Vasárnap este befejeződött a 2026-os labdarúgó- világbajnokság. Ezen a tornán tényleg minden volt - bravúrt bravúrra halmozó kiscsapat, Trump közbenjárása a piros lap példátlan eltörlésben, az USA-ba be nem engedett emberek, hatalmas fordítások, veretlenül diadalmaskodó tökéletes csapat és végül minden idők legjobb játékosának méltó búcsúja. Igaz, csak ezüsttel, de elmondom, miért jó ez így szerintem. Vélemény.
Tudom, nem ez a KecsUP Hírek olvasóinak elsődleges érdeklődési köre, azonban most, szűk két nappal a döntő után mégis úgy érzem, hogy hosszabban is foglalkozni kell a világ legnagyobb sporteseményével. Az M4 Sporton 1,5 millió magyar nézte meg a spanyol-argentint - a médiában rendre Lamine Yamal és Lionel Messi csatájának nevezték az összecsapást, ennél nagyobbat pedig nem is tévedhettek volna. És ki ne látta volna a fürdőkádas képüket? Mondjuk az tényleg durva, de a döntőről majd később.
Mi volt újdonság az idei tornán?
A megemelt létszám tűnt a legradikálisabbnak számomra, már a torna előtt is úgy gondoltam, hogy ez merész lépés a profitmaximalizáló FIFA-tól. A zöld-fokiak (egyszer sem kaptak ki a rendes játékidőben, pedig játszottak mindkét döntős csapat ellen) menetelése rendre relativizálja a 48 csapatos lebonyolítást, de azért beszúrnám, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Valamint azt is, hogy a Zöld-foki szigetek nemcsak veretlen, hanem nyeretlen is maradt a tornán - persze nem kritizálni akarom őket, nagyon szép dolog ez egy ilyen kicsi országtól.
Úgy gondolom, hogy a csoportmeccsek lényegében edzőmeccsekké silányultak, a lebonyolítás túl hosszú volt, a nézők pedig sok Dávid és Góliát összecsapást láthattak, csak más kimenetellel - amikor is a nagyobb rendre agyonverte a kisebbet. A konklúzióm az, hogy a 32-es torna nagyobb élményt nyújt semleges nézőként - Infantinóban (a FIFA elnöke) ugyan szemernyit sem bízom, de remélem, valaki tud rá hatni. Az pedig egyenesen rémisztő, hogy a FIFA vizsgálja a 64 csapatos torna lehetőségét.
Ha már a szövetség és a profitmaximalizálás: az általános hidratációs szünetek. A játékot négy részre osztó, bármilyen időjárási körülmények között megtartandó, kereken háromperces „ivószünetek“, azaz reklámszünetek egyszerűen felháborítóak. Nem tudok rá mit mondani, csak amit minden szurkoló ordított, minden ilyen szünet alkalmával: pfúúúj. Gianni Infantino pedig hiába mondja, hogy ez a döntés nem anyagi okokból született - nem hisszük el.
Voltak még új szabályok bőven, de az utolsó említésem jön, ugyanis még számos dologról beszámolnék: ellenfél játékossal való beszélgetés közbeni szájeltakarásért (a „Vinícius-ügy“ miatt) már piros lap járt - ezt csak egyszer alkalmazták, ami nagy szerencse. Ez az egész szerintem egy egyszerű blődség, kár lett volna kiállítani például Cucurellát ezért a döntőben. Úgy meg főleg hülyeség, hogy nem is egységesen alkalmazzák - bár melyik szabályt alkalmazzák egységesen a futballban vagy úgy általánosságban? Na ugye.
Ez csalás!!4!44
Egy rövidebb fejezetet mindenképp szánnék erre a példátlan argentín-utálatra, ami tapasztalható volt az egész torna folyamán. Az emberek úgy tesznek, mintha minden egy nagy összeesküvés része lett volna. Az argentín csapat közel sem volt szimpatikus a semleges nézők számára, azt azonban nem lehet tőlük elvenni, hogy a döntőn kívül minden nehéz pillanatban felálltak a padlóról, s ehhez nem kaptak óriási segítséget. (Tudom, tudom, Messi-talpalás, 150 meccs eltiltás.) Bár hozzátenném, hogy én a nemzetközi tornákon mindig elnézőbb vagyok, elvégre ilyenkor mégiscsak a szeretett hazájukért tesznek meg mindent a játékosok.
Amióta futball a futball, minden meccs utáni diskurzusban erős szerepet kap az, hogy kinek a javára tévedtek a játékvezetők. Elárulom, hogy minden bíró fog tévedni, s minden egyes összecsapáson ide-oda tévednek folyamatosan, s tévedni is fognak, akármilyen hiper-szuper AI segíti majd őket 2070-ben. Megfigyelésem szerint a futballszurkolók csak akkor emelnek szót bármilyen játékvezetői tévedés ellen, amikor az általuk nem kedvelt csapat javára történik. Egyszerűbb lenne mindenkinek, ha elfogadnánk végre, hogy akármilyen les-rendszer, gólvonal-technológia vagy AI-spori lesz, mindig maradni fog olyan része a focinak, amely szubjektív megítélésű, ott pedig egy másik homo sapiens sapiens fog dönteni. Tehát fog hibázni.
Ami nekem a játékvezetésben nagyon nem tetszett, az az, hogy szinte minden meccsen olyan magasan volt a fault-határ, ami már-már birkózásba illő jeleneteket hozott. Persze, ez nem balett, azonban ez a szélsőségesség szerintem nem tett jót a meccsek színvonalának.
Menetelések, sztárok mítosza
Kár, egyenesen abszurd lenne, ha nem említenénk meg Norvégiát, akik szerintem a legszimpatikusabb csapat voltak a tornán, s egészen a legjobb 8 közé meneteltek. Az Erling Haaland vezette vikingek kiváló szereplése, brazilok elleni győzelmük maximum annak számított óriási meglepetésnek, akik nem tudták, hogy milyen eredményekkel vívták ki a vb-részvételt hosszú évek után újra, s nem sűrűn látják játszani a világ egyik legjobb kilencesét sem. Szurkolóikat az egész világ megszerette, én pedig úgy gondolom, hogy jogosan lehet büszke minden norvég.
A legjobb 4 közé végül a papíron is négy legerősebb csapat ért oda: Anglia, Argentína, Spanyolország és Franciaország. A világbajnokságokon általában a nagyoknak áll a zászló, nem szokott olyan nagy meglepetés történni, mint például a görögök Eb-győzelme. A sztárok szerepvállalása az idei tornán kiemelkedő volt (szerintem részben a 48 csapat miatt is), Mbappé, Olise, Dembélé, Messi és Kane kiemelkedő számokat hozott.
Csak egy csapatból nem volt kiemelkedő teljesítmény (hiába Oyarzabal 5 gólja), Spanyolországéból. Akármennyire is próbált úgy tenni a média, hogy Lamine Yamal az ő Messijük, ez egyszerűen nem igaz. Félreértés ne essék, Yamal játéka az egyik legüdítőbb élmény a mai futballban, azokat a Barcelona-meccseket, amin ő nem játszik, egyszerűen nem is nézem. Ezen a tornán mégsem volt kiemelkedő, mint ahogyan a spanyol támadósorból senki.
Tökéletes spanyolok a bálványok ellen
A torna előtt, közben, egészen az elődöntőig azt mondtam mindenkinek, hogy a franciák verhetetlenek, a félelmetes Olise-Dembélé-Mbappé-Doué/Barcola négyes ellen egyszerűen nem lehet védekezni, a négyből legalább kettő mindig jól fog játszani és egy-egy villanással eldöntik a meccseket. A spanyol-francia meccs második félidejében azonban teljesen megfordult bennem ez az egész, és úgy láttam, hogy a spanyolok nemcsak verhetetlenek, hanem egyszerűen gólt sem lehet nekik lőni. Sokan szurkoltak a franciáknak, amit meg is értek, hiszen a legnagyobb sztárokat a legizgalmasabb nézni, a spanyolok azonban megmutatták, hogy miért csapatjáték a futball. Klisé, de ez a vb-mese tanulsága: egy játékos sem állhat a csapat felett, a mérkőzéseket pedig nem _csak_ a támadók döntik el.
Az angol-argentint nem bonyolítanám túl: ez Anglia egy nagy tornán. Kvalitásokban, egyénekben ott vannak az elitben, de mindig történik valami, ami miatt végül nem nyernek. Nevezetesen most az évszázad legrosszabb edzői döntése, ami miatt a saját kapujuk elé szegeződtek, hogy 4 belső védővel próbálják kifejelni Lionel Messi beadásait, Lautaróék pedig köszönték szépen, elfogadták az újabb ajándékot a döntőhöz vezető úton - körülbelül 15 percnyi focival.
A harmadik helyért szóló meccsről nem akarok írni sem - el kéne törölni, semmi sportértéke.
A döntő
Egy világbajnoki döntő a legnagyobb mérkőzés, amelyen játékos részt vehet. Akkor sem lesz kevésbé megtisztelő vagy épp szorongató, ha valakinek ez már a harmadik életében. A meccset a Yamal-Messi párhuzamra építették fel - pedig a spanyol csapat pont azt üzente az egész tornán, hogy nem a sztárok száma dönti el, melyik lesz a legjobb csapat a világon.
Bevallom, Messi miatt szorítottam az argentínoknak, de a tanár-diák foci után, a kék-fehérek szenvedését követően, Messi pityergése közben realizáltam, hogy ennek így kellett történnie. Jogosan mondhatjuk, hogy csalódást keltett a döntő, hiszen a spanyolokat nem izgalmas nézni: hogy lenne izgalmas, ha szinte tökéletesre fejlesztesz egy csapatot, amely aztán 1 kapott góllal iskolázza le Mbappéékat, Messiéket és az egész világot?
Egy fontos tanulságot megjegyeznék azonban a bálványokkal kapcsolatban: Lionel Messi, Kylian Mbappé és Harry Kane sem lett rosszabb játékos azzal, hogy idén nem csókolhatta meg a futballvilág legértékesebb trófeáját. Ferran Torres, Lamine Yamal, Rodri és a többiek sem lettek _egyénileg_ jobbak, mint voltak. Egyszerűen ők lettek a legjobb CSAPAT a világon, akik előtt fejet kell hajtani.
Nem a sztárok kapták a különdíjakat sem
A Manchester City aranylabdás, BL- és PL-győztes, Európa-bajnok és immár világbajnok spanyol középpályása, Rodri lett a torna legjobb játékosa. Nem Messi, nem Mbappé és nem Kane, hanem egy szürkébbnek tűnő középpályás, akinek már az Aranylabda elnyerésekor is számos kritikával kellett szembenéznie - emlékezhetünk, hogy Vinícius és a Real Madrid konkrétan bojkottálták az átadót. Én mégis azt mondom, hogy megérdemelten nyerte meg a spanyol; de megérdemelte volna bárki az általam említettek közül is, ez egy szubjektív díj. A legjobb játékosnak szerintem is ebből a verhetetlen csapatból kellett kikerülnie, s ha már így történt, a zongoracipelő érdemelte meg leginkább.
A legjobb kapusnak Unai Simónt választották, talán ezt senki nem kérdőjelezte meg, míg a legjobb fiatal játékos Pau Cubarsi lett, a Barca 19 éves belső védője. Utóbbi kategóriában sokan azt várták, hogy a PR-élmény miatt Lamine Yamal lesz a befutó, aki a tornán nyújtott teljesítményével és 1 góljával abszolút nem érdemelte volna meg. Míg Rodri kiválasztása a sztárok helyett valóban, szerintem is vitatható, addig Cubarsi különdíja maga az igazság diadala. A fiatal védő tökéletesen, hiba nélkül hozta le a tornát, a csapata 1 gólt kapott nyolc meccsen, ő pedig életkora ellenére olyan rutinosnak tűnik, ami már tényleg a csoda kategória.
Egy szónak is száz a vége: a vb mindig a futball ünnepe, hiába próbálja meg elcsúfítani Trump, Infantino vagy bárki. A futball mindenkié, mindenki elmondhatja róla a véleményét, elmondtam hát én is. Nem nekik szurkoltam, de a labdarúgás győzött: éljen Spanyolország!
