Mindenki azt mondta, őrültségre készülünk. Az Ördögkatlan fesztiválról a tengerpartra stoppolni meggondolatlanság. Tényleg őrült ötlet volt, épp, mert egyáltalán nem készültünk fel. Nem tudtuk, milyen lehet az országhatáron túl stoppolni 2022-ben. Mégis elindultunk a párommal.
Még a fesztivál előtt megnéztük a térképen, melyik magyar baranyai falu van a legközelebb Horvátország határához. Ennél komolyabban viszont nem foglalkoztunk a dologgal. Egy barátunk arról mesélt, hogyan stoppolt Rómába a nyáron, és ez elég bátorítás volt ahhoz, hogy a Villányi borvidékről egyenesen a horvát tengerhez utazzunk. Ő 3 dolgot emelt ki a római út kapcsán:
- Az emberek kedvessége újra és újra meglepte.
- Nagyon megterhelő út volt.
- Ma már sokkal nehezebb stoppolni, mint a 60-as években. Az világ azóta bizalmatlanabb.
Amerikában a 70-es évek propagandája vetett véget a stoppolás kultúrájának. A sorozatgyilkosok népszerű médiajelenségekké váltak, és az állam felhasználta az országúti gyilkosságok csekély arányát a stop-ellenes félelemkeltő kampányában. Hazánkban egyszerűbb okból hagytak fel a stoppolással. A legtöbb helyen nincs rá szükség a normális tömegközlekedés mellett. Ott, ahol a busz is csak elvétve jár, a mai napig segítőkészek az autósok, elvisznek a kisvárosok és falvak között. Romániában olyan problémás a tömegközlekedés, hogy a szokássá vált kifizetni az utat a sofőrnek.
Magyarországon többször stoppoltam rövidebb távokon. Olyankor tartottam fel a hüvelykujjam, amikor kellő szabadidőm volt, és magamat is szabadnak éreztem; amikor lélekben is fel tudtam készülni arra a bizonytalanságra, ami a stoppolással jár. Csak pozitív élményeim voltak. Nyaralók, nyugdíjasok, vagy bőbeszédű vadászok vettek fel. Azt azonban nem tudtuk, mire számítsunk, ha átlépjük az országhatárt konkrét úticél nélkül.
A tengert akartuk látni, ebben biztosak voltunk. Egy kartonlapra fel is írtuk, SEA, a másik felére azt, MORE (tenger horvátul). Zágrábot is felírtuk, mert onnan akartunk kinézni egy közeli, egyszerűbb tengerparti kisvárost. Így álltunk ki vasárnap délben Nagyharsány szélére, mellőzve bármilyen realitásérzéket. 12 órával később Split tengerpartján álltunk egy 723 km-es úttal a hátunk mögött.
A határig egy nyugdíjas házaspár vitt el minket. Ott a várakozó autósokat próbáltuk megkérni. Egy fiatal pár új, komoly autójába szálltunk be, akik egy 77-es kiadású Jugoszlávia útikönyvvel Montenegróba készültek. Aggódtak értünk, végül egy Eszék melletti benzinkúton váltunk el egymástól. Akkor jöttünk rá, hogy egy idegen ország ismeretlen pontján állunk, nem egy jól megírt fejlődésregényben.
A helyiek nagy része nem beszélt angolul, és mi a jóindulatú autósok tanácsait sem értettük. Vasárnap alig volt forgalom az autópályára vezető úton. 2 órával később vett fel minket egy lány, aki Zágrábba tartott, haza egy esküvőről. Zágrábban egy rövidebb szünet után – a plázák minden országban ugyanolyanok – ismét az autópálya felé indultunk. Kezdett sötétedni, és a 4 sávos út közlekedési lámpája mellett álltunk. Aki látott minket, vagy nevetett, vagy felháborodott. Egy rendőr távolról figyelte, nem okozunk-e balesetet. Másfél óra elteltével egy fekete furgon állt meg mellettünk.
Franz német programozó, aki az autójában lakik. Épp az Ozora fesztiválról jött, és ő is a tenger felé utazott. Éjfélkor érkeztünk meg Split egyik békés, külvárosi tengerpartjára. Az Obojena beach köves partján aludtunk. Már csak a hazaút volt kérdéses, kedd reggel ugyanis munkába kellett mennünk Kecskeméten.
Délig élvezhettük a tengert, majd hétfő délután visszaindultunk a városba. Egy szükségszerű pihenő után – elállíthatatlan orrvérzés – autópályára felvezető utat kerestünk. A nyaralásból haza induló autók mellett stoppoltunk 5-6 órán át. Túl sokáig álltunk rossz helyen, és végül feladtuk.
Egy plázában töltöttük fel a telefonokat, és megterveztük a hazautat. Persze lemondtuk a keddi munkanapot. Aznap este már nem tudtunk jegyet szerezni buszra vagy vonatra, így egy másnap hajnali járatra foglaltunk helyet Zágráb felé, drágán. A tengerpart már túl messze volt, ezért hétfő este egy játszótéren aludtunk családi házak és nyaralók között. Hajnalban buszra szálltunk, aztán Zágrábban egy fesztiválozó nemzetközi csapat autójába kértünk helyet a BlaBlaCar telekocsi programjával. Kedd estefelé megérkeztünk Budapestre.
Meggondolatlanság volt egy cél nélküli külföldi útra vállalkozni szoros határidővel. Nem olvastunk utána semminek, pedig online térképek, statisztikák segítik a stopposokat, az alapvető szabályokról és tanácsokról nem is beszélve. Utólag Horvátországban kevés helyen fogadtak el bankkártyát, ezért sok Kuna rajtunk maradt. A hazautunk ráfizetés volt, de egy horvát nyaralás költségeihez képest még mindig kedvező.
Ma is lehet stoppolni. Az egyetlen dolgunk az, hogy időben felkészüljünk. Tényleg bármikor beragadhatunk, és ez megterhelő. Ha ezt elfogadjuk, esetleg van konkrét úticélunk is, sokkal könnyebb lesz. Az interneten sok segítséget találunk, a legtöbb ember tényleg kedves és figyelmes, az út romantikája pedig minden viszontagságért kárpótol.
