Sokáig a választók szemében a jó és megbízható politikus legfőbb ismérve az alkalmasság és a feddhetetlenség volt: azok számítottak hitelesnek, akik kompetensnek tűntek – vagyis képesek voltak megoldást találni a problémákra –, illetve akik szilárd integritással rendelkeztek (magánéleti feddhetetlenség, belső összhang aközött, amit mondanak és amit valóban gondolnak).
Az elmúlt évtized egyre professzionálisabbá váló politikai marketingje azonban alaposan felülírta ezt a képletet. A mesterkélt, gondosan felépített politikai imázsok fokozatosan elveszítették hitelüket, miközben egyre többen érezhették úgy, hogy a politikai elit végleg elszakadt a mindennapi valóságtól.
Ennek egyik látványos következménye, hogy olyan vezetők, mint Donald Trump vagy a brazil Jair Bolsonaro – bár az egykori dél-amerikai elnök tavaly 27 év börtönbüntetést kapott –, éppen nem szokványos, elitellenes stílusukkal és magánéleti botrányaikkal tudtak rövid idő alatt jelentős népszerűségre szert tenni.
Megbocsátható a botrány, ha kicsit is olyan, mint mi
A történet azonban nem állt meg itt. A kiábrándultság nem csupán dühöt termelt, hanem egy új elvárást is felszínre hozott: a választók egyre inkább olyan politikusokat keresnek, akikről elhiszik, hogy „közülük valók”. Nevezhetjük ezt akár autentikusságnak.
Természetesen lehet ezzel nem egyetérteni, ám az, hogy ki milyen szempontok alapján választ magának politikust, ma már egyre nehezebben határolható be.
A klasszikus konzervatív, liberális és szociáldemokrata hívószavak – mint a keresztény, a munkás, a nemzeti vagy a szabadság – mára vagy túltelítődtek, vagy elmosódtak a csoportok között, vagy részben kiüresedtek. Ennek hátterében számos társadalmi változás áll, nem mellékesen pedig az a technológiai forradalom, amely gyökeresen átalakította kommunikációs szokásainkat.
Mindez a politikai hírfogyasztók körében még erőteljesebben jelentkezik. Ma már szinte minden választópolgár eltérő valóságképpel rendelkezik, az egymástól elszigetelt, pártos valóságbuborékok pedig a mély, ellentétes és gyakran ellenséges pólusok melegágyává váltak.
Míg korábban az adókulcs mértékén vesztek össze az emberek, majd később azon, hogy ki milyen általános ideológiai vagy pártpolitikai beállítódást vall – baloldali vagy jobboldali –, mára mindez valamelyest háttérbe szorult. Egyre inkább az számít, milyen érzelmekkel viszonyul az egyik politikai oldal a másikhoz. Minél erősebb az ellenszenv a szemben álló tábor iránt, annál nagyobb az érzelmi polarizáció. És ezen az sem változtat érdemben, ha a felek esetenként hasonló állításokat fogalmaznak meg például olyan közpolitikai kérdésekben, mint a bevándorlás vagy a lakhatási válság.
Kecskeméten mindez kevésbé harsány formában jelenik meg, ám ettől még jól felismerhető. A város kormánypárti vezetése évek óta a gondosan karbantartott látszatról kommunikál: sikerkommunikációról és fejlődési narratívákról beszél, miközben a hétköznapi tapasztalat (lásd többek között a kecskeméti egyetemi alapítvány 127,5 milliárdos ügyét) és a hivatalos megszólalások egyre látványosabban távolodnak el egymástól.
Régiek vagy újak? Alkalmasak vagy alkalmatlanok? Az elit tagja, de már olyan régóta van hatalmon, hogy végleg elszakadt a mindennapoktól?
Az elmúlt hetek egyik politikai slágertémája, hogy a Tisza Pártot helyben immár konkrét nevekhez és arcokhoz lehet kötni. Az ellenzék vezető ereje úgy konferálta fel a 106 tiszás jelöltet a Fidesz jóval tapasztaltabb és régi politikusaival szemben, hogy ugyan nem rendelkeznek professzionális politikai múlttal, viszont ők civilek, orvosok, tanárok, mérnökök és vállalkozók. A kézenfekvő magyarázat szerint minderre azért került sor, mert Magyar Péter nemcsak a 2010 előtti, hanem az azt követő politikai elittel is szakítani kíván.
