Iskola a határon 2022

Véleménycikk.

Kezdjük egy egyszerű összefüggéssel: ahhoz, hogy a mostani válságból kitörjünk: a gazdaságnak mennie kell. Ahhoz, hogy a gazdaság menjen – az oktatásnak is mennie kell. Ahhoz, hogy az oktatás is menjen – az oktatás kormányzásának is mennie kell. Ehhez viszont mennie kell az oktatási „kormányzat” jelenlegi „vezetésének” is.

Balogh Zoltán, Hoffmann Rózsa, Gloviczki Zoltán, „Czunyiné”, Prof. Dr. Kásler és az őket kézi vezérléssel irányító Orbán Viktor, Palkovics László és Matolcsy György az elmúlt évtizedben a magyar oktatási rendszert alapvetően a tönk szélére, egy totálisan felesleges és előkészítetlen államosítás Taigetoszához juttató tevékenységét a legjobb indulattal sem nevezhetjük kormányzásnak. Kimondható, hogy Eötvös József, Klebelsberg Kuno és Keresztury Dezső, Glatz Ferenc, Magyar Bálint és Pokorni Zoltán miniszteri székében ma nem ül senki, – kellő tiszteletlenséggel: senkik ülnek a magyar közoktatásügy kulcspozícióiban.

Példátlan módon nincsen a kormányban sem oktatási sem kulturális miniszter

Európában hungarikum, hogy példátlan módon nincsen a kormányban sem oktatási sem kulturális miniszter, s ezért 2021-ben nincs valódi oktatási kormányzata és hatékony, szakszerű oktatásirányítása Magyarországnak. A magyar közoktatási rendszer 150.000 pedagógusa, több mint 3000 intézménye várja nem csupán a COVID-válság, szintén dilettáns és cinikus menedzsmentje miatt várja teljes bizonytalanságban a 2022-es esztendőt.

Többek között a közoktatás működtetéséhez szükséges mintegy évente 1000 milliárd forint hatékony felhasználása, hanem a jelenleg iskoláinkban tanuló több millió gyermek és tinédzser jövője, a megoldatlan roma-felzárkóztatás, a jelentős, 15%-os arányú iskolai lemorzsolódás és a legalább 20%-os évenkénti funkcionális analfabéta kibocsátás megtörése, a többezres pedagógushiány és kontraszelekció megállítása – azaz Magyarország jövője a tét.

Az a kormány, amely előszeretettel nevezi magát nemzetinek, polgárinak és konzervatívnak, immár évtizednél is hosszabb tevékenysége alatt gyakran hivatkozott arra, hogy az ún. nemzeti középosztály és a magyar közoktatás rendszere a jövő záloga. Ehhez képest előbb – 2010-2014 között – a nehezen feledhető Hoffmann Rózsa második Orbán-kormány Torgyán Józsefe lett, a hazai oktatási rendszer szereplői pedig egy ámokfutó, semmiért felelősséget nem vállaló, a rendszerváltás forgatagában MSZMP-párttagkönyvét KDNP-tagkönyvre cserélő oktatási államtitkár áldozataivá váltak.

Vezetése, majd a nehezen alulmúlható , máig csak „Czunyiné”-ként emlegetett közoktatási államtitkár asszony alatt kiépült a katasztrofálisan felesleges és szakszerűtlen KLIK–, amit tragikomikusan Klebelsberg Kunóról, minden idők egyik legnagyobb formátumú oktatáspolitikusáról, a saját leszármazottai tiltakozása ellenére (!) keresztelt el „a kormányzat”.

Az eredeti indoklás ehhez az volt, hogy esélyegyenlőséget ad a kistelepüléseknek a kormány, hogy a gazdagabb iskolafenntartó városok szintjére emelje az ott élő gyermekeket és pedagógusokat – ennek épp az ellenkezője történt: aki tehette, gyermekét magán vagy egyházi intézménybe vitte – így lett a reformból állami szegregáció, amelyben az iskolarendszer nem féke, hanem motorja lett a szociális, etnikai és világnézeti diszkriminációnak, sok régió és település iskolai gettósításának.

„Czunyiné” hivatali utódainak – méltán – már a nevét sem ismerik az oktatási iránt érdeklődő hazai olvasók, talán a katasztrofálisan dilettáns „digitális átállást”, a „sikeres” érettségit, a „mintaszerű” COVID-kezelést az iskolákban „menedzselő” örökoptimista, de megítélésünk szerint teljesen alkalmatlan és cinikus Maruzsa Zoltán kivételével.

A kétharmad önmagában nem kínál bölcsességet

Abban mindenki egyetért a magyar politikai közvéleményben, hogy a hazai közoktatás jelenlegi rendszere nem csökkenti, hanem növeli a társadalmi különbségeket, s köztudott az is, hogy az elaprózott magyar közigazgatási rendszer, amelyben 2012-ig több, mint 3000 település rendelkezett iskolafenntartói jogosítvánnyal, közgazdaságilag és szakmailag sem volt fenntartható.

Abban is egyetértés van, hogy szinkronba kellett hozni az iskolák kínálta ismeretanyagot azzal, amit a Facebookon felnövő Z-generáció a sikeres pályafutásához, autonóm polgárrá és családalapítóvá válásához igényel. Abban sincsen vita, hogy a második világháború óta a magyar középosztály perifériájára sodort, alulfizetett pedagógusokat végre ismét minőségi bérhez kell juttatni: ők a kulcs a sikeres tanuláshoz és a versenyképes társadalom kialakításához.

Mindezeket felismerve a kormány az elmúlt évtizedben úgy tett, mintha ezeket az igazán égető kérdéseket egyszerre kívánná és tudná kezelni: új törvényeket, új nemzeti alap- és kerettanterveket alkotott, kilátásba helyezte az átfogó bérreformot, s nekiállt az oktatási rendszer visszaállamosításának. A kétharmad és a fülkeforradalom mindezt „legitimálta”.

A kétharmad azonban önmagában nem kínál bölcsességet, kormányzati szakértelmet és még csak a pedagógusok, a szülők és a gyermekek iránti alapfokú párbeszédre való készséget sem. A káoszra jellemző, hogy a kormányfő egyik legkínosabb oktatáspolitikai ellenfele épp a Pokorni Zoltán vezette Fidesz oktatási kabinetje volt 2014-ig (ez a kabinet és az ellenállás is a múlté már rég), melynek emblematikus alakjai sorra kapták a pofonokat a frakcióüléseken és a kormánypárti sajtóban is. A pártfegyelem és a szakmai meggyőződés virtuális focimeccse zajlott egy évtizede és folyik ma is – a vesztes az ország iskolarendszere.

Immár tíz esztendeje, hogy 2012 végétől a kormányban, a parlamentben és az önkormányzatokban a Fidesz oktatási szakpolitikusai sorra vereséget szenvedtek a kormányfő, valamint a KDNP víziójával és politikai akaratával szemben. Persze erre mondta a legendás Helmuth Schmidt, az új német kancellár, Olaf Scholz mestere:

„akinek csak víziója van, forduljon optikushoz”.

A pártok rövid távú érdekeinél nagyobb a tét

Az ellenzéki szakpolitikusok – Kanász-Nagy Mátétól Hiller Istvánig – ívelő sorának feladata az, hogy önkormányzatokban és a parlamentben ne a „csak azért is” ellenzékiséget, a pártok rövid távú érdekeit, a „minél rosszabb, annál jobb” logikáját kövessék, hanem a józan ész, a pedagógusok, a szülők és a polgármesterek, valamint szűkebb családjaink, valamint tágabb családunk, a nemzet érdekeit védjék.

Ezért kell – Kecskeméten, az egyik legpatinásabb magyar iskolavárosban is nemet mondanunk a minden magyar településre kiterjedő államosításra – anélkül, hogy vitatnánk a kistelepüléseken szükséges és sürgős állami szerepvállalás jogosultságát. Ezért nem mondhatunk igent a magyar iskolavárosok megfosztására iskoláik fenntartásának jogától. Ezért utasítjuk el a kormány háttértanulmányaiból egyértelműen kiolvasható iskolabezárásokat, a Matolcsy, Palkovics és Kásler-csomagokból és a hiányzó költségvetésből is következő pedagóguselbocsátásokat és a masszív, akár 20%-os forráskivonást a jövő oktatásából.

Ezért követeljük a dilettáns, Eötvös, Trefort és Klebelsberg székére szégyent hozó, a magyar iskolarendszert és a társadalmat a szamárpadba küldő oktatási vezetők azonnali lemondását. Csak akkor lehet más a politika Magyarországon, ha a hatalom nem uralkodni, „csupán” kormányozni fog.

Addig is, javasoljuk az államosításra vonatkozó törvények, a lebutított tankönyvpiac, az alulfizetett életpályamodell azonnali visszavonását, átdolgozását, s az oktatási minisztérium újranyitását, esélyt adva egy új kormánynak a valódi kormányzáshoz.

Z.Z. véleménycikke