Nem lehet bárkiből hős, hiába is akarja a politika, avagy hogyan cserélték le a Hídembert Héjjas Ivánra – vélemény

0
Kiállítás a kecskeméti Deák Ferenc téren 2020. szeptember 7-én
Hirdetés

Történész olvasónk levelét változtatás nélkül közöljük. Vitázna, válaszolna? A szerkesztoseg@kecsup.hu címen várjuk levelét.

Lehet-e hős egy fehér- vagy vörösterroristából? Hős nem, és példakép is maximum valamelyik politikai oldal legeslegszélén.

A kecskeméti születésű Héjjas Iván a fehérterror egyik kulcsfigurája volt, a vörösterror alatt elkövetett bűnökre hasonló bűnökkel válaszolt, és sokszor ártatlan embereket gyilkolt meg. Hogy elkerülje az igazságszolgáltatást, alakulatával a Dunántúlra menekült, hogy részt vegyen a nyugat-magyarországi (burgenlandi) felkelésben, azon a területen, amelyet az első világháború után az antant hatalmak Ausztriának ítéltek oda. A paramilitáris csoportok és a hazafias szervezetek – a Bethlen-kormány tudtával és halk támogatásával – úgy döntöttek, megakadályozzák, hogy az egykori szövetséges Ausztria bekebelezze a szóban forgó területet. Miután pedig a magyar kormány a különítmények visszavonását (majd felszámolását) antant-engedményekhez kötötte, sikeres népszavazás útján Sopron és környéke Magyarországé maradt. Nagyon röviden így foglalható össze az, amit Héjjas Ivánról feltétlenül el kell mondani néhány mondatban.

Kérdések egy kecskeméti szabadtéri vándorkiállításról

Hirdetés

Kecskeméten, szeptember elején látható volt egy szabadtéri vándorkiállítás az első világháborút követő önszerveződő magyar fegyveres csoportokról „Akik bátrak és hősök voltak” címmel. A szervezők azt kívánták bemutatni óriásplakátokon, hogy a részben veterán katonákból szerveződő fegyveres brigádok kulcsszerepet játszottak a sok szempontból igazságtalan trianoni békeszerződés legalább részleges korrekciójában. Az egyik poszter (többek között vitéz Taby Árpád, Gaál Tibor, Kémeri Nagy Imre mellett) Héjjas Ivánt ábrázolta, mint a Rongyos Gárda alapítóját, egyik parancsnokát.

Hogy pontosan milyen szempontok szerint lettek kiválasztva a köztéren feltüntetett személyek, arról információt nem találtunk a kiállításon. Ha azonban Héjjas Iván felkerült a „bátrak és hősök” képzeletbeli csarnokába, akkor vajon miért maradt ki Francia Kiss Mihály vagy Prónay Pál? Mindketten aktív szervezői/résztvevői a dunántúli fegyveres felkelésnek, nemzeti ellenállásnak, és mindkettőjükhöz rejtélyes eltűnések, kínzások, fosztogatások és gyilkosságok kötődnek Kecskemét környékén. Áldozataik magyar zsidók, kommunisták, és bárki ártatlan személy, akit ezzel vádoltak.

A kép úgy lenne teljes az utókor számára (ha ez valóban cél lenne), ha a kiállítás egyszerre bemutatta volna, hogy a vesztes világháborúban végletekig kimerült magyar társadalom polgárháborúba sodródott (vörösterror után fehérterror); és a Rongyos Gárda hosszú és korántsem minden részletében tisztázott története ellentmondásos, mert vezetői a tömeggyilkosságoktól sem riadtak vissza, akik harcoltak Sopron és környékének megtartásáért.

Hogy 100 év után mégis miért került a politika kiemelt figyelmébe egy fehérterrorista? És miért rajzolnának belőle hőst? 

A válasz viszonylag „egyszerű”: emlékezetpolitika, vagyis a nemzeti közemlékezet birtoklásáért folyó küzdelem. A tét nem kicsi: mire emlékezzen, és mit felejtsen el a társadalom „kollektív emlékezete”? A mindenkori uralom a felejtésre és az emlékeztetésre is befolyással bír.

Hogy a válaszok milyenek és milyen céllal születnek, azok nem pusztán a múltból fakadnak. Ellenkezőleg. Leginkább a jelenben felgyülemlett feszültségteli konfrontációk közegében születnek meg.

2020-ra (10 év kormányzás után) a kormányzat saját politikájának szimbólumává magát a „politikai harcot” választotta, elhagyva az ideálisan széles polgári, szolidáris és hazafias együttműködésre való mindennemű törekvést. (Már nem kiemelt szimbólum gróf Széchenyi István, avagy a Hídember, de Márai Sándor sem példakép.) A politikának ebben a „véres játékában” fontos eszköze az emlékezetpolitika, ugyanis a történelemből végtelen számú önmagának tetsző figurát rajzolhat meg hősként vagy éppen ellenségként. Ahogy a két világháború között, úgy a kommunista diktatúrában is megalkotta az adott rendszer a saját maga hőseit, és azokat is, akiket likvidálni kívánt.

Szimbolikus viták a társadalom tagjai között mindenhol és mindenkor vannak. A kérdés, hogy ez a közérzület rejtettebb fórumain zajlik, vagy kiélezett politikai harcban? Magyarországon most nyíltan és közpénzből zajlik ez a szimbolikus küzdelem.

Hogy mi áll mögötte? Nem egy ok, hanem rengeteg politikai szándék, ami rátelepszik számos jelenben zajló egyéni és társadalmi/gazdasági konfliktusra. És arra a hamis vágyra, hogy a történelem megismételhető és a sérelmek, bukások, tévedések és persze az árulások utólagosan „korrigálhatók”. E hiedelem erősen részévé vált a magyar nemzeti mentalitásnak. Ezért is emelkedhet felül egy-egy jelszó a gondolat helyett, mert inkább indulat van, mintsem nemzeti minimumra való törekvés.

Létezhet nemzeti minimum 100 év után?

Gyakran olvasni íróktól, vagy hallani egy-egy közéleti beszélgetésben, hogy rendezni kellene végre az emlékezetvitáinkat, és a hosszú és véres 20. századi magyar történelemről valamiféle nemzeti minimumot kialakítani.

Miért is? Mert, ha kizárólag a múltra fókuszálunk és a múltban keressük önigazolásunkat, az gátolja a jövőről való szabad, közös gondolkodást. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a nemzeti múltunkat. Éppen ellenkezőleg! Megpróbáljuk a Trianon óta (1920) teljesen összekuszálódott emlékeinket kibogozni, mert máig nem sikerült azokat rendezni.

Mik lehetnének ezek a nemzeti minimumok Trianon kapcsán?

  • A politikai szereplők elfogadják azt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításának követelése kárt okozhat a magyar társadalomnak. Indok: a revízió irreális politikai cél, illetve a nyilvánosságban történő hangoztatása közvetlen hátrányokat okozhat a határon túl élő magyarságnak.
  • Trianon nem kizárólag történelem. Indok: Magyarországnak van dolga a határon túl élő magyarsággal, 100 év után is felelősséggel tartozunk a sorsukért nemzeti, kulturális szolidaritás alapján vagy emberi jogi szempontból.
  • Egyetlen politikai erő sem teheti kizárólagossá a saját Trianon-narratíváját. Ezt láttuk 1920–1945 között, majd ellenkező előjellel a kommunista pártállamban a rendszerváltásig. Mindkettő súlyos károkat okozott a magyar nemzettudatban.

Még várat magára az új reformnemzedék

Ha meglenne arra a politikai akarat a különböző politikai szereplőkben, hogy a történelmi kérdéseket ne pusztán aktuálpolitikai szándékaik mentén formálják, megnyílhatna az út egy büszke, szolidáris és együttműködő magyar társadalom felé. Mert tudjuk azt a történelemből, hogy azok a nemzetek tudnak sikeresek lenni hosszútávon, ahol kellően megbecsülik saját polgáraikat.

Gyurgyák János (történész, egykoron a mai miniszterelnök tanácsadója is volt) így ír: a nagygeneráció (Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Eötvös, Deák stb.) színrelépéséhez fűzött remények és tervek jelentős részét ez a nemzedék beváltotta, míg másokat (pl. független Magyarország) nem volt képes megoldani. Az utánuk következő generációk ezt a hatalmas teljesítményt kollektíven még megközelíteni sem tudták.

A 20. század nyolcvanas éveiben sokan reménykedtek, hogy nem kevésbé nehéz helyzetben, új reformnemzedék születik, és az előttük tornyosuló problémákkal sikeresen megküzdenek. Ebből a reformnemzedékből harminc év után nem lett semmi. A szellemi pezsgés, ha meg is indult, amit ki-ki érintettségéből fakadóan ma már másként ítél meg, azt kell megállapítanunk, hogy politikai és érzelmi szempontból egy kettészakadt, múltját és értékeit nagyrészt elvesztett és atomizálódott nemzet maradt ránk, ami felett öncélú és önpusztító politikai küzdelmet folytatnak.

Ezért van az, hogy nem lehet bárkiből hős, hiába is akarja a politika.

Ellenben a 21. századi magyarságnak szüksége lenne nemzeti minimumra.

Dr. Falusi Norbert történész, politológus