Meghallgattam Orbán Viktor és Magyar Péter beszédét március 15-én, amely az én értékrendemben a legnagyobb nemzeti ünnepünk. Tudom, augusztus 20-a a kiemelt állami ünnep, de a szememben legalább ezzel egyenrangú a márciusi ifjak és a nemzet lázadása a Habsburg-birodalom ellen.
Ami vitathatatlan, Orbán sem vonta kétségbe: március 15. a magyar szabadság ünnepe. Az a nap, amikor a történelem minden generációtól ugyanazt kérdezi: rabok legyünk vagy szabadok?
2026-ban azonban a nemzeti ünnep nemcsak emlékezés volt, hanem politikai látlelet is. Két beszéd hangzott el Budapesten, és a két beszéd két egészen különböző Magyarország képét rajzolta meg.
Orbán Viktor miniszterelnök beszéde semmi újat nem hozott, ahhoz képest, mint amit eddig is képviselt: a fenyegetés és a félelem retorikájára épült. A kormányfő szerint Magyarországot Brüsszel és Kijev támadja, a világ pedig háború felé sodródik. Ebben a történetben Magyarország egy ostromlott erőd, amelyet csak a jelenlegi hatalom képes megvédeni.
Beszédében tárgyi és történelmi tévedés is volt, ezek ellenére az évek óta megvezetett tömeg óriási ovációval fogadta. Szavai szerint „akármekkora is a sokaság, ha a gyűlölet és a düh hozta össze, abból sohasem lesz szabadság”, amely utalás a Tisza mögött álló nemzeti mozgalomra, amelyet nem a gyűlölet, hanem a szabadságvágy hozott össze, politikai oldalaktól függetlenül.
A beszéd egyik legmegdöbbentőbb mondata az volt, amikor Orbán Viktor a választás tétjét így fogalmazta meg: „Választanunk kell, ki alakítson kormányt: én vagy Zelenszkij.” Majd azonnal válaszolt is: „Kellő szerénységgel ajánlom magamat.”
Ez a kijelentés nem egyszerű politikai túlzás, ez görcsös kapaszkodás a hatalomba. A választást külső ellenséggel vívott háborúként kell láttatni a választókkal, hogy a hatalom megtartható legyen.
A miniszterelnök beszédében visszatérő elem volt a háborús riogatás is. Azt mondta: „a mi fiaink nem fognak Ukrajnáért meghalni”.
Ez a mondat egyszerre félelemkeltés és propaganda. A magyar választók elé egy hamis dilemmát állít: mintha a szavazófülkében arról döntenének, hogy háborúba mennek-e a gyermekeink és az unokáink.
Zavaros elme szüleménye, amikor azt mondta: „nem hagyjuk, hogy ukrán vagy szivárványos zászlóra cseréljék a nemzeti színeinket”. Én nem ismerek egyetlen olyan magyar embert sem, akiben ez, akár csak gondolati szinten is felmerülne.
Tudatos és hazug kijelentése az is, amely szerint „Brüsszel magára vette az ukrán háborút. Ezért most háborúra készül.”
Le kell szögezni: Brüsszelnek egyetlen katonája sincs, nincs fegyvere. Ez nem zavarja a félrevezetett tömeget, akiket Orbán háborús félelemben tart. Korábban Orbán akart közös európai haderőt, de már letett erről, mert nem illik bele „háborúellenes” retorikájába.
Orbán Viktor beszédében Brüsszel ellenséggé vált. Az Európai Uniót a „szolgaság 12 pontjának” képviselőjeként állította be.
Ez különösen ironikus egy olyan ország miniszterelnökétől, amely maga is az Európai Unió tagja. A kormány évek óta kettős játékot játszik: elfogadja az uniós forrásokat, miközben szabadságharcként állítja be az európai együttműködést.
Ha Orbán írta saját beszédét, akkor nem ismeri az 1867-es kiegyezés lényegét. Ha a beszédíró követte el a történelmi tudatlanságot, akkor azt javaslom, hogy cserélje le.
Orbán így fogalmazott: 1849-ben a szabadságharcunkat leverték, de 20 évvel később „Deák Ferenc vezetésével felülkerekedtünk. A ’48-as harcunkra támaszkodva visszaszereztük alkotmányos szabadságunkat. Talpra állítottuk a magyar királyságot”.
A történelmi tények ismeretében nem egészen így történt. A haza bölcse, Deák Ferenc vezetésével 1867-ben kiegyezés történt, létre jött az Osztrák–Magyar Monarchia, amely két egyenrangú államrészből állt. Bár a magyar fél alkotmányos jogokat kapott, a magyar királyság formálisan nem lett szuverén. A királyi cím is a közös uralkodóé lett.
Végezetül Orbán szavai szerint „Szegény Tisza folyónk pedig végre visszanyerheti a becsületét.” Ekkora marhaságot még nem mondott magyar miniszterelnök.
