A megszállás akkor is megszállás, ha a nép ültette saját feje tetejére a megszállót – azt, aki hű csatlósai révén ontja szét a helyi és országos frekvenciákon, közpénzen fenntartott online csatornákon át, a maga szeszélyes dogmáját hirdető önkény szavait. Ahol ilyen vezérelv uralkodik, ott nincs helye az igazságnak, mert ellentart a hatalom – mely mindent maga alá akar gyűrni, és minden eszközzel azon van, hogy a már így is lejtős pályát még meredekebbé tegye a nép előtt — akár a magyar embereket összekötő nemzeti nyelvünk szétrombolása árán is, annak totális átpolitizálásával.
1956 októberében a fegyvertelen forradalmi ifjúsághoz csatlakozó tüntetők előbb a Magyar Rádió épületéhez vonultak, követelve, hogy olvassák be demokratikus követeléseiket – köztük a szabadon beszélő rádiót. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy szabadítsák fel a nyilvánosságot a sötét politikai iga alól, amely alatt a Rádióból a párt hűbérbirtoka lett — ahol a hang már nem az igazságot, hanem a hatalom szolgálatát zengte, s ahol a szavak elveszítették méltóságukat, tisztaságukat és magyar lelkét.
Minden autoriter rendszer a (vezérelvének) lényegéből „történetellenes”, mert a történelmet áltörténelemmel helyettesítik és az évfordulókat politikailag ritmizált beszédekkel manipulálnak. S minél erősebb az abroncs szorítása, annál inkább szorul ki mindaz, ami egyéni, ami egyedi, amit a közösség saját erőfeszítésein át fogalmazott meg. És ebben rejlik mindennek a legszörnyűbb volta: hogy a megszálló aljas ravaszsággal a magyar nyelvet tette saját fegyverévé — saját szavainkkal uszít magyart a magyar ellen, miközben fertelmes ülepével ránehezedett a nyilvánosság minden csatornájára.
1956-ban nemcsak a Magyar Rádió épületét, hanem a magyar nyelvet is visszakövetelte magának a magyar nép az orosztól, akik idegenként, ócska szovjet politikájukkal verték bilincsbe a kelet-európai nemzeteket. És ettől felbátorodva a helyi párttitkárok berontottak vadászpuskáikkal az erdőbe és diktálni a rádióba.
