Ki köszön meg kinek, mit? – Patkós Ferenc: Köszönöm, jól vagyok

A kötet bő két hete jelent meg

Augusztus 19-én jelent meg magánkiadásban Patkós Ferenc Köszönöm, jól vagyok című novelláskötete, nem túlzás tehát, hogy a könyvecske még friss és ropogós.

A szerző kecskeméti, így aztán nem lett volna túlságosan sok irányba szerteágazó vállalkozás kinyomozni, hogy pontosan ki is ő, ráadásul bizonyára szívesen nyilatkozott is volna, ezt mégsem tettük meg. Nem lustaságból – persze abból is van a raktáron bőven –, hanem mert mindmáig magunkénak valljuk a bölcsészkar angol és magyar tanszékén belénk vert szabályt: az életrajz semmi, a mű minden. Azaz felejtsük el, hogy mire gondolt a költő, felejtsük el, hogy miért gondolt éppen arra a költő, a műalkotás attól műalkotás, hogy megáll a saját lábán. A kivételeket, amelyek erősítik a szabályt, most inkább ne kezdjük el sorolni.

A 192 oldalas, takaros kis kötet címét látva az embernek elsőre akár ki is nyílhat a bicska a zsebében. A cím ugyanis így szól: Köszönöm, jól vagyok. Hát, ehhez – nem őszintén, hanem jó adag malíciával – gratulálunk, de akkor mégis minek olvassuk el ezt a novellafüzért? Kit érdekel az, hogy valaki jól van? A „jól levés” – Esterházy biztosan azt írná: „jól vanás” – éppen nem az a minőség, nem az a téma, amire az irodalomnak feltétlenül rá kellene harapnia. A művészet, legalábbis általában, arról szól, hogy valami hibádzik, valami nincs rendben, vagy akár arról, hogy semmi sem smakkol. Éppen a valóság és az elképzelt vagy óhajtott vagy ideálisnak tartott világ közti feszültség az, ami alkotásra késztet.

Aztán mindjárt az első novella végén kiderül, hogy kontextusba helyezve ez a „köszönöm, jól vagyok” egyáltalán nem bicskanyitogató mondat, hiszen – egy sorsfordító pillanat hatására – szemet felnyitó, katartikus élmény során hangzik el.

Szolgálati közlemény: a spoilereket lehetőleg természetesen kerüljük, de ez az apró információ talán nem meríti még ki a spoiler fogalmát, csak egy fogódzó, hogy akinek nyílt a bicska zsebében, az mindjárt az első novella végén becsukhatja és visszarakhatja a zsebbe: nem fogott mellé ezzel a kötettel.

Folymatosan tudja meghökkenteni az olvasót

És az a bizonyos első novella, amelyben egészen sajátos értelmet nyer a Köszönöm, jól vagyok cím, méltó bevezetése az összes többinek.

Szinte mindegyik elbeszélésre igaz, hogy banális élethelyzetből indul, de pillanatok alatt meglepő fordulatokkal, meghökkentő perspektívaváltásokkal állít új fénybe mindent, a leghétköznapibb szituációkat, tárgyakat is.

A kötet olvasása közben több kortárs és modern szerző is eszünkbe juthat. A váratlan ötletek és a kifordított élethelyzetek miatt például Mrozek, Borges vagy Roberto Bolaño világa is felidéződhet. Patkós Ferencnek ugyan nincs deklarált példaképe, mégis hasonló hatást ér el: egy megszokott helyzetből kiindulva olyan irányba viszi el a történetet, amelyre az olvasó nem számít, nem számíthat.

Meghökkentő fordulatok, meghökkentő mozzanatok, meghökkentő nézőpontok, kicsavart helyzetek.

Az egyik novella még azt a kérdést is pillanatok alatt körbejárja, hogy érdemes lenne-e egy gyarló embernek beavatkoznia a saját sorsába, ha erre valós lehetősége nyílna. Az egész kötetre jellemző, hogy a szereplők döntései és a véletlenek sokszor egészen új helyzeteket teremtenek. A történetek így nemcsak szórakoztatnak, hanem arra is késztetik az olvasót, hogy elgondolkodjon a saját döntésein és azon, hogyan viszonyul a lehetőségeihez. Mindezt általában szórakoztató módon.

Bár megfogadtuk, nem fogunk kiemelni egyet a füzérből, ezt a fogadalmat kénytelenek vagyunk megszegni. A Megáll az idő című novella gondolatiságában, mondanivalójában más hangot üt meg, mint a korábban említett, szellemesen frivol módon hökkentő történetek: mintha kiesne a szerző az objektív megfigyelő szerepéből, és közelebb engedné magához a szereplőket és az általuk megélt helyzeteket. Mély humanizmus és empátia jellemzi.

Összegzésképpen elmondható, hogy a kötet egyik fontos, sugallt üzenete a mértékletesség és a jelen megbecsülése.

E tekintetben az olvasónak eszébe juthat Horatius is, az arany közép, a józan derű költője. Horatius életelve a szélsőségek kerülése, a mértékletes élet egyensúlyának megtalálása. A józan derű nála azt jelenti, hogy élvezzük az élet örömeit, de mértékkel és bölcsen. Tőle ered a „carpe diem” („ragadd meg a napot”) életelve is, bár ez manapság gyakran félre van magyarázva, ő ugyanis ezt nem egyszerűen „élj a mának” értelemben használta, hanem inkább arra buzdított, hogy a bizonytalan jövő helyett becsüljük meg a jelent.

Ezt teszi a szerző is, pontosabban az olvasónak segít megbecsülni a jelent, belátni, hogy érdemes megbecsülni azt, amink van. Meghökkentő kontrasztok felmutatásával segít megbecsülni azt, amink van.

A kötet végére érve tartjuk magunkat ahhoz, amit megfogadtunk: nem végzünk életrajzi kutatást, beszéljen a szerző helyett maga a mű. Ugyanakkor bármennyire is kerüljük a valós életrajzi elemeket, azt nem tudjuk megállni, hogy ki ne jelentsük: a józan, mégis éles látásról tanúskodó elbeszélésfüzér befejezése után az emberben azért kialakul az a határozott benyomás, hogy a szerző figyel, nyitott szemmel jár, és ráadásul: köszöni, jól van.