Nemrég egy állami – Kecskeméten található – intézmény munkatársával beszélgettem. Azért hívott, mert jeles évfordulót ünnepel az a részleg, ahol ő is dolgozik, és amely meglátása szerint magas színvonalú, országosan is kiemelkedő munkát végez. “Milyen jó lenne, ha írna minderről a KecsUP egy cikket!” – jegyezte meg. Bár rögtön hozzátette: amikor ezt az ötletét/vágyát elmondta a kommunikációt kézben tartó kollégájának, ő sajnos nem volt hasonlóan lelkes, és hozzáállásából bizony arra lehetett következtetni, hogy nem kapunk majd engedélyt a riportra. Mégis, a szerkesztőségünket megkereső dolgozó a végsőkig bizakodik, hogy tudnak még normálisan is működni a dolgok kis hazánkban és interjúzhatunk. “Én még hiszek a sajtószabadságban!” – köszönt el reménykedéssel hangjában és sok sikert kívánt, még azt is elárulta: gyakran olvas minket és szurkol nekünk.
Mindennek már három hete, és egyre bizonyosabb, hogy túlzott volt az optimizmusa. A jelek szerint ebben az esetben is a már évek óta megszokott papírforma érvényesül, hiszen megkeresésünkre eddig semmilyen választ, nyilatkozatot nem kaptunk a szóban forgó intézménytől, nincs zöld jelzés annak ellenére sem, hogy teljesen pozitív témát dolgoznánk fel és ez javíthatná a megítélésüket. Mégis figyelemreméltónak találtam az önkéntelenül kicsúszott, a velünk és munkánkkal való szimpátiát kifejező búcsúszavakat. Lehet naivnak is nevezni akár, és kijelenteni: aki ilyet mond, nem vesz tudomást a valóságról, hiszen a mai Magyarországon mindennapos, hogy állami szervek, minisztériumok, önkormányzatok, intézmények, városi fenntartású cégek ignorálják a független sajtó újságíróit, gyakran kifejezetten akadályozzák őket hivatásuk ellátásában.
Én mégis arra fókuszálnék, hogy ebben a pár szóban kifejeződött – legalábbis számomra átjött – az elégedetlenség és a teljes értetlenség is amiatt, hogy a város talán legolvasottabb helyi hírportálja nagy eséllyel meg lesz fosztva a lehetőségtől, hogy beszámoljon egy fontos és közérdekű témáról. Csak mert „ott fönt” valakik így döntöttek – nem szakmai okokból, hanem mert vélhetően még fentebbről ilyen parancsot, utasítást kaptak, mert nem bírják bevenni a független és kritikus sajtót, utálják és/vagy tartanak tőle. Éreztem, beszélgetőtársamnak most lett kézzelfogható élménye arról, hogy a szakma szabályai szerint dolgozó újságírók milyen falakba ütköznek. Most döbbent rá arra a teljesen elképesztő és nonszensz helyzetre, hogy közpénzből működő intézmények képesek elzárkózni egy interjútól csak azért, mert az őket megkereső szerkesztőség nem a kormány és a rendszer hű kiszolgálója és propagandistája. És ez nem tetszett neki. Megértem, nekünk sem tetszik, már nagyon régóta.
„Az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre, s a sajtószabadság visszaállíttatván, ennek biztositékául ideiglenesen rendeltetnek: 1. § Gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti” – szólt az 1848. évi XVIII. törvénycikk. Lassan kétszáz éve lesz, hogy az áprilisi törvények között megszületett a sajtótörvény, és ebben rögzítették az idézett alapvetést. Azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelni – hiszen sokaknak van róla tapasztalata -, hogy jelenleg messze vagyunk ettől az eszményi állapottól.
A sajtószabadság korlátozásával kapcsolatban általában a cenzúra jut eszünkbe: a szerkesztő, a kiadó, a tulajdonos nem enged ezt vagy azt megírni, vagy odaszólnak a minisztériumból, önkormányzattól, polgármesteri tárgyalóból, pártirodából a szerkesztőségbe, mi legyen benne a cikkben és mit húzzanak ki.
Pedig másik szemszögből is érdemes nézni a dolgot: az is súlyosan sérti a sajtószabadság érvényesülését, amikor megtiltják a megszólított, lehetséges interjúalanyoknak, hogy bizonyos médiumoknak nyilatkozzanak.
Sokszor előfordult velem is az elmúlt években, hogy bizonyos témában megkérdeztem például polgármesteri hivatali munkatársat, önkormányzati/állami intézmény, cég vagy akár az egyetem dolgozóját, és rögtön figyelmeztettek: mégha szeretnének is segíteni információval, vagy szívesen adnának tájékoztatást, de ők hivatalosan nem mondhatnak semmit. Ahhoz minimum engedély kell, de ha a KecsUP-ról van szó, akkor szinte kizárt, hogy adnak hozzájárulást.
És egyébként ami a legdurvább: voltak közöttük vezetők, felelős beosztásban, tisztségben lévő emberek is. Mégis, pozíciójuk ellenére tartottak a következményektől. Féltek, hogy megütik a bokájukat, mert szóba álltak velünk. Kegyvesztettek lesznek, kiesnek a hatalom köreiből, esetleg elvesztik állásukat, egzisztenciájukat.
Így legfeljebb csak súgnak valamit, gondolom hogy az önbecsülésükön kicsit javítsanak, mert látják, hogy értékes és korrekt munkát végzünk, és ciki lenne a teljes elhatárolódás. Ám súgás közben mindig elhangzik a figyelmeztetés/kérés, hogy le ne írjam a nevét, nehogy beazonosítható legyen a cikkben (az aggodalom ilyenkor fölösleges, kiemelt fontosságot tulajdonítunk a forrásvédelemnek, soha nem adjuk ki informátorainkat).
