Magyarország ma úgy működik, mintha a „nemzet” szó egy reklámszalag lenne, amelyet újra és újra előhúz a kormányzati kommunikáció, miközben a mögötte álló tartalom egyre halványabb.
Tamási Áron mondata nem idézetként nehéz, hanem mérceként. Olyan mérce, amely előtt minden vezető elszámoltatja saját lelkiismeretét — ha van ilyen szándéka.
A sportcsarnokban nem beszéd hangzott el, nem elemzés, nem országért érzett felelősség. Ehelyett a miniszterelnök első kormányzása idején, a politikájával viccelődő Heti Hetest egy évig vezető Csiszár Jenő ült vele a színpadon. Az akkor népszerű újságíróból előbb diplomata, majd mostani szerelésével a hatalom szolgálatkész propagandistája lett. Megjegyzem, ha Csiszár még mindig kormánytisztviselő, ekkor a pártrendezvényen történt aktív szereplése törvényszegés. Természetesen ez ma Magyarországon nem jelent semmit, mert Orbán Viktor miniszterelnöki ars poeticája alapján minden bizonnyal vallja az a mondatot, amelyet XIV. Lajos, Franciaország királyának tulajdonítanak: „Az állam én vagyok!” A „Napkirály” azonban soha nem mondta ki ebben a formában ezt a mondatot, de a legjobban kifejezte uralkodásának lényegét.
Orbán és Csiszár „beszélgetése” groteszk volt: ketten együtt egy podcast paródiáját mímelték, mintha nem tudnák, hogy az ország éppen súlyos dilemmák előtt áll.
Több mint egy évezreddel ezelőtt István király kijelölte az ország jövőjét (nyugat) Európa népei sorában. Most ezt Orbán le akarja szűkíteni és az agresszor, a tömeggyilkos rendszert működtető, jobb sorsra érdemes putyini Oroszország mellé akarja helyezni az ország jövőjét. A magyarok által szavazással megerősített közösséghez, az Európai Unióhoz tartozás jogokat és kötelezettségeket is kijelölt az ország számára. Ha ez a közösség nehézségekkel küzd, akkor be kell állni a sorba és segíteni. De Orbán nem segíteni akar, hanem hatalomban akar maradni. Minden áron. Legkönnyebben az emberek megfélemlítésével, a háborúval történő fenyegetéssel tudja hatalmát megtartani.
Miközben az oroszokat (és Orbánt) kivéve a világ békére vágyik, a magyar miniszterelnök és kísérője könnyed bohóckodással próbálták eladni a politikai üzenetet. A béke szó ilyen közegben üres lufi: látványos, de egyetlen tűszúrás elég hozzá, hogy kipukkadjon.
Tamási Áron mondata pontosan arra mutat rá, amit Kecskemét szombat délelőtt megérezhetett: a nemzeti szolgálatnak nem a díszletei, hanem az erkölcsi tartalma számít.
A hatalom ma gyakran a nemzeti érdekre hivatkozva lép színpadra, de az emberség már jó ideje hiányzik mögüle. A társadalom megosztása, a felelősség elkenése, a kritikus hangok elleni hadjárat mind azt üzeni, hogy nem a közösség érdeke a mérce, hanem a hatalom megtartása. És aki erre rendezkedik be, annak bármilyen magyarságról szóló szónoklat csak díszletmaradvány.
A kecskeméti „háborúellenes” gyűlés valójában nem a békéről szólt, hanem arról, hogy miként lehet egy országot egyszerű propagandaelemekre redukálni. Ahelyett, hogy a miniszterelnök felelősségteljes államférfiként beszélt volna a jelen kihívásairól, a rendezvény egy könnyedre hangolt, tartalom nélküli show-műsorrá vált. A sportcsarnok tapsa azonban nem képes elnyomni azt a felismerést, hogy ahol a politika komolytalanná válik, ott a vezető emberi hitelessége is meginog.
Nem vagyok tévedhetetlen, de most biztos vagyok abban, hogy az elmúlt 15 évben szinte jóvátehetetlenül elszalasztottuk egy demokratikus Magyarország felépítését és megerősítését, ahonnan nem elmenni akarnak a fiatalok, hanem ahová hazajönni. Ezt a lehetőséget kisajátította és eljátszotta a nemzeti együtt bűnözés rendszere (NER). És akkor nagyon szépen fogalmaztam.
A kérdés az: mit ér a hatalom, ha mögötte nincs tartás? Lehet bohóckodni, lehet podcastot mímelni, lehet békére hivatkozni, miközben a valódi felelősség elmarad, de végső soron Tamási Áron mondata fogja kimondani az ítéletet.
Szerző: Garaczi János, az MTI egykori megyei tudósítója
