Többször jött létre új európai rend a 20. században, melyekben Magyarország többségében kedvezőtlen pozícióba szorult. Előbb, miután vesztesként került ki az első világháborúból, legfőképpen a területvesztés élménye olyan szorongással töltötte el a magyar társadalmat, amely bizonytalanná és irreálisan gondolkodóvá tette. Bibó István érzékletesen ezt az egyensúlyvesztés állapotaként írta le, miközben a világháborúból a győztesek oldalán kikerülő szomszédos országok is fenyegetettséget éreztek a revansot venni akaró Magyarország felől.
Végül a fölöttébb tökéletlen versailles-i békerendszer újabb világháborúhoz vezetett, melyet követően ismét új európai rend jött létre. És miután Sztálin 1948-ban közbeszólt, a közép-európai népek – és velük együtt az ön- és közveszélyes nacionalizmusok – ismét gazdát cseréltek, és csakhamar az internacionalizmus szögesdróttal védett falán belül találták magukat. A Duna-medence, avagy Közép-Európa viszonyainak rendezése így ismét évtizedekre lekerült a napirendről.
Az 1970-es évektől Közép-Európa szellemidézése ugyan ismét előkerült, de ez 1990-ig csupán az értelmiségi körök kedvelt témája maradt. Holott ez a Nyugat és Kelet közötti, szívós és makacs, sajátos politikai és kulturális jegyeket magán viselő régió már Trianon előtt létezett. Noha nem intézményes formában, hanem előbb mint kívánatos utópia, majd később mint a pragmatikus politika tárgya. Hiába voltak egymás ellenfelei csehek, magyarok, lengyelek, osztrákok, románok, sokan közülük felismerték, hogy ha saját sorsuk urai kívánnak lenni a Nyugat és a Kelet között, közelebbről a német és az orosz között, ahol az állameszme és a nemzeti elv ütközik, elkerülhetetlen egyfajta közös nevező. Ezt idővel felismerte Kossuth Lajos, Teleki László, vagy olyan irodalmi nagyságok, mint Jaroslav Hašek, Franz Kafka, Milan Kundera, Václav Havel, Csoóri Sándor. Vagy olyan gondolkodó történészek, mint Szűcs Jenő, Hanák Péter és Timothy Garton Ash.
Majd a szovjet birodalom felbomlásával egy megint új európai rendben – a történelmi sorsközösséget közvetlen közelről megtapasztaló – kis nemzetek számára reálisan megnyílt a lehetőség a Közép-Európa-fogalom pozitív tartalommal való megtöltésére. A rendszerváltásokkal teli csodák éve azonban komoly gazdasági és politikai buktatókkal járt, nem beszélve a globalizálódó kapitalista világrendbe való ügyetlen bekapcsolódásról.
Mindenféle felhalmozott hátrányt enyhítve lépett mégis a négy visegrádi ország – Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország – együttműködésre a közép-európai gondolat céljával. E Közép-Európa mérlege kétségtelenül vaskos deficitekkel terhelt időnként, ahogyan azt az elmúlt években láthattuk, elsősorban Orbán Viktor és Robert Fico különutas politikája miatt.
Mindezek ellenére a több tízmillió embert összefogó közös platformban továbbra is jelentős potenciál rejlik. Az Európai Unióval együttműködve, illetve annak keretein belül lehetőség van arra, hogy a gazdaság, a közlekedés, a vízgazdálkodás, a kereskedelem és a tudomány területén minél rugalmasabban és humánusabban segítsék az itt élők együttélését és közös fejlődését.
Amit azonban a V4-ek közössége nem várhat el, hogy belső konfliktusait majd Párizsból vagy Berlinből oldják meg. Legyen szó a Beneš-dekrétumok örökségéről, a nemzetiségek szabad nyelvhasználatáról vagy éppen a demokratikusan működő önkormányzatiság kérdéséről - ezekre a válaszokat a régión belül kell megtalálni.
A régiónak az együttélés szempontjából közös politikai tettekre és a közös történetek felidézésére, éspedig pragmatikus kis lépések egész sorára van roppant nagy szüksége. Hogy csak egy példát mondjak: ha szerencsétlen baleset történik Hidasnémetiben, és Kassáról hamarabb érkezik a mentőautó, mint Miskolcról, az magától értetődő része lehetne a szlovák és a magyar fél egészségügy terén megvalósuló együttműködésének.
Trianonra a 21. századi lehetséges válasz a valóban működő Közép-Európa.
