Töprengés a „semjenzsoltok” ártatlansáról, a hatalom „hűvös leheletéről” és a sajtó szabadágának kulcsfontosságáról. Vélemény.
Aki szelet vet, vihart arat – tartja a mondás. Magyarországon azonban a politikai meteorológia egészen különös: itt a szél mindig „fentről” fúj, és a viharokat rendre „lent”, a közösségi síkságjain mérik. A legutóbbi botrány, amelybe „Zsolti bácsi” keveredett, ismét megmutatta, hogy a hatalom moralizáló pózai mögött gyakran kísért a farizeus képmutatás.
Mottónak idézzük ma elénk a régi „zsoltibácsik” kérlelhetelen szatírikus tükörmutatóját, a felejthetetlen – Hofi Gézát: „Demokrácia az, amikor mindenki azt mondhatja, amit gondol. A diktatúra meg az, amikor mindenki azt gondolja, amit mond.”
A KDNP – a „létező legkisebb nagy párt” – évtizedek óta a Fidesz árnyékában lubickol. Szerepe inkább szimbolikus, mint valós, ám annál hangosabban harsogja a „keresztény értékek” védelmét. Ez a politizálás azonban egyre inkább emlékeztet arra a bibliai farizeusokra, akik fennhangon imádkoznak a piactéren (Kicsit Dolgozunk Nagy Pénzért – ahogy kisvárdai barátaim mondanák), miközben otthon egészen másképp élnek – és mint minden gyarló ember, gyakran vétkeznek is.
A „család szentsége” és a „gyermekvédelem” jelszavai már régóta (a bibilai idők óta) hamisan hangzanak a farizeusok szájából, különösen akkor, amikor saját holdudvarukban bukkan fel a korrupció, a nepotizmus és bizony-bizony a hamis próféták bűneinek legsötétebbik árnyéka, az orgiák (szinténzsoltibácsi), az ereszen csusszanás és vonatozás (ő egy másikbácsi) és most a pedofília árnyéka (mégegyzsoltibácsi). És ilyenkor derül ki: a legnagyobb veszély nem a „liberális Nyugat”, hanem a saját erkölcsi ürességük.
Orbán Viktor ebben a színházban a főrendező és a főszereplő is. OV morális pózolása közismert: a „keresztény Európa” védelmezőjeként, a keményen dolgozó magyar emberek plebejus demokrata apostolaként pózol, aki a „dekadens Nyugat” és a „brüsszeli bürokraták” ostorozójaként lép fel. De póz és valóság között ébredezik a hasadás, s előttünk tátong egy meredek szakadék. A trón és az oltár posztmodern tragikomédiáját látjuk itt – Moliére, Mikszáth és Móricz (maradjunk csak az M betűs zseniknél) csettintenek a mennyei páholyban.
Mindeközben a magyar „nemzeti-keresztény” kormányzat bőkezűen támogatja az egyházakat, ezredszer is felújítja (amúgy helyesen) a templomokat és az egyházi iskolákat, amelyek cserébe legitimációt szolgáltatnak a hatalomnak. Ez feudális reflex: a hűbérúr osztja a javakat, a papság imákat mond érte. Csakhogy a XXI. században ez nem áhítatot, hanem cinikus mosolyt vált ki.
A magyar baloldali ellenzék egy része eközben kétségbeesetten próbálja kihasználni a megújuló (m)orális politikai botrányokat. De a puszta vádaskodás nem stratégia. Ha minden politikai vita a „te vagy a bűnös” szintjén ragad meg, abból csak fáradt közönség és egyre nagyobb apátia születik. Az ellenzék sokszor olyan, mint egy rossz stand-up előadó: érzik, hogy a közönség szeretne nevetni, de a poén mindig rosszkor jön, vagy nem elég éles. És így végül velünk marad Orbánék cinkos vigyora – és a kétharmad apokaliptikus valósága. Hunniában a nevetés elhal, velünk marad a félelem, a fásultság, a „nincs ennél jobb fásultsága”.
