Új ország egy új világban? (vélemény)

Április 12-én lezárult egy korszak, másnap egy „új országban“ ébredhettünk. Ki keservesen, ki győzelmi mámorban - de vitathatatlanul egyik pillanatról a másikra megváltozott a nép hangulata. Újságíróként ez egy számomra eddig ismeretlen kihívást jelent, míg magánszemélyként június eleji nyaralásomon éltem át az eddigi legfelemelőbb külföldi élményemet a magyarságommal kapcsolatban: teljesen ismeretlenek széles mosollyal gratuláltak, miután kiderült, hogy magyarok vagyunk. Vélemény.

A választások óta eltelt időben rengeteget gondolkodtam: hogyan működik a sajtó egy normális(abb) országban? Persze nem a külföldi példákra gondolok, hanem a mi (remélhetőleg) normálisabb országunkra. Arra, amikor nem jön kétnaponta egy szándékosan felháborító/gyomorforgató ügy, az elismert publicisták pedig nem kényszerülnek arra, hogy például Gajdics “Kognitív Disszonancia„ Ottó egyedülálló nők gyalázására irányuló mondataira is csak annyit reagáljanak: ez egy gumicsont, foglalkozzunk inkább a fontosabb dolgokkal.

Félreértés ne essék: a sajtó írt és íratlan szabályait eddig is betartó lapok „ellenzékivé sorolása“ Orbán Viktor egyik legerősebb fegyvere volt - hiszen ha valaki korrekten próbált beszámolni az ország dolgairól, az rendre „mindenszaristának tűnt“, a hűséget pedig relativizálással és hazudozással lehetett kifejezni. Látjuk, hová jutottak a lapok, akik bűnözőknek nevezték a Szőlő utcai intézetben megalázott, kizsákmányolt gyerekeket. Igaz, van olyan portál is, amelyből igeforrás lett - kellő mennyiségű karlendítés után idáig is el lehetett jutni.

A független sajtó nagy szerepet játszott abban, hogy az állampárt megbukott, hiszen az emberek alaposabb képet kaptak arról, hogyan fosztotta ki szisztematikusan az országot az előző rendszer. A média feladata, hogy a hatalmat mindig ellenőrizze, a visszásságokra felhívja a figyelmet. Az én személyes problémám azonban mégis a következő: Magyar Péter miniszterelnök megalázza Sulyok Tamást a parlamentben, kontra MNB-ügy. Mégis azok tüntetnek előbbi ellen, akik az utóbbiról nem hallottak, nem emeltek szót ellene, vagy ott sem voltak - tisztelt frakcióvezető úr.

A klasszikus újságok legritkább esetben fogalmaznak meg véleményt, általában a hírműfajok dominálnak. Egy szónak is száz a vége: mi korábban is teret adtunk a kormány és az ellenzék képviselőinek is - arról nem tehetünk, és nem is kell tennünk ellene semmit, hogy mostanában úgy néz ki: a Fidesz akármelyik oldalon is szerepel, az emberek kiröhögik a mondanivalójukat.

Meggyőződésem, hogy az országnak és a Tisza Pártnak is nagy szüksége lenne egy erős ellenzéki pártra, amely nem hazugságra, identitáspolitikára vagy kultúrharcra építi a narratíváit.

Úgy gondolom, hogy újságként mindent rendben csináltunk és csinálunk; csak a helyzetet kell szokni, hogy _jelenleg_ nem övezi közutálat a kormányt, az emberek pedig reményteljesen állnak a változáshoz. Mi pedig semmit nem fogunk elhallgatni, hiszen a közéletet nem alakítani, hanem elsősorban bemutatni szándékozunk. A folyamatos bizonytalanság, önmagunk megkérdőjelezése pedig nem hátrány, hanem előny - tanultam meg az elmúlt két hónapban.

Június elején (barátnőmmel karöltve) kikapcsolódhattam, kicsit kiszakadhattam az abszolút filmszínház világából, amire nagy szükségem volt. Arra nem gondoltam, hogy máltai nyaralásom alkalmával angolul kell majd beszámolnom arról, hogy mit gondol az ország Magyar Péterről, mennyi uniós pénzt hozhat haza és mik a politikájának általános alappillérei - pedig ez történt. Nyilván nem az összes magyar nevében beszéltem, hanem a saját véleményemet mondtam el. Ezt hangsúlyoztam is.

Egy szervezett túra során megismerkedtünk egy brit és egy ausztrál nyugdíjas házaspárral is. Némi csevej után megkérdezték, honnan származunk - amit már bókként értelmeztem, hisz nem ismerték fel a jellegzetes magyar akcentusomat. Amikor válaszoltam, mindenki gratulált a kormányváltáshoz, majd faggatni kezdtek - hát még akkor, amikor kiderült, hogy egyébként újságíróként dolgozom. Azt is most mondhattam el életemben először, hogy készítettem már interjút a miniszterelnökkel.

Felemelő érzés volt, hogy a világ minden tájára eljutott a hír, s ilyen pozitívan álltak hozzánk - ez volt az első pozitív élményem külföldön a magyarok megítéléséről. Korábban a reakció legtöbbször csak annyi volt, hogy rákérdeztek, Budapesten, szerencsétlenebb esetben Bukaresten élünk-e. A túra során még egy amerikai férfi is gratulált nekünk, majd viccesen megkérdezte:

Segítsetek, hogy csináltátok? Mit csináljunk Trumppal?

———

A Vélemény rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül egyeznek a szerkesztőség álláspontjával. A tartalom megtartása mellett ezeket az írásokat jogunkban áll a jobb olvashatóság érdekében megszerkeszteni. Van véleménye? Szeretné másokkal megosztani? Írjon nekünk a [email protected] címre.