Amikor Donald Trump és Vlagyimir Putyin leül egymással tárgyalni, a világ lélegzetvisszafojtva figyel. A felszínen úgy tűnik, két vezető találkozik, a diplomácia szokásos protokollja szerint. De ha lehántjuk a hivatalos mosolyokat és a kamerák előtti kézfogásokat, valójában két világ logikája feszül egymásnak – és fonódik össze egyetlen pillanatra. Az egyik oldalon a New York-i ingatlanbiznisz harsány világa: Donald Trump, aki mindig az „üzletet” keresi, mindig a gyors „deal”-re, a nyereségre, a látványos anyagi és politikai profitra vadászik. A másik póluson Vlagyimir Putyin, a KGB egykori leningrádi, drezdai ügynöke, majd moszkvai parancsnoka, akinek gondolkodását a türelem, a hosszú játszmák és a hideg erőpolitika formálta.
Ez a két karakter első látásra távol áll egymástól, de valójában veszélyesen kiegészíti egymást. Trump Shakespeare tanítványa: számára is színház az egész világ, a Fehér Ház vagy egy alaszkai katonai bázis is egy-egy színpad, ahol minden szereplőt be lehet árazni, minden kapcsolat egy alku, minden konfliktus egy lehetséges üzlet. Putyin számára a világ egy sakkjátszma, ahol a legapróbb mozdulat is a végső matt előkészítésének megnyitása lehet. És amikor egy forrófejű ingatlanügynök színpadi showmanként találkozik egy hidegfejű, profi KGB-ügynökkel, a világ békéje és az általuk képviselt „szép új világ” rendje is könnyen tússzá válik. Nem beszélve Ukrajnáról.
Ukrajna magánya
A múlt pénteki sajátos alaszkai „románcban” van azonban egy harmadik szereplő is – Ukrajna. Az az ország, amely egyszerre vált Putyin szovjet (orosz) birodalmi vágyainak célpontjává és a Nyugat szirénhangjainak és ígéreteinek áldozatává. Míg Moszkva nem is titkolja, hogy Ukrajnát saját érdekszférájába akarja visszakényszeríteni, addig a Nyugat – különösen az Egyesült Államok Trump-féle vezetés alatt – gyakran kétértelmű jeleket küld – az EU/NATO-tagság lebegtetésétől, a „tettrekészek koalícióján” át az újjáépítés dúsgazdag finanszírozásának és a „garantált” szuverenitás ígérgetéséig.
Trump sosem tekintett Ukrajnára másként, mint egy kupac interaktív tárgyalási zsetonra: egy olyan „problémára”, amelyet hol elő lehet venni, ha „nyomást” kell gyakorolni Moszkvára, hol pedig félre lehet tolni, ha az „üzlet” érdekei úgy kívánják. Putyin számára viszont Ukrajna nem alku tárgya, hanem a birodalmi újraalapítás kulcsa. Így történik, hogy Kijev gyakran egyedül marad, miközben a nagyhatalmak a saját játszmáikat játsszák a feje fölött. Ez a magány a legveszélyesebb, mert Putyin pontosan arra épít, hogy Ukrajna barátai hangzatos szavakat mondanak ugyan, de a végső áldozatvállalásban haboznak és lehetőségeiket korlátozza a new yorki ingatlanos óriási tartaléka és kiszámíthatatlan spekulációs érdekeinek ütközése – mindenekelőtt az Európai Unióval.
Európa túszul ejtve
Trump és Putyin alkalmi érdekszövetsége és hátbaveregetős, világpolitikai szintű látványpékségbe illő „vlagyimirozós”, „donaldozós” kommunikációja – és a találkozó eredménytelensége – azonban nem csupán Ukrajnáról szól. Ennél sokkal több a tét: Európa és annak Uniójának jövője. Ha a nyugati és a posztszovjet illiberális világ két vezetője bármiben is egyetért, az abban rejlik, hogy Európa önálló súlyát mindketten lebecsülik. Trump számára az Európai Unió csupán egy kereskedelmi ellenfél, egy piaci akadály, amely az amerikai autóknak, gabonának és pénzügyi szolgáltatásoknak állja útját. Putyin számára viszont Európa a legnagyobb zsákmány: egy megosztott, identitásválságban szenvedő kontinens, amelyet olcsó energiával, politikai manipulációval és szélsőséges pártok támogatásával, „szuverenista muszkavezetőknek” osztogatott Szent-Vlagyimir rendekkel, külügyminisztériumaik nyílt csicskáztatásával és lehallgatásával lassan belülről lehet szétrohasztani.
Amikor Trump az EU gyengítésében érdekelt, és Putyin az EU szétzilálásán dolgozik, akkor Európa maga válik a hallgatólagos alku tárgyává. Nem kell ehhez titkos paktum: elég, ha az amerikai elnök nem áll ki teljes erővel a NATO és az európai szövetségesek mellett, és elég, ha az orosz elnök továbbra is befolyásolhatja a kontinens politikáját a populista mozgalmakon keresztül. Így válik Európa lassan túszul – elrabolt kontinenssé, amelyet két férfi saját érdekei mentén formálna át.
Nyerő erők eredője
A kérdés tehát nem az, hogy Trump és Putyin kedvelik-e egymást. Nyilvánvaló, hogy személyiségükben vannak közös vonások – ezért is tartoznak a legsikeresebb nagyhatalmi és hatalmú túlélők közé: mindketten hisznek az erőben, a lojalitás szakértelmet lepipáló hatalomtechnikai erejében, és mindketten megvetik mindazokat az intézményeket, amelyek korlátozzák a személyes hatalmukat. A kérdés az, ki jár jobban hosszú távon kettőjük közül. Trump pillanatnyi politikai hasznot arathat otthon, ha Putyinnal mutatkozik – úgy tűnhet, hogy képes rövid távú „dealt” kötni a rettegett orosz vezetővel. Putyin viszont hosszú távon nyer: minden Alaszka-típusú találkozó legitimálja őt, és minden mosoly, minden kézfogás azt üzeni a világnak, hogy Oroszország visszatért a nagyhatalmak asztalához.
És miközben az ingatlanügynök a saját rövid távú politikai profitját számolgatja, a KGB-ügynök a jövő tábláján tol előre újabb bábukat.
Végezetül: mi lesz- a világgal?
A világ talán még soha nem látta ilyen tisztán, mennyire másképp gondolkodhat két vezető – és mégis, mennyire veszélyesen összeérhet az érdekeik szövedéke. Egy ingatlanügynök és egy KGB-ügynök találkozása nem a béke és a stabilitás ígérete, hanem a bizonytalanságé és az elhúzódó háborúé Európában. És ha a világ nem vigyáz, Ukrajna magánya és Európa elrablása lesz az ára annak, hogy két férfi megtalálta a közös hangot – a saját hatalmuk nyelvén. Ez az alaszkai találkozó tanulsága és a mai (augusztus 18-i) amerikai-EU-Zelenszkij csúcs feladványa.
