy elvben politikamentes szektor ellen irányuló döntésbe, úgy mi lesz / mi lehet másnaptól, akkor mindent lehet?
A megfejtést azóta tudjuk, hiszen az elmúlt 16 év nem igazán hagyott nyitott kérdéseket. Akkor azonban senki sem kapott konkrét választ, dehát kitől is kaptunk volna, amikor a történet érintettjeivel sem állt szóba senki a hatalom részéről. Pedig a Népszabadság nem egy temus kamuhírgyártó üzem volt, mint az MTVA! A munkavállalói pedig - akik közül többel volt szerencsém itt-ott együtt dolgozni - az enyémnél biztosan komolyabb kérdésekkel álltak volna elő: többek között, hogy miért lettek egy végzetes kétharmados politikai leszámolás áldozatai, vagy hogy dolgozhatnak-e még valaha a médiában. Szerencsére igen, bár ez nem a laptulajdonoson múlt, aki ott és akkor - a jelek szerint örökre - bezárta a lapot, mondván, hogy nem látja sem a racionális lehetőségét, sem a gazdasági megalapozottságát a folytatásnak. (Persze már akkor sejthető volt, hogy a döntés mögött nem csak gazdasági érdekek húzódtak.) Így tehát Népszabadság (1956. november 2. – 2016. október 8.), élt egy hónap híján 60 évet.
Most azonban a kérdés nem a demokrácia mibenléte, hanem hogy mi lesz az MTVA munkavállalóival a jövőben, számíthatnak-e hasonló helyzetre, mint az egykori Népszabadság újságírói. Hogy a tegnapi nap után továbbra is kiállnak-e majd az álhírek gyártása, a lejárató anyagok közzététele, a félelemkeltés ideológiája mellett. Hiszen bár a korábbi politikai elit már erősen mocorog, hirtelen kiállnak a sajtószabadság értékei mellett, a vélt erőszak és önkényuralom ellen, de valljuk be, ez ide már nagyon kevés lesz. Vagy ha úgy tetszik, „vége van kicsi“. Azaz könnyen lehet, hogy a következő fog megvalósulni: orbáni Közmédia (2011. január 1. - 2026. július 7.), élt 14 év 7 hónapot.
Csak az a nem mindegy, hogy most vesztettünk-e akkorát az MTVA csaknem 15 évének az eltörlésével, mint amit 2016-ban vesztettünk a Népszabadság bezárásával. Talán mindenki sejti...
———
A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni. Van véleménye? Szeretné másokkal megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.
