Túl a perpatvaron (véleménycikk)

Igen komoly röppályát tudhat maga mögött Laczkó-Zsámboki Angéla és Magyar Péter minapi szócsatája a hazai nyilvánosságban. A perpatvar mindig is kelendő árucikknek bizonyult, ma pedig a sekélyes igényű politikai szekértáborok szinte egyetlen közösségi összetartó habarcsa a másikkal szemben történő erőfitogtatás, izmozás, köpködés, becsmérlő hangoskodás.

Nincs értelme sok szót vesztegetni a kecskeméti civódásra. A Csipke Józsika elolvasható, a genderpropaganda – bármi is legyen az – helyett egy történettel találkozunk, amiből megtudhatjuk, hogy különbözőek vagyunk, különbözőképpen látjuk a világot, és bizony akadnak közöttünk olyanok is, akik az általánostól eltérően ugyanolyan nemű emberekbe lesznek szerelmesek, mint ők maguk.

Igazat szól-e ez a mese? Nem kétséges. Kell-e erről beszélnünk a gyerekeinknek, amikor – és óvodáról szó sem volt – már érettnek látjuk őket hozzá? Mindenképpen. Mennyire mutatja ostobának magát az a politikai-ideológiai őrület (NER), amelyik az ún. „gyerekvédelme” szellemében szinte tizennyolcas karikával plombázza le akár a szexualitást, akár a fenti megközelítésű szerelmet? Nagyon. Melyik a valódi szélsőség? Kellő időben megmutatni a világot gyerekeinknek a maga valójában, vagy – bigott politikai elvakultságunkban, esetleg csak zavarunkban – lezárni-eltagadni előlük?

A magamfajta agnosztikus – bár talán ez önmagában is belátható lenne – még hozzáteszi, hogy az egyházak óvodai megjelenése inkább aggasztó, sőt megakadályozandó, márpedig erre magam is tudnék kecskeméti példát felemlíteni.

Bevallom, én először nem is értettem, amikor a hihetetlenül értékes civil pályafutást magáénak tudható Bódis Krisztára rávetette magát a fideszes falka. Pontosan tudom, hogy mindenkire lőnek, aki nem ők, csak hát az én fejemben még mindig vannak megkérdőjelezhetetlen teljesítmények. Hiába no, nálam az ember az első, az ideológia meg az utolsó.

Viszont ezért nem született válasz, vagy ha úgy tetszik, ez volt a válasz a kecskeméti képviselőnő akadékoskodására, tudálékosságára, provokatív semmitmondására. Felült az országos politika fék nélkül robogó, megállíthatatlan hülyeségvonatára, amelyik csak és csupán a már említett sekélyes igényű politikai szekértáborok agyalágyultságára és indulati megközelítésére van tekintettel.

• Mert bármennyire is ijesztgetnek vele, nincs woke prés, még ha – mint minden ideológiának, ennek is – vannak groteszk és szélsőséges kinövései. Ellenben valóságos a hazai LMBTQ kisebbségnek a kormányzati intézkedésekből fakadó többszörös jogsérelme.
• Nem akarja az EU az ingyen víztől megfosztani a magyar gazdákat. Folyamatosan születnek különféle tervezetek a következő költségvetési ciklus forráselosztásáról – nem mellesleg elsősorban a francia mezőgazdasági törekvések öröksége miatt mindig is az agrártámogatások a legvitatottabb területe a leendő hét éves büdzsének.
• Nem akar senki tömeges migrációt, pláne nem lakosság- és kultúracserét. A hazai kormányzati intézkedések elleni közösségi fellépés csupán egyetlen dolgot céloz: bánj emberként velük, ne éheztesd, ne szívasd, ne sértsd és alázd meg az emberi méltóságát!
• Nem a háború miatt volt messze a legnagyobb inflációs trauma Magyarországon az uniós országok közül, hanem a rövidlátó és rosszul felépített gazdaságpolitikából következett.
• Majka nem lőtte fejbe Orbán Viktort – beszariságában egyébként sohasem beszélt arról, hogy a hazai politikai közegre reflektálna –, csupán egy színpadi performanszt adott elő, ami a művészi szabadságba csont nélkül fér bele, és e tekintetben egyre megy, hogy mennyire tekintjük művészetnek a rágógumipop műfaját.

Máskülönben – az utolsó nyilvánvalóan gumicsont kivételével – ezek mind fontos és erős témák, csak hát egészen méltatlanul kiherélve, leegyszerűsítve, hülyére pofozva, és moslékként szájba rágva. Mindegyikről beszélnünk, beszélgetnünk kellene, méghozzá rengeteget, de nem azon az ótvar színvonalon, hazugsággá torzított hangnemben, minden más nézőpontot elnyomó és kizáró elfogultságban, bárgyú módon, amivé a Fidesz tematizálja ezeket.

De beszélnünk kellene olyan témákról is, amit a hatalom elhallgat. Itt helyben, Kecskeméten mindjárt itt van 127 és fél milliárd… pontosabban nincs itt. No és a képmutatásnak milyen sztratoszferikus magasa, amikor az országos elbutításban Magyar Péter felkérdezésével részt vevő fideszes képviselőnő – állítása szerint civilként, dehát ilyen nincs! – az 52-es út felújításáért gyűjt aláírásokat a területileg illetékes parlamenti képviselővel együtt, ahelyett, hogy besétálnának a minisztériumba, és rácsapnának János hátára, hogy „Lázár elvtárs, a fenébe is, ebből nem akartunk zenélő utat csinálni, most meg tele van Slayer-riffekkel oda-vissza!”

Mindenkinek kínos, amikor felnőtt emberek óvodásként húzgálják egymás haját, meg játszótéri önkívületükben dobálják a másik arcába a homokot (apropó, talán gyermekvédelmi hivatkozással kellene eltiltani őket éretlenségük okán a nem nekik való témáktól), ahogy mindenkinek kínos a Fidesz-hatalom egybites politizálása és képmutató elhallgatása is. De kétségtelenül eljutottunk oda, hogy az értelemmel bíró és gondolatokkal teli vitákhoz szokott ember már meg sem kérdezi magától, hogy mikor vált közéletünk a valóságshow-k bulvártrash látszatvilágánál is bazáribb majomparádévá.

——— A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni.

Van véleménye? Szeretné másokkal is megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.