Toy Story 5, a kütyü-sztori (olvasói vélemény)

Megnéztem sokunk által kedvelt Szirmai Gergely Toy Story 5-ről készített filmkritikáját, de meglepő módon a film egyik alapvető megállapításával egyáltalán nem foglalkozott. Olvasónk, Turcsán Szabolcs írása - vélemény.

Kénytelen vagyok hát én értelmezni a film problémafelvetését: mi változott a gyermekek játékait illetően az elmúlt években? Mi a gond a kütyükkel? Hiszen 40-50-60 éve kütyük között nőnek fel generációk. Az összes generáció azt mondja, hogy régen minden jobb volt - lehet, hogy ezúttal egy kicsi igazság is van ebben? Későn érkező gondolataim még épp időben érkezhetnek azoknak, akik moziban néznék meg a Pixar és a Disney legújabb alkotását.

Előrebocsátom, nekem a Toy Story sorozat elég erősen kötődik apaságomhoz, olyannyira, hogy az ötödik részre már a nagylányom vitt el, hiszen az előző négyet együtt néztük meg. A sorozat minden része valamilyen formában a gyermekkor elhagyásáról szól, de talán még semelyik sem tematizált ilyen nagy, a gyermekeinkre leselkedő veszélyt.

Ez pedig az újhullámos, okos kütyük korszaka, amelyek már nem csak a technológia, hanem a pszichológia legfrissebb vívmányait is használják. A filmet át- és átszövi a kérdés: hiszen régen is kütyüztek a gyerekek, ugyan mi baj lehet abból, hogy most is ezt csinálják? Ha valakiben felmerülne, hogy ‘de régen legalább még a totyogók kezébe nem adtak kütyüt’, mókás (?) választ kap a (tényleg létező) bilire szoktató játék képében.

Hamis megnyugvást lelhetnek hát azok, akik az éppen lecsengett brutális hőhullám után is mémeket osztogatnak arról, hogy régen is meleg volt. Persze, csak ahogyan a 30 fok és a 40 fok között is óriási különbség, a különböző kütyük agyunkra gyakorolt hatása között is óriási a különbség. A mára bullyingnak elnevezett jelenség is létezett korábban, de az online világ előtt a zaklatás még nem tudta követni a gyerekeket az iskolából előbb az otthonukig az asztali számítógépekkel, mostanra pedig akár az ágyukig is az okoseszközökkel.

Mivel a kicsik kütyüzésére vonatkozó szabályokat a világ döntéshozói már elkezdték megalkotni, például az ENSZ-hez tartozó WHO ajánlásait már nemzeti kormányok is átvették, már csak a tamáskodók, főleg a szkeptikus szülők meggyőzése van hátra. Vélhetően ezzel próbálkozik a Toy Story 5 is.

Lássuk, mi minden változott meg kütyüfronton. Legfontosabb a dopamin-hurok: a képernyővel kapcsolatos cselekvést jutalmazás követi, ez örömérzést vált ki az agyban, és még többet akar belőle. Ehhez még hozzájön, hogy a fejletlen idegrendszert sokkolják a hirtelen és erős fény-, és hanghatások. A kisgyermeki agy ilyenkor nem a tartalomra fókuszál, hanem diffúz módon befogad egy ingerület-tűzijátékot, hasonlóan ahhoz, ami egy drogfogyasztó agyában történik.

Még a nem-interaktív élmények, az átlagos mesefilmek is jókora változáson mentek keresztül. Sűrűn követik egymást a vágások, az élénk színek és hangok - a tempó jelentősen gyorsabb lett.

Érthető, hogy a szülő, aki már a saját dopamin-adagját szeretné megkapni, gyorsan rövidre zárná a fáradt vagy unatkozó gyermekkel kapcsolatos feladatokat. Félreértés ne essék, a kisfiam nekem is feladja a leckét, nem akarok pálcát törni senki felett sem. Az én üzenetem annyi, hogy a nehéz korszakokat érdemes valahogyan kütyüzés nélkül átvészelni, mert a mostani megúszások később sokkal-sokkal nagyobb árat fognak követelni. Az a hisztiroham, amit egy képernyőfüggő totyogó tud rendezni, kanyarban sincs ahhoz képest, amit egy gyors (ön)jutalmazásra ráfüggött kiskamasz tud rendezni. A folyamat már most szocializációs krízist eredményezett.

Már általános óvónői panasz, hogy meseolvasáskor nem lehet lekötni a gyerekek figyelmét. Ha nem értik a szöveget, vagy csak a képzeletükre hagyatkozva kellene befogadniuk a hallottakat, akkor unatkoznak, frusztrálódnak, a figyelmük szétesik, a csoportfegyelem megszűnik. Az óvónők kénytelenek a meséket rövidíteni, egyszerűsíteni, túlzó gesztusokkal és hangutánzással mesélni.

Milyen hatással lesz a társadalomra, ha ez a folyamat nem áll meg? Hogyan lesz kutató, aki nem tud elmélyülni, fókuszban maradni 5-10 másodperc után? Hogyan lehet egészséges párkapcsolatot építeni, ha ahhoz szoktunk, hogy minden rólunk szól, így nincs alkalmazkodóképességünk?

De nem csak az óvónők látják sötéten a helyzetet, az ELTE Alfa Generáció Labor és az NMHH kutatásai szerint a magyar gyermekek képernyőhasználata már csecsemőkorban jelentős mértékű. Az 1 év alattiak 10-15 százaléka, míg a 2 év alattiak csaknem fele rendszeresen néz kijelzőt, az érintett totyogók pedig átlagosan napi 30–60 percet töltenek okoseszközök előtt. Ebben a legkisebb korosztályban jellemzően a YouTube gyors vágású animációi futnak, amelyeket a szülők gyakran etetés vagy altatás közben, digitális cumiként alkalmaznak. Az óvodáskorúaknál a képernyőidő már napi 1,5–2 órára emelkedik, és a gyerekek többsége ekkor már önállóan navigál a megosztókon vagy az egyszerűbb játékokban. A kisiskolás korba lépve a folyamat még inkább felgyorsul, így a 7–10 évesek átlagosan napi 2–3 órát töltenek a digitális térben. Ebben a fázisban a passzív mesenézést végérvényesen felváltja a reaktív tartalomfogyasztás, a videójátékozás és a céltalan videógörgetés, miközben a 9-10 évesek nagy része már saját, internetkapcsolattal rendelkező okostelefonnal bír.

Ehhez képest a WHO ajánlása szerint 2 éves kor alatt a passzív képernyőzés teljes kerülése javasolt, míg 2 és 5 éves kor között napi maximum 1 óra, szigorúan minőségi, edukatív tartalom engedélyezett – ideális esetben szülői jelenlét és közös átbeszélés mellett.

Persze mindannyiunk gyerekkora teljesen más, mint a szüleink vagy a gyermekeink gyerekkora volt. De a régi kütyük olyanok voltak a gyerekeknek, mint a rágógumi: nem egészséges, de egy idő után azért kiköpték. A mai okoseszközök és a modern digitális tartalom viszont olyan a fejlődő agynak, mint a kokain: közvetlenül a jutalmazó központot bombázza, és szinte lehetetlen önként ellenállni neki.

Amikor tehát beülünk a mozi sötétjébe megnézni Andy egykori játékainak legújabb kalandját, nem az a fő kérdés, hogy gyermekünk kinő-e a játékokból, hanem az, hogy hagyjuk-e a digitális valóságnak végleg ellopni magát a gyermekkort.