Időutazásban valódi, atmoszférateremtésben pedig maximális filmet vitt nagyvászonra az Árvában a Saul fiával Oscar-díjat nyert Nemes Jeles László. Fél évvel az 1956-os forradalom után járunk, amikor még javában zajlik a szabadságharcosok elleni megtorlás, valamint Kádár János és a kommunizmus „újjászületését” jelképező május 1-jei felvonulásra való felkészülés. Mindeközben a 12 éves Andort csak egy dolog foglalkoztatja igazán: annyi év távlatából mikor tér végre haza a koncentrációs táborból apja, Hirsch.
A prológusban az akkor hároméves – holokauszttúlélő – fiú szemszögéből látjuk, amint 1948-ban anyja visszaveszi magához fiát a kommunisták által megszüntetett zsidó árvaházból. Aztán ugrunk 1957 tavaszára, amikor Andor már kamasz, és folyton csak elképzelt apjáról kérdezi a semmit nem mondó traumatizált anyját és annak barátait. A fiú közben egy pincében, egy hatalmas vastartályhoz beszél, mintha az apja lenne – kérdezve, hol van és ki is valójában Hirsch. Egy nap azonban megjelenik náluk egy nagydarab, erőszakos, gonosz férfi – a hentes Jászberényből –, akiről először azt tudja meg, hogy ő bújtatta vidéken az anyját, miután az apját erőszakkal haláltáborba hurcolták. A férfi azt állítja, hogy ő Andor apja. A kamasz persze nem hajlandó apjának tekinteni az idegent, aki szó szerint mindent felforgat anya és fia addig sem őszinte kapcsolatában, és aki még a vezetéknevét is elvenné a fiútól – csak mert a Mende név magyarosabb, mint a Hirsch.
Már ezekből az emberi viszonyokból is felsejlik, hogy Nemes László filmje túlmutat a rendező saját családtörténetén. Arra is rávilágít, amit a nyilas magyarok a magyarokkal és magyar zsidókkal, a német nemzetiszocialisták a magyarokkal, az oroszok pedig a magyarokkal tettek alig tizenöt év leforgása alatt. Eredménye: árván maradt fiúk és lányok, nőiségükben meggyalázott édesanyák, identitásvesztés, gyermeküket elvesztett szülők, elfojtott düh, vérbe tiport egyéni és nemzeti szabadság – ahol még az elképzelt illúziókat is hazugság váltja fel, a plakátokról és a rádióból folyamatosan ömlő propaganda közepette.
A film egyik drámai jelenetében elhangzik az elmúlt évtizedekben oly sokszor kimondott mondat, amely leírja a kelet-európai kis nemzetek, köztük a magyar társadalom kollektív emlékezetét meghatározó felszólítást: „Erről soha többet nem fogunk beszélni.”
»Úgy látom, hogy az ’56-os események Magyarországon valójában egyfajta polgárháborús helyzetnek tekinthetők – a második világháború utórezgésének. 1956 társadalmi értelmezése, illetve az értelmezésének hiánya viszont engem arra emlékeztet, hogy nem vagyunk képesek integrálni azt a részt, ami nem tetszik saját magunkban. Egy társadalmi hasításban élünk. Mi vezetett el ’56-ig, hogyan viselkedtünk egymással és hogyan viselkedünk magunkkal… Milyen történelmünk volt, mit csináltak a szüleink, látjuk-e az embert a másikban vagy nem? – ezek máig fel nem tett kérdések« – mondta Nemes László a sajtóbemutató utáni beszélgetésben.
Az árva nagyon erős szimbólum, és ha bárki megkapargatja saját családtörténetét, minden bizonnyal találkozni fog vele. Szinte alig van család, amely ne veszített volna el valakit a háborús és politikai őrületben a 20. század derekán, amikor hamis vezérek hamis izmusokat hazudva rontottak rá más nemzetekre – és saját népükre.
