Kecskemét és Szeged térsége szenved most is leginkább a víz hiányától. Nagyon sokan vetették fel az elmúlt napokban, hogy a dunai árhullámmal érkező hatalmas víztömeget miért nem fogták meg és tartják vissza. Erre kétféle, de merőben eltérő választ hallunk.
A Vízügy nyilatkozata értelmében áradás közben nincs mód a víz visszatartására, csak ha már látják az árhullám végét – minden más veszélyeztetné a biztonságot. Az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnöke, Bács-Kiskun megye 3. számú körzet fideszes képviselője, Font Sándor rövid videójában emelte ki, oka van annak, miért csak az árvíz után kezdődött meg a Duna melléki csatornák feltöltése – ez a veszélyhelyzeti protokoll. Eszerint a Dunából kivezetett csatornát azért kell bezárni a zsilipeknél, mert fennállhat annak a veszélye, hogy olyan nagy mennyiségű víz áramlik ki, amely elöntheti a csatorna menti településeket, hiszen a csatornák melletti töltések nem olyan magasságra lettek tervezve, mint a dunai főgát töltésmagassága. Így úszott volna például Akasztó és Kalocsa is.
Míg Font azonnali technikai eljárásról beszélt, addig geográfusok, gazdálkodók és a vízvisszatartást szorgalmazó civilek egészen másként képzelik el, hogy miként kellene jól gazdálkodni az árhullámokkal. Olvasatukban a pillanatnyi helyzet mindenekelőtt arra világít rá, hogy az érvényben lévő nézetrendszeren kell mielőbb változtatni, ami a Duna-Tisza közi homokhátság félsivataggá válásához járult hozzá.
– A táj brutálisan kiszáradt, az öntözés nem megoldás, és nem elég, ha a csatornákban van víz. A táj vízhiánya és a tervezett beengedésre kerülő víz mennyisége között óriási a szakadék – ez csupán töredéke a táj igényéhez képest. Területi vízborításokat kell létrehozni, beengedni a vizet a gyepekre, kiszáradt tavakba, ahová csak lehet – reagált a parlamenti képviselőre a kecskeméti Zöld Küldetés Egyesület elnöke, Farkas-Barta Kata.
– Vészhelyzet van, de nem egyszerűen azt kell megoldani, hogy ne jusson át a víz a töltéseken, hanem azt, hogy átjusson – tudatosan és szabályozottan: hogy az áradás ne pusztítást jelentsen, hanem áldást, ahogy eredendően. Hiszen csakis az áradás tudja hozni azt a mennyiségű vizet, ami szükséges a Kárpát-medencénk csapadékhiányának pótlásaként – reflektált Fontra Balogh Péter gazdálkodó geográfus, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület elnöke, a Vízválasztó kezdeményezés életre hívója. Leszögezte: „a szükséges paradigmaváltás alap tartalma, hogy (f)elismerjük, hogy mi a valós feladat.” Balogh szerint ez a változás lebontva három szereplőre – vázlatosan ugyan, de érthető formában – így nézne ki:
- A Vízügynek azt kell megoldania, hogy sikerüljön az árhullám áradó ágából is vizet kivezetnie, hiszen ez kell a táji vízvisszatartás komplex hatékonyságához.
- Az Agráriumnak azt kell megoldania, hogy sikerüljön helyet biztosítania ehhez a táji vízkiengedéshez, hiszen a tájainkat a víztől az agrárium foglalta el.
- A Politikának azt kell megoldania, hogy ne a cirkuszi műsorban való bohócfellépési lehetőségként éljék meg e víz-vészhelyzetet, hiszen az ágazatok feletti érdekek képviseletére lettek odaküldve.
A vizes projektek sorában a homokháti vízpótlás leghátulra került
Nagyszabású vízpótlási tervek ugyan vannak a homokháti vízhiány megoldására, de a helyi gazdák nem tapasztalják a valódi megoldást, és úgy néz ki, hogy beláthatatlan ideig nem is fogják. Tavasszal kormányhatározatban sorolták leghátulra a homokháti vízpótlási programot. A tervek grandiózusnak mutatkoztak, hiszen az 1138 milliárd forint értékű beruházás révén a Dunából emelnének át és vezetnék a Homokhátságra a vizet, amelyet aztán tározókból lehetne öntözésre használni.
Évtizedek óta mondják a szakemberek, hogy a terület fokozatosan sivataggá válik – ma már hivatalosan félsivatag. Eddig azonban nem sok eredményt lehet felsorolni, és úgy tűnik a részleges vízpótlás megoldása tovább húzódik.
Nem mindenki sajnálja, hogy a projektet végül jegelik. Nem azért, mert nem látják a súlyos krízist, hanem azért, mert a csaknem 1400 milliárdra tervezett projekt irracionális, gazdasági és tudományos racionalitást, a valóságot és a tájtörténetet figyelembe nem vevő elképzelés. Hatalmas és drága mesterséges tározók helyett tájgazdálkodással lehetne a vizet ott tartani, ami képes lenne a helyi vízkör újraindítására és a csapadékok képződésére is. A tájgazdálkodásban a megfelelő területhasználattal a földekre lehetne engedni a vizet, ezzel megsokszorozva a földek értékét és a haszontermelő képességét – és segítenék az egész Homokhátság vízháztartását.
– Ha nem kezdjük el átalakítani a rendszereinket, akkor sajnos a klímaváltozás nem fog kegyelmezni! Tisztelt Font Sándor! Kérjük, hogy legyenek nyitottak arra, hogy meghallgatják azokat a szakembereket is, akik kidolgozták azt a tájgazdálkodási koncepciót, ami táj szintű megoldást hozna, majd ennek a koncepció megvalósulását segítik a helyi részletek kidolgozásával. Sajnálatos lenne, ha politikai csatározások miatt most megnyugtatnánk a kedélyeket és nem keresnénk meg azokat a megoldásokat, amivel valódi megoldások születhetnek – írta a Zöld Küldtetés Egyesület elnöke.
