Nagyinterjút készítettünk Rigó Orsolya regionális ügyvezetővel és Bánóczki Mónika intézményvezetővel a kecskeméti Hajléktalanellátó Központ 15 éves fennállása kapcsán. Az interjú során igyekeztünk alaposan átbeszélni, hogy mit jelent a komplex hajléktalanellátás, és rá kellett jönnünk, hogy az ellátási módok szimpla felsorolásán túl – nappali melegedő, éjjeli menedékhely, átmeneti szállás, hajléktalanok otthona, rehabilitációs intézmény – mennyire sokrétű kihívást, mennyire különböző feladatköröket takar, és milyen szerteágazó felkészültséget kíván meg a hajléktalan emberek körében végzett munka. No meg mekkora elkötelezettséget!
Van, amikor az ember kifejezetten bánja, hogy a leírt sorok nem tudnak megszólalni annak a hangján, aki kimondta őket. Így sajnos ez az írás sem tudja kellőképpen érzékeltetni azt az értő odafigyelést, azt a szeretettel teli empátiát, amely Rigó Orsolya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Dél-Alföldi Régiójának ügyvezetője, és Bánóczki Mónika, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Komplex Hajléktalanellátó és Rehabilitációs Központja intézményvezetőjének szavaiból érződött, amikor az intézmény fennállásának tizenötödik évfordulója alkalmából kérdeztük őket a hivatásukról és a Hajléktalanellátó Központ életéről.
Amelynek honlapján bemutatkozásként azt olvashatjuk, hogy a Központ „a szociális szolgáltatások rendszerébe illeszkedő, személyes gondoskodást nyújtó integrált intézmény”. Részletes tájékoztatást kapunk a tevékenységükről, az intézményi ellátásukban részesülők egymástól is nagyban különböző társadalmi helyzetéről, és szíven üthet minket az a tény, hogy „míg a 60 év feletti emberek aránya az átlagnépességben meghaladja a 25%-ot, a hajléktalan emberek körében ez az arány 3-5 % között van. aminek az oka a hajléktalan emberek rövidebb élettartamában keresendő.”
Az interjú során igyekeztünk alaposan átbeszélni, hogy mit jelent a komplex hajléktalanellátás, és rá kellett jönnünk, hogy az ellátási módok szimpla felsorolásán túl – nappali melegedő, éjjeli menedékhely, átmeneti szállás, hajléktalanok otthona, rehabilitációs intézmény – mennyire sokrétű kihívást, mennyire különböző feladatköröket takar, és milyen szerteágazó felkészültséget kíván meg a hajléktalan emberek körében végzett munka. No meg mekkora elkötelezettséget, így az sem véletlen, hogy a beszélgetést ezzel a személyes megközelítéssel indítjuk.
Rigó Orsolya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Dél-Alföldi Régiójának ügyvezetője / Fotó: Gábris Elek
Hogyan találta meg Önöket a Magyar Máltai Szeretetszolgálat társadalmi szolgálata? Miért ezt a pályát választották, és hogyan jutottak el az intézményvezetői, illetve ügyvezetői megbízatásig?
Bánóczki Mónika: Én mindig is nagyon szerettem embereket meghallgatni, próbálni megtalálni számukra a helyes és jó segítséget. Ezért is kezdtem el később szociális munka szakon tanulni a Szegedi Tudományegyetemen. A Szeretetszolgálat kötelékébe egészen véletlenül csöppentem, még hallgatóként voltam itt gyakorlaton.
Faluban nőttem fel, és ott a hajléktalanság fogalma teljesen más, mint egy városban. Tulajdonképpen a hallgatói gyakorlatomon találkoztam életemben először hajléktalan emberekkel. Az, amit tapasztaltam a Szeretetszolgálat működésében, a rászorulókkal való kapcsolódásban, a szolgálatot teljesítő munkatársak hozzáállásában, ez volt igazából az a hívás, hogy én szeretnék itt dolgozni. Így először szociális munkásként kezdtem a Hajléktalanok Otthonában, majd később, amikor vezetőváltás volt, egy belső felkérés útján vállaltam el a pozíciót és lettem az intézmény vezetője.
Rigó Orsolya: Nekem alapvetően jogász végzettségem van, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem, ugyanakkor élethelyzetemből adódóan hol közelebb, hol távolabb, de mindig ott voltam a Szeretetszolgálat körül, hiszen édesanyám Rigóné Kiss Éva, vezetésével alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kecskeméti karitatív csoportja még 1991-ben.
Amikor az egyetem elvégzését és egyéb ösztöndíjas munkáim lezárultát követően hazajöttem Kecskemétre, először a városi önkormányzatnál helyezkedtem el, a társadalompolitikai osztályon, ahol szociális kérdésekkel foglalkoztunk. Rengeteget tanultam a közigazgatásból és kiváló mentoraim, tanáraim voltak a hivatalban, de mégsem éreztem komfortosan magam, mert nagyobb kreativitásra és alkotásra vágytam. Ezért 2015-ben megpályáztam egy épp üressé vált intézményvezetői pozíciót a Szeretetszolgálatnál, és így először intézményvezetőként, majd szakmai referensként, utóbb pedig – 2020 júniusával – regionális ügyvezetőként látom el itt a feladatokat. A régiós intézményrendszerünk (mely Bács-Kiskun, Csongrád-Csanád és Békés megyét foglalja magába) az eltelt 5 és fél év alatt mind munkatársi létszámban, mind intézményei számát tekintve háromszorosára nőtt, jelenleg 22 önkéntes karitatív csoport felügyelete tartozik hozzám, emellett pedig stratégiaalkotás és a különféle intézményi fejlesztési tervek elkészítése is a munkám része.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Komplex Hajléktalanellátó és Rehabilitációs Központja immár tizenöt éve segít a rászorulókon, foglalkozik a városi hajléktalanellátás embert próbára tevő kihívásaival. Hogyan jött létre maga az intézmény, illetve milyen konkrét ellátási feladatokat jelent a komplex hajléktalanellátás?
Rigó Orsolya: Az alapítók – akik ezt az intézményt 15 évvel ezelőtt szakmailag és sok más szempontot is figyelembe véve kialakították – kifejezetten újító szellemiséggel rendelkeztek, hiszen azokat a szolgáltatásokat, amelyek ma a hajléktalanellátást jelentik, képesek voltak megálmodni egyetlen intézmény falai közé, méghozzá úgy, hogy azok könnyen átjárhatóak és lépcsőzetesek legyenek. Ráadásul ez talán az egyetlen olyan hajléktalanellátó intézmény az országban, amelynek az épülete eleve ilyen céllal jött létre, nem pedig egy korábban más funkciót ellátó épületbe költözött be.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Komplex Hajléktalanellátó és Rehabilitációs Központja / Fotó: KecsUP Hírek
Mindez szerintem már önmagában egy óriási erő, és ha még a különleges elnevezését is hozzávesszük, „Kivezető utak”, abban tökéletesen kifejeződik, hogy az éjjeli menedékhely és a szálláslehetőség biztosításán túl itt már 15 évvel ezelőtt a foglalkoztatási rehabilitáción volt a hangsúly, azon, hogy miként lehet szépen bevezetni a hajlék nélkül maradottakat ismételten a társadalomba, és akár önálló élettel, lakhatással hogyan rendezhetjük az életüket.
Bánóczki Mónika: Abból fakadóan, hogy kezdettől fogva több intézményegységgel rendelkezünk, a hajléktalan emberek egyéni szükségleteire is tudunk megoldást kínálni: az egy éjszakára szóló, szóbeli megállapodással megkötött éjjeli menedékhely, illetve nappali melegedő igénybevételétől egészen a tartós átmeneti és tartós bentlakásos intézményeinkig. Tehát azoknak, akik az intézménybe be tudnak illeszkedni, akikkel együtt lehet működni és kis lépésekben, az ő tempójukban lehet előrehaladni, nekik már átmeneti szállást, illetve egy kicsit hosszabb távon a rehabilitációt is tudjuk biztosítani.
Emellett sajnos a hajléktalan személyek többségénél jellemző a rossz egészségi állapot, így a krónikus betegségek is nagyon-nagyon sokuknál, sőt szinte mindegyikőjüknél jelen vannak – hozzátéve, hogy nagyon alacsony jövedelemmel rendelkeznek, vagy egyáltalán nincs is semmilyen jövedelmük, hozzátartozóik pedig alig-alig vannak. Összességében tehát koruknál, egészségügyi állapotuknál fogva is tartós ápolásra-gondozásra szorulnak, ugyanakkor annak köszönhetően, hogy intézményünk egy szélesebb spektrumú, komplex intézményrendszer, számukra is tudunk ellátást biztosítani.
Mi számít a legnagyobb nehézségnek a munkájukban? A hajléktalanellátás mely területén kell leginkább megküzdeni az eredményekért?
Bánóczki Mónika: Talán a hajléktalan emberek fizikai és mentális állapotának a megváltozása az, ami most a legnagyobb kihívást jelenti. Nemcsak itt Kecskeméten, az egész országban tendencia, amit említettem, hogy idősödnek a hajléktalan emberek, ezzel együtt pedig az egészségi állapotuk is romlik. Ezen felül egyre többen jelennek meg, akik mentális, pszichiátriai betegséggel küzdenek, továbbá a szenvedélybetegségek is jellemzőek, így a kábítószerhasználat és az alkoholproblémák.
Ezek együttesen adják talán azt a nehézséget, melyek speciális megközelítést, tudást és eszközöket igényelnek. Nagyon sok olyan ellátottunk van, akiknél bár láthatóan jelen van valamilyen probléma, mentális vagy addiktív, de az az együttműködés vagy az a betegségbelátás korlátozott, ami segíthetné azt, hogy megtaláljuk számukra a megfelelő szakembert, és el tudjuk irányítani őket akár egy addikciós kezelésre, vagy konzultációra egy szakgondozóba.
Bánóczki Mónika, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Komplex Hajléktalanellátó és Rehabilitációs Központjának intézményvezetője / Fotó: Gábris Elek
Ugyanakkor itt intézményen belül egy másfajta segítő kapcsolat alakul ki a hajléktalan emberek és a szociális segítők között. Ez a bizalmi kapcsolat tud abban segíteni, hogy ezeket a nehézségeket megpróbáljuk áthidalni. Ehhez nagyon sok idő és nagyon sok türelem kell, és nem mindig mennek zökkenőmentesen ezek a beszélgetések sem, de az állandóság és a folyamatos jelenlét sokat tud nekünk ebben segíteni.
Képesek rátalálni az ellátottjaik a kivezető utakra? Elérhető számukra az önellátó élet?
Rigó Orsolya: Erre nem lehet egzakt választ adni, hogy ki képes rá, és ki nem. Nem tudjuk, hogy kinek mire van képessége, mihez van lelkiereje, vagy korábban milyen traumák érték az életében. Csak egyénenként lehet meghatározni, hogy kinek mi az, ami már előrelépés, vagy az ő esetében egy jó út tud lenni. És miután nagyon sok visszásság és nehézség éri gondozottjainkat, hogyha rá is lépnek egy jó útra, nehezebb érzelmi helyzetek visszavethetik a fejlődési folyamatot. Ezért mindig azt szoktuk mondani – és ezt nagyon fontos hangsúlyozni –, hogy a bizalmi kapcsolat kialakítása a szociális munkásokkal, az intézmény munkatársaival, az önkéntesekkel, illetve az érzelmi kapcsolat folyamatos fenntartása kiemelten fontos ebben a munkában. Hogy támaszuk legyünk. Ez persze minden ember szükséglete, de az ő esetükben a hatványozott sérülés megélése miatt különösen az.
Bánóczki Mónika: Reális célokat kell kitűzni, és ehhez, a megfelelő célmeghatározásokhoz kell a segítőkkel a jó kapcsolat. Ne feltétlenül azonnal a saját lakást akarja elérni, hanem lépésről lépésre haladjon: először az intézményi közösség normáihoz való illeszkedés, majd a házirendnek, a kereteknek a megtartása. Ez már jó alapot teremthet például a társasházi vagy közös udvari bérleményben való együttéléshez.
A reális célok kitűzése és a fokozatos fejlődés azért is kihívást jelenthet, mert az anyagi körülmények sok esetben meghatározó szerepet játszanak. A hajléktalanságot megtapasztaló emberek életében az anyagi biztonság gyakran ingadozó, ami megnehezítheti a hosszabb távú tervezést. Így előfordulhat, hogy az önálló életvitel iránti elköteleződés és a rendelkezésre álló lehetőségek átmenetileg nem találkoznak.
Rigó Orsolya: Különösen fontos a lépcsőzetesség. Először abból a szabad világból – ami gondozottainknak egyébként lehet, hogy az ellátások igénybevételében a biztonsági zónáját jelenti – kilépni (vagy belépni, attól függően, hogy milyen kontextusban vizsgáljuk) egy intézményi, szabályozott vagy szabályozottabb világba, elfogadni annak a működési kereteit.
Ez a többségi társadalomban is természetes része a mindennapoknak. Ha például társasházban élünk, a közös együttélés szabályaihoz kell alkalmazkodnunk, és a lakás fenntartásával járó költségeket is figyelembe kell vennünk. Ezek többnyire magától értetődő tapasztalatok, hiszen fokozatosan sajátítjuk el őket a családi környezetben.
Vannak azonban, akik más élethelyzetekben szereztek tapasztalatot. Előfordulhat, hogy a háztartás működésével, a rezsiköltségek tervezésével vagy a közös lakhatás mindennapi szabályaival csak később találkoznak, ezért ezek elsajátítása tudatos támogatást és időt igényelhet.
Fotó: Gábris Elek
Ezért a szociális ellátórendszerben – így intézményünkben is – az ellátási formák egymásra épülnek. A cél az, hogy a támogatás mértéke fokozatosan igazodjon az egyéni szükségletekhez: amihez még kísérésre van szükség, abban segítséget kapnak, miközben egyre több feladatot önállóan tudnak ellátni. Összességében igyekszünk mindenkit az önálló élet irányába felkészíteni, hogyha képes-alkalmas rá, akkor a saját lakhatás is valósággá válhasson.
Milyen konkrét fejlesztő programokat működtetnek annak érdekében, hogy ez minél többük esetében megvalósulhasson?
Bánóczki Mónika: Az előbb elmondottaknak megfelelően az intézményen belüli működésünk lépcsőzetes. Minden ellátási formában – ahogy haladunk egyre feljebb ezekben a szintekben, az éjjeli menedékhelytől az átmeneti szálláson át egészen a Hajléktalanok Otthonáig és a Rehabilitációs Intézményig – egészen más kompetenciák fejlesztése a cél.
Az éjjeli menedékhelyen és a nappali melegedőben a közösségi együttélés megtanulása, a másik elfogadása, a türelem, illetve annak tudomásul vétele, hogy mindenki hordozza a saját nehézségeit – összességében az alapvető együttélésnek a segítése. Az átmeneti szállás már egy magasabb szintű ellátásunk, itt azok az önálló életvezetéshez szükséges kompetenciák kerülnek előtérbe, mint például a saját lakótérnek a rendben- és tisztántartása. Természetesen mindez intézményi, illetve munkatársi segítséggel történik, ugyanakkor ez az ellátási forma már feltételez egy bizonyos fokú önállóságot.
Az átmeneti szálláson olyan közös programokat szerveznek a szociális munkatársak, ahol a pénzkezeléstől a közös szabadidő eltöltéséig sok minden bekerül a palettára: például közösen főznek, együtt néznek meg egy filmet, amelyet később közösen feldolgoznak és megbeszélnek. Emellett olyan, az önálló életvitelt támogató készségek fejlesztésére is hangsúlyt fektetnek, mint az állásinterjún való megfelelő megjelenés, a felkészülés, vagy egy jól felépített önéletrajz elkészítése. Legutóbb például a gyermekkori élmények kerültek a beszélgetés középpontjába, elsősorban mentálhigiénés céllal. Saját történetünkről és érzéseinkről beszélni sokak számára nem könnyű, és ez a hajléktalanságban élő vagy azt megtapasztalt emberek esetében is gyakran komoly kihívást jelent.
Ahhoz, hogy az önálló életkezdés reális és elérhető cél lehessen, ezeknek a készségeknek is fokozatosan fejlődniük kell. Fontos például, hogy magabiztosan be tudjanak mutatkozni egy állásinterjún, vagy egy hivatalos ügyintézés során érthetően és célirányosan tudják képviselni saját ügyeiket.
Ugyanilyen lényeges a pénzkezelési készségek fejlesztése is: a megtakarítás lehetőségének felismerése, a kiadások közötti fontossági sorrend felállítása, valamint annak tudatos tervezése, hogy a nélkülözhetetlen kiadásokra – például az intézményi térítési díjra vagy a szükséges gyógyszerek kiváltására – mindig rendelkezésre álljon a szükséges összeg.
Fotó: Gábris Elek
A Hajléktalanok Otthonában, mivel a bentlakók már jellemzően idős emberek, nehezebben is mozognak, már teljesen másfajta foglalkozást és segítséget, támogatást igényelnek, így az egyéni beszélgetések és az egyéni kapcsolatok kapnak sokkal nagyobb hangsúlyt. Igyekszünk nekik olyan programokat behozni az intézménybe, illetve olyan rendezvényeket tartani, szervezni, amelyeket közösen tudunk megélni a lakókkal. Sokan vannak közöttük, akik már nem tudják elhagyni az intézményt a fizikai és az egészségi állapotuk miatt, ezért ezeket a szabadidős programokat úgy tervezzük, hogy ők is aktív részesei tudjanak lenni, így akár egy-egy társasjátékos napot, akár a különféle ünnepségeinket – majálist, farsangi délelőttöt – mind-mind itt bent tartjuk velük együtt közösen.
Fel lehetett készülni az intézmény alapításakor erre a rendkívül szerteágazó, sokrétű feladatellátásra?
Rigó Orsolya: A hajléktalan személyek – akikkel most dolgozunk együtt – már nem hasonlíthatóak össze a 15 évvel ezelőtti rászorultakkal, ma sokkal komplexebb problémákkal szembesülünk. A különféle szenvedélybetegségek, a pszichiátriai, illetve komolyabb egészségügyi problémák, az állami gondoskodásból történő érkezés, a már mélyszegénységben zajló nevelkedés mind-mind sokkal összetettebbé teszik a munkánkat. A szenvedélybetegséget sokszorosan aláhúznám, hiszen a drogprobléma nagyon komolyan jelen van a hajléktalanok körében. Talán a „komplex” most inkább ebben a formában értelmezhető az intézményünk nevében, hogy ezeket a problémákat igyekszünk a maguk teljességében, átfogóan kezelni: úgy is szoktunk magunkra tekinteni, hogy minden, amit már nem képes a más típusú szociális ellátás, az egészségügy megoldani, az mind itt összpontosul a hajléktalanellátóknál, és talán mi vagyunk az utolsó Szent Péter esernyője, aki így megtart mindenkit, és vigyáz mindenkire, hogy ne az utcán kelljen lennie egyedül a kiszolgáltatottságban.
Érzelmileg biztosan nagyon megterhelő a munkájuk. Hogyan éli meg az ember, hogy rengeteg nehéz sorsú emberrel találkozik nap mint nap?
Bánóczki Mónika: Az ember megtanul hálásnak lenni azért, amije van. Tehát amikor a nélkülöző embereket látjuk és segítjük őket minden nap, én megtanultam hálásnak lenni azért, hogy vannak körülöttem kapcsolatok, biztonságot érezhetek magam körül.
Innentől kezdve viszont számomra ez már vezetőként felelősséggé is válik, hogy itt az intézményben tudjak a munkatársaimmal együtt olyan körülményeket, olyan légkört biztosítani, amivel ha nem is teljesen visszaadni, de pótolni tudjuk azt a biztonságot, azt a nyugalmat és azt az állandóságot, ami lakóink életéből hiányzik.
Fotó: Gábris Elek
Nagyon sok személyes beszélgetésünk van a lakóinkkal, és erre nekik is van igényük. Talán ezek a beszélgetések, amik töltenek vissza nekünk is egy picit, hogy megosztanak velünk nagyon-nagyon sok mindent. Sokszor ezek tényleg nagyon nehéz és szomorú dolgok, sorsok, de nekünk az a feladatunk, hogy ezt az állandóságot, ezt az intézményt úgy működtessük, hogy jöjjenek ide vissza, merjenek ide visszajönni, és tényleg legyen ez az ő otthonuk!
Milyen sikerélményekből lehet erőt meríteni, illetve hol és hogyan kapnak pozitív visszacsatolásokat a munkájuk során?
Bánóczki Mónika: Itt nem osztják bőkezűen a sikerélményeket, és nem is mindig látványosak. Az is nagyon egyéni, hogy ki mit él meg valódi sikerként, ezért minden előrelépést az adott ember saját kiindulópontjához érdemes viszonyítani. Én a magam részéről annak is örülök, ha mondjuk valaki az utcáról – hosszú éveket tudnak emberek eltölteni utcán – elfogadja azt, amit adunk neki: bejön, megfürdik, átöltözik, kap ennivalót... és aztán itt marad, nem megy vissza abba a bizonytalanságba, amit az utcai lét jelent.
De sikerként élem meg azt is, ha látjuk az emberek egyéni fejlődését. Nem is kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni, önmagában már az sokat jelenthet, ha rendszer alakul ki az életükben. Például – ugye túlnyomórészt férfiakról beszélünk a hajléktalanellátásban, a nemek megoszlását tekintve körülbelül 80-85 százalék az arányuk – többször látom megborotválkozva, vagy tényleg rendezett az ő megjelenése, és ez már itt válik az ő mindennapjaivá.
Korábban esett szó arról is, hogy a betegségbelátás kialakulása sok esetben időt igényel. Éppen ezért különösen fontos előrelépésnek tartom, amikor valaki elfogadja a támogatást, és nyitottá válik arra, hogy orvoshoz forduljon.
Hasonlóan jelentős eredmény, amikor egy nehezebben alkalmazkodó ellátott fokozatosan megtalálja a helyét a közösségben, elfogadja az intézmény működési rendjét, és biztonságosan be tud kapcsolódni a mindennapokba.
Ezeket a változásokat nemcsak én érzékelem, hanem a munkatársaim visszajelzései is megerősítik. Ők is észreveszik és értékelik azokat a kisebb-nagyobb előrelépéseket, amelyek egy-egy ellátott életében bekövetkeznek. Emellett maguktól az ellátottaktól is sok pozitív visszajelzést kapunk: megköszönik a törődést és a figyelmet, vagy egy-egy program után elmondják, hogy jól érezték magukat, örömmel vettek részt a közös tevékenységekben. Számunkra ezek mind fontos megerősítések, mert azt jelzik, hogy a befektetett munka valóban eléri a célját.
Helyi szinten, tehát az önkormányzattól, illetve az állam felől kellő támogatás érkezik-e a munkájukhoz?
Rigó Orsolya: Vannak olyan szociális jellegű ágazati jogszabályok, amiket érdemes lenne már az említett komplex problémákhoz igazítani. Szerencsére a gondjainkról, nehézségeinkről folyamatosak a visszacsatornázások az ágazati irányítás felé. Bízunk abban, hogy mivel hasonló problémákkal küzdenek más intézmények is, ezek végül majd változást fognak indukálni a jogszabályok területén.
Kecskemét megyei jogú várossal ellátási szerződésben vagyunk a hajléktalanellátás tekintetében, és azt gondolom, hogy kiváló az együttműködésünk. Az önkormányzat szociálisan messzemenőkig érzékeny, fogékony ezekre a problémákra, és mindig meghallgatja, hogyha valamit úgy látunk, hogy szakmailag módosítani kellene, vagy valamilyen indítványunk lenne a tárgykörben.
Fotó: Gábris Elek -
De kiemelendő még, hogy helyben aktív és jól működő kapcsolatot tartunk fenn a Gyermekjóléti Szolgálattal, a Városrendészettel, illetve a Rendőrkapitánysággal is. Túl vagyunk ebben az évben egy 20-25 napos téli vöröskódos időszakon is, ami ugyan nagyon megterhelő volt mindenki számára, de példaértékű volt az összefogás, az együttműködés.
Miként látják az intézmény jövőjét?
Rigó Orsolya: Indokolt az új igényeknek, a megváltozott társadalmi helyzeteknek és a hajléktalankérdés megfelelő kezelésének figyelembevételével a struktúraváltás. A jövőt illetően ebben gondolkodunk, van is rá elképzelésünk, bízom benne, hogy támogatásunk is.
Hogyan tudunk mi, a lakosság Önöknek segíteni?
Rigó Orsolya: A kritikus időszakokban, például nagy hidegek vagy a hőhullámok idején mindig szoktunk a nyilvánosság felé felhívással élni, hogy éppen mivel tudnak minket segíteni. Így volt ez a legutóbbi krízis, a januári rendkívüli időjárás napjaiban is: takarókat, hálózsákokat, meleg ruházatot kértünk. Ezek lehet, hogy apró segítségnek tűnnek, de a kríziskezelésben éppen az adott pillanatban, ott és akkor kell megtalálni a leginkább megfelelő segítséget, és ha ilyenkor nem a feleslegesnek ítélt dolgainktól válunk meg, hanem azt adjuk, amire leginkább szükség van, valójában az egyik legnagyobb érték a Szolgálat számára.
(az interjút Walter Dávid, a KecsUP Hírek gyakornoka készítette)
-
