Vezér nélkül talán már el sem tudjuk képzelni a magyar politikát; e hagyomány ugyanis nagyon mélyen gyökerezik a politikai gondolkodásunkban. Szinte nincs is olyan generáció a modernkori Magyarországon, amelynek tizenöt, akár huszonöt éve ne forrt volna össze egy rezsimépítő politikussal.
Tisza Kálmán (Szabadelvű Párt), Tisza István (Nemzeti Munkapárt), Horthy Miklós (Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja), Kádár János (Magyar Szocialista Munkáspárt), Orbán Viktor (Fidesz – Magyar Polgári Szövetség) – bár mind különböztek egymástól, abban mégis hasonlók, hogy felülről lefelé irányuló vezetési stílusuk, valamint rendkívüli döntéshozói pozíciójuk egész generációk közvetlen és érzelmi alapú viszonyulását határozta meg a politikához.
Az újonnan megválasztott Országgyűlés május 9-ei megalakulása óta eltelt mintegy hat hét egyik legszimbolikusabb döntése, hogy a Tisza-frakció kezdeményezésére a parlamenti többség elfogadta a kormányfői megbízatás maximális hosszáról szóló alaptörvény-módosítását. Melléthei-Barna Márton és Hantosi István indítványa alapján nyolc évben korlátozták a miniszterelnöki megbízatás időtartamát. Az előterjesztés indoklása szerint:
„A jogállam helyreállítása érdekében alapvető fontosságú, hogy a miniszterelnök e közjogi funkciót csak meghatározott ideig tölthesse be. A demokrácia alapja, hogy a közhatalom gyakorlása időben korlátozott. A miniszterelnök mandátumát a jelenlegi helyzetben indokolt 8 évben korlátozni.”
Ez a lépés egész Európában példa nélküli, rendkívülisége azonban inkább abban áll, hogy a magyar politikai hagyományokkal szakítana. A Fidesz ezt személyre szabott jogalkotásnak tartja, mivel a Tisza Párt kezdeményezése alapján – tekintettel arra, hogy a tervezett limitbe a korábbi ciklusok is beleszámítanának – Orbán Viktor többé nem lehet miniszterelnök, ahogyan Magyar Péter is legfeljebb még egyszer töltheti be a tisztséget, amennyiben 2030-ban újraválasztanák. A korlátozás egyúttal a „Putyin–Medvegyev-csereként” elhíresült alkotmányos kiskapuk kihasználásának is gátat szab, amelynek során az érintettek a hatalom megtartása érdekében többször helyet cseréltek az elnöki és a miniszterelnöki pozíciók között.
De vajon ettől az egyetlen – egyébként komolynak és jobbítónak vélt – korlátozó jogi aktustól lesz-e végre szilárd alapja a magyar demokráciának? A válasz az, hogy ettől még: nem, ugyanakkor hamar változást hozhat a hatalomról való közgondolkodásunkban. Éppen a magyar történelmi példa mutatja, hogy a jogállami és demokratikus deficit hátterében – sok egyéb tényező mellett – az húzódik meg, hogy a magyar társadalom politikai gondolkodásában elsősorban a permanens támadás és védekezés jelenti a viszonyítási pontot. A hatalmat, aki egyszer megszerezte, nem eresztené, és a versenyt még a saját pártján belül is kiiktatja. Ebben a küzdelemben – az „alkotmányvédők” és „alkotmányrombolók” között – sosem alakulhatott ki olyan intézményes keretrendszer, amely rendezetten képes levezetni a politikai konfliktusokat.
Ez utóbbi továbbra is várat magára, hiszen a politika nem léphet a társadalom helyébe, és az nem tudja egyik napról a másikra betölteni az alig létező civil szervezettséget, és nem képes helyettesíteni az állampolgári képességek fejlesztését sem, amelyek végső soron a társadalmi kohézió erősítését szolgálják – az idővel mindig elnyomóvá váló – vezérrel szemben.
De akkor van-e érdemi hatása a magyar demokratikus fejlődésre nézve, hogy most beleírták az alaptörvénybe a 2X4 évet? A miniszterelnöki idő korlátozása véleményem szerint sokkal többről szól, mint Orbán Viktor vagy Magyar Péter „szuperhatalmának” szűkítéséről.
Az elmúlt szűk húsz évben kibontakozó trendek komoly hatást gyakoroltak a demokratikus politikai rendszerekre – még a nyugati rezsimekre is –, és jelentősen átformálták azok természetét. E folyamatok között megfigyelhető, hogy a hagyományos jobb- és baloldali pártok, valamint a parlamentek meggyengültek, miközben a politikában – az internetes kommunikáció és a közösségi média térnyerésének köszönhetően – minden korábbinál nagyobb jelentőséget kapott a politikusok személye (perszonalizáció).
Mindeközben a politikai valóság közösen osztott észlelése elporladt, és mesterségesen létrehozott párhuzamos valóságok jelentek meg – ezt nevezzük gyakran úgy, hogy a „post-truth” korszakában élünk. Végül, de nem utolsósorban a képviseleti demokráciák egyre súlyosabb legitimitási problémákkal szembesültek, ami aláásta a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat. Ezzel párhuzamosan megnőtt a kormánytól részben vagy teljesen független intézmények és a vezérek körüli átláthatatlan csoportok szerepe a döntéshozatalban. Ebben a térben igyekeznek a trumpisták – ahogyan Orbán Viktor is tette csaknem tizenhat éven át – saját képükre formálni politikai rendszereiket. Mindez a demokráciák természetét is átalakította, felerősítve a vezérek szerepét még a nyugati, egyébként erősebb demokratikus alapokkal rendelkező társadalmakban is.
