2020. szeptember 27-én, vasárnap, életének 85. évében elhunyt Kátai Mihály György festőművész.
Kátai Mihály György 1935. október 19-én született Karcagon.
Az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós és Z. Gács György tanítványaként végzett.
1965-ben olaszországi tanulmányúton vett részt, majd tűzzománccal foglalkozott. Első önálló kiállítását 1966-ban a Mednyánszky teremben rendezték. 1967-től ornamentikai kutatásokat folytatott Európa különböző országaiban. Az európai népi kultúrákkal, az ókori görög és gnosztikus filozófia ezoterikus vetületeivel, mitológiákkal és jungiánus pszichológiával is foglalkozott.
1975 és 1987 között a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelep alapító művészeti vezetője volt.
Számos önálló kiállítása volt országszerte és külföldön. Az 1970-es évek közepétől különösen köztéri alkotásai, térplasztikái voltak jelentősek, melyeknek bonyolult, elsősorban népművészeti ihletésű, szimbólumokkal terhes ikonográfiájához gyakran mellékelt irodalmi emelkedettségű műleírást.
Az 1980-as évek elejére alakította ki az úgynevezett kecskeméti eljárást, melynek szépségét a „tűzben pikturálás”, azaz a többszöri égetés biztosítja, és az ennek során létrejött rétegződés a zománcanyagban.
1987 után váratlanul visszavonult a zománcművészettől, és nagyméretű szimbolikus, figurális olajképeket kezdett el festeni.
Kitüntetései: a salgótarjáni zománcbiennále első díja, az erfurti kvadriennále nagydíja (1982), Munkácsy Mihály-díj (1984), a kecskeméti nemzetközi zománcművészeti alkotóműhely életműdíja (1996), a Tűzzománcművészek Magyar Társadalmi életműdíja (1997).
Főbb művei: Elfelejtett ősök arcképcsarnoka (1969), Vecchio processio (1993), Zala megye jelképei, Orvostudomány-történet, Életőriző, Naphívogatók, Holdtükör, Délibába.