„Mi lesz a sorsa ennek a töméntelen betakarított életnek, a népi kultúrkincsnek?“
– vetette fel a kérdést a Világosság folyóiratban Beregszászi János, a hetvenes években egyszer csak Kecskeméten feltűnő különleges ember, aki a hajdani vándorló garabonciásokhoz hasonlóan képes volt vihart támasztani, kilépni a megszokott világ rendjéből, és életformaújító ötleteivel másokat is magával ragadni.
Úgy tartották róla, hogy azoknak kínált szövetkezést, akik vállalták a magyar nép legrégebbi hagyományainak feltárását és újraélését. Ha kérése először süket fülekre talált, újra próbálkozott. És láss csodát: „1979-ben az elgépiesedő, elbetonosodó Kecskeméten megjelentek a kis garabonciások. Jeles napokat igéztek tornyos házak közé. Folklorisztikus, dramatikus játékokkal ápolták foszladozó hagyományainkat. Szót, dallamot, látványt, mozdulatot tereltek balladás drámákká, az emberi létezés mélyrétegeit kaparászva a ma emberének életérzéseit is kutatták” – emlékezett vissza Heltai Nándor a sajátos alföldi stílus művelését vállaló Beregszászi Jánosra.
Életét azonban tragikus körülmények között ragadta el a hajnali tűz 1986. szeptember 26-án, a Széchenyi sétány 4. szám alatti, tenyérnyi raktárműhelyből kialakított szállásán. A halál körülményei máig megválaszolatlanok: talán rövidzárlat okozta a tüzet, de az sem kizárt, hogy egy cigaretta parazsa. A történteket számtalan elmélet övezte. Menyasszonya, Fekete Mária és közeli munkatársai a szó szoros értelmében a lángok közül mentették ki hangszereit, kéziratait és verseit. Ebből született meg aztán négy évvel később a garabonciás verseskötet, a Tűzből mentett versek, Lezsák Sándor gondozásával, a Kecskeméti Lapok közreműködésével és Bodri Ferenc ihletett rajzaival.
2026 őszén, a „Garabonciások 40 – in memoriam Beregszászi János” című kiállítás, a Hírös Agóra Kulturális Központ Panoráma termében idézi fel ezt az elmúlt, ám a kortársaknak mindmáig életreszóló világot. Beregszászi 1977 és 1986 között dolgozott az akkori Erdei Ferenc Művelődési Központban (ma Hírös Agóra), ahol több közösséget is működtetett: a gyerekekből álló Kisgarabonciásokat, a felnőtt színjátszó Garabonciás Stúdiót, a népzenei Garabonciás-Sípot, valamint a Katona József utca 4. szám alatt a művközpont amatőr stúdióját, vagy ahogy nevezték, a Garabonciás-házat.
Garabonciások 40 – in memoriam Beregszászi János -
Negyven évvel Beregszászi János halála után különös érzés végignézni ezeket a fényképeket, plakátokat és tárgyakat, amelyek egy ma már nehezen elképzelhető kecskeméti közösségi világot idéznek meg. A Garabonciások története ugyanis nem csupán egy művelődési ház vagy néhány lelkes fiatal története, hanem egy olyan korszaké, amikor a kultúra még nem feltétlenül kész programként érkezett az emberekhez, hiszen sokszor maguk hozták létre azt.
Garabonciások 40 – in memoriam Beregszászi János -
Láng Mária, aki kollégája, majd rövid ideig a főnöke is volt Beregszászi Jánosnak, úgy emlékezett rá, mint olyan emberre, akit nehéz egyetlen foglalkozással vagy beosztással leírni. Néprajzos, tanító, költő, zenész, dramaturg, rendező és színházi ember volt – de talán egyik megnevezés sem adja vissza igazán, mi történt körülötte. Egy „különös világ” alakult ki körülötte, amelyben a fiatalok lelkét meg tudta nyitni, mert hitt abban, hogy egy ötletből valódi dolog születhet.
Ez a hit akkoriban különösen sokat jelenthetett.
Beregszászi János nem kész kulturális termékeket akart átadni a fiataloknak, hanem alkotóvá tette őket
Az 1970-es és 1980-as évek kulturális élete erősen felülről szabályozott közegben működött. A népi hagyományok közterületi megjelenése például nem volt magától értetődő: egy betlehemezéshez, regöléshez vagy más népszokás bemutatásához engedélyekre és egyeztetésekre volt szükség. Az Erdei Ferenc Művelődési Központ ebben a helyzetben nemcsak helyet biztosított a Garabonciásoknak, hanem – Láng Mária visszaemlékezése szerint – időnként védelmet is jelentett számukra.
A lényeg azonban nem az volt, hogy az intézmény minden ötletet maga találjon ki.
Éppen ellenkezőleg.
Láng Mária szerint az volt a dolguk, hogy:
felismerjék a tehetséget, teret adjanak a kezdeményezéseknek, és megteremtsék hozzájuk a szükséges feltételeket. Így nőtt ki a különböző kezdeményezésekből a Kisgarabonciás, a Garabonciás Stúdió, majd a G-Ház világa.
Az 1984-ben megnyílt G-Ház pedig már messze nem egyszerű próbaterem volt. Mai szóval talán „romkocsmához” hasonlítható ifjúsági kulturális központként működött: színház, zene, táncház, népzene, jazz, kiállítások, beszélgetések és találkozások fértek meg egymás mellett. És persze büfé is. Fiatalok, zenészek, színjátszók, népművelők, művészek és értelmiségiek találkoztak itt, és olyanok, akik még csak keresték a saját útjukat.
A G-Ház nem egyszerűen programokat adott a fiataloknak, hanem közösséget és – Láng Mária szerint – identitást. Beregszászi nem kész kulturális termékeket akart átadni nekik, hanem alkotóvá tette őket. A néphagyományhoz sem múzeumi tárgyként nyúlt: meg akarta érteni, meg akarta élni, majd tovább akarta gondolni.
A közösségi kultúráról ma is sokat beszélünk, csak közben egyre ritkább az olyan történet, amikor egy ember körül valóban magától kialakul egy közeg. Amikor valaki nem egyszerűen programot szervez, hanem embereket hoz össze. Amikor egy művelődési intézmény nem azt kérdezi először, hogy „mi a program?”, hanem azt, hogy ki az, akiben van valami, és hogyan tudunk neki helyet adni? És ez a kérdés mindmáig érvényes.
Garabonciások 40 – in memoriam Beregszászi János -
Magos András, aki kezdettől kapcsolatban állt Beregszászi Jánossal, szintén olyan emberként idézte fel őt, akivel sok mindenben nem értettek egyet, és politikai kérdésekben sem mindig látták ugyanúgy a világot. De úgy véli, hogy éppen ezek a történetek teszik azonban emberibbé a róla kialakított képet: nem egy hibátlan emlékművet rajzolnak meg róla, hanem egy kíváncsi, vitázó, a szabályokat feszegető és sokoldalú embert.
Magos András visszaemlékezéséből az is kiderült, hogy a Garabonciások születése nem ment teljesen simán. A Kisgarabonciások tevékenységének része volt a betlehemezés, ami az akkori „szocialista“ iskolai közegben ellenállást váltott ki. A kezdeményezést végül mégis egy intézményi-politikai közbenjárás segítette át az akadályon. A történet azt is jól mutatja, milyen közegben kellett megtalálni a lehetőségeket egy olyan közösségi kezdeményezéshez, amely ma talán sokkal kevésbé tűnne rendhagyónak.
És közben ott volt Beregszászi személyes világa is.
Testvére, Beregszászi Zsuzsa egy református, vidéki, szegény, mégis erős közösséget őrző gyerekkorról mesélt. Egy olyan világról, ahol a gyerekek a falu utcáján töltötték a napjaikat, maguk készítették a játékaikat, esténként pedig rémtörténetekkel szórakoztatták egymást. A népszokások akkor még magától értetődően hozzátartoztak a mindennapokhoz: jöttek a betlehemesek, télen az asszonyok szőttek, a gyerekek pedig együtt fedezték fel a körülöttük lévő világot.
Talán innen jobban érthető meg az, amivel később Kecskeméten kísérletezett Beregszászi János.
Egész életében kereste azokat a közegeket, amelyekben az emberek nem pusztán egymás mellett vannak. Érdekelte a néphagyomány, a zene, a színház, a költészet, a fiatalok világa. Testvére szerint tehetséges, sokoldalú ember volt, aki fiatal korától verseket írt, zenét és nyelveket tanult, és folyamatosan képezte magát.
Beregszászi Zsuzsa a Garabonciások 40 – in memoriam Beregszászi János c. kiállításon - KecsUP Hírek
Közben konfliktusai is voltak. Nem szerette azokat a szabályokat, amelyeknek nem látta értelmét, és nehezen illeszkedett bele abba az életformába, amelyet a családja természetesnek tartott. Zsuzsa úgy emlékezett, bátyja tudatosan szembement azzal a „kispolgári” életformával, amelyet otthon képviseltek. Mégis megmaradt közöttük a szeretet.
És aztán egyszer csak vége lett.
Testvére elmondása szerint a család akkor úgy tudta, hogy az élete éppen rendeződni látszott. Be akarta fejezni a teológiát, családot tervezett, lakásról, autóról és tanításról beszélt. Aztán megérkezett a távirat a halálhírrel.
A körülmények azóta is kérdéseket hagytak maguk után. A család nem fogadta el az öngyilkosság lehetőségét; hogy baleset történt-e, vagy más állt a háttérben, azt – a testvér visszaemlékezése szerint – soha nem sikerült tisztázniuk.
Mi kell ahhoz, hogy egy városban valódi közösségek szülessenek?
Beregszászi János történetéből egy olyan Kecskemét emléke bontakozik ki, amelyben egy művelődési ház valóban művelődési központ lehetett. Ahol volt helye a népzenének és a jazznek, a színháznak és a táncháznak, a kiállításnak és a vitának. Ahol egy tanár, népművelő vagy művész nem feltétlenül kész közönség elé vitte a produkcióját, hanem közösséget épített köré. És ahol egy fiatal nemcsak fogyasztója lehetett a kultúrának, hanem alakítója is.
Garabonciások 40 – in memoriam Beregszászi János -
A Garabonciások története ezért is különleges. Hogy mi kell ahhoz, hogy egy városban valódi közösségek szülessenek? Hely. Bizalom. Egy-két megszállott ember. Intézményi háttér. És mindenekelőtt az a hit, amelyről Láng Mária beszélt: hogy egy ötletből lehet valóság, a valóságból közösség, a közösségből pedig valami, ami évtizedekkel később is megmarad.
