Barátok, kollégák emlékeznek Király László Györgyre

Kriston Vízi József, nyugalmazott főmúzeológus, kultúraközvetítő gondolatai a ma délután elhunyt Király László Györgyről.

Képtelen dadogás… Király „Lacigyurival” való ismeretségünk igen régi; még az előző évezred nyolcvanas éveinek elejére datálható. Hol a Szórakaténuszban tűnt fel, mint önkéntes játékmester, önzetlen támogató, hol pedig mint civil fórumok szigorú, de tapasztalt háttér-embere.

Évtizedek múltán, néhány éve pedig a szintén nyughatatlan Farkas Csiperó Gábor utolsó álmát, Kecskemét Európa Ifjúsági Fővárosának fundusát jelentő KIFLI -mozgalomban fújtunk egy követ. Majd egyre gyakrabban jöttünk össze a – szintén oly váratlanul elveszített – Csatári Bálint mozgatta CédrusNet Innovációs Körben „forrósítani a hógolyót”,- ahogy mondtad olykor fanyarul. És bár eléggé összezördültünk a Magyar Fotográfiai Múzeumnak – nem olyan rég – fölvetődött bizonytalan és itthon talán már gyökerét vesztő sorsa okán, jövőjének kilátásain, Te fölhívtál: „ülnénk le egy pohár bármire”, és lépjünk túl a mai harcos, üzengetős kultúr-kocsmán.

Hát így maradtunk, barátom, Lacigyuri; túlléptünk elegánsan, civil és polgár módra, és azt hiszem, nem mint meg- vagy belerokkant, megfásult hatvanasok. Erőt, kedvet, figyelmet, türelmet, szakértelmet nyújtva, és még ma délelőtt is beszélgetve-tervezve a közös mélymerülős jövőnket óvtál magunkat indulattól és könnyű csábításoktól. Úgy hagytuk abba, hogy folytatjuk dolgainkat: esti-éji rövid, velős , és csipkelődésbe, humorba keretezett villám-leveleinket. Most csak képtelen csaponganék, de úgyis visszafognál; inkább árulnánk ismét csak jegyet, lapot a flaszteron, mert jön a jobb idő, talán nem télikabátra kell a gyűjtés. Közös társainkkal magányosan, már Nélküled nyújtjuk ki tenyerünket. Ég Veled, Barátom,- megtisztelés volt ismerni és szolgálni együtt!

Libor Zoltán megemlékező gondolatai.

Emlékezés egy igaz emberre

Az egész Kócossal kezdődött. Meg Emmával. Egy border collieval és egy magyar vizslával. A Hunyadivárosban.

Én a magyar vizslát sétáltattam. Gyakran találkoztam egy ránézésre is rendkívül intelligesnek tűnő férfival, meg a border colliejával. Ahogy az kutyásokkal gyakran előfordul, szóba elegyedtünk. Anélkül, hogy bemutatkoztunk volna. Nekem ő volt a Kócos gazdája, neki meg én voltam az Emma gazdája.

Rendszeresen elbeszélgettünk. Jókat. Érdekeseket. Már akkor érdekelt ez az ember. Mert nagy kincs olyasvalakivel találkozni ebben a szélfútta világban, akivel jókat és érdekeseket lehet beszélgetni.

Aztán kevéssel később a Kisbugaciban találkoztunk. Mindkettőnket Farkas Gábor (már ő sincs közöttünk…) hívott oda, még vagy huszadmagunkkal. Hogy beszélgessünk arról, hogy Kecskemét nyújtsa be a pályázatát az Európa Ifjúsági Fővárosa címre. Itt már be is mutatkoztunk egymásnak.

Ekkor tudtam meg, hogy ő Király László György.

Később még mást is megtudtam. Például, hogy kiváló fotós. A gyermekem édesanyja és egy barátnője Artesia Galéria néven nyitottak egy kis vállalkozást a Kisfaludy utcában. A nyitóesemény Öveges László fotókiállítása volt. Amelyet Király Laci (bocsánat, de nem tudom másként hívni…) nyitott meg. Olyan alapos felkészültséggel, olyan mély szeretettel és bölcs humorral beszélt művésztársa és barátja alkotásairól, ami lenyűgözött.

A fotó később is összekötött bennünket. Tavaly felhívott, hogy nyissam meg én a harmadik Kecskeméti Fotószalont. Hebegtem. Próbáltam ellenkezni. Hogy nekem még fotómasinám sem volt soha. Hogy én életemben nem csináltam még fényképet sem, csak telefonon. Hogy én nem értek hozzá. De olyan finom eleganciával győzött meg arról, hogy pont ez a kívülállás, ez a friss szem, ez a szakbarbárságtól való távolság kell, ami lehetetlenné tette a további ellenállást.

Fontos része volt a barátságunknak a fotón kívül az irodalom is. Laci hívott meg egy zárt online csoportba, amely a Mensa HungarIQa tagjaiból alakult ki (természetesen ő is tag volt…), és amelyben hetente változó témára kell verset írni. Afféle önképzőkör ez, ahol a tagok segítő bírálatokkal látják el egymás alkotásait. Minden héten az nyer, akinek a heti alkotása a legtöbb kedvelést kapta, és a következő héten ő adhat témát. Laci egyike volt a legtöbbször nyerőknek. Mert kiváló verseket írt. Mégsem akarta publikálni őket. Pedig nyugodtan megtehette volna.

A kultúrán kívül barátságunk épületének fontos kötőeleme volt a lokálpatriotizmus is. Együtt találtuk ki a sajnos nem elég hosszú életű Kecskemétiek mesélik Facebook csoportot, illetve állandó segítője, támogatója volt a JÓ Jótékonysági Aukciónak is.

Legutóbbi – és sajnos legutolsó – közös ügyünk a Mélymerülés Utcalap volt. Ebben társunkká lett Kriston Vízi József és Ulrich Gábor is. A cél itt a kultúra, a jótékonyság és a lokálpatriotizmus ízléses és színvonalas kombinációja volt egy évente négyszer megjelenő kiadványban, illetve kapcsolódó kulturális rendezvényekben. Most is zajlik az az online jótékonysági aukció, amelynek Laci volt az egyik fő szervezője, motorja.

És volt még egy nagyon fontos elem a kutyákon, a kultúrán, a lokálpatriotizmuson és a jótékonyságon kívül, ami baráttá tett minket. Jelesül a másik véleményére való kíváncsiság. Az egyet nem értés művészete. Annak élvezete, ha olyanokkal beszélhetünk, akivel nem egyformán látjuk a világot. Mi magunk is ilyenek voltunk. De ezt mi értékként könyveltük el. A sokszínűséget. És az arra való nyitottságot.

Mindvégig (szörnyű ezt leírni…) sokat és jókat beszélgettünk. Politikáról, vallásról, sportról, gasztronómiáról, nőkről, borokról. Bármiről. Mindenről. Gyakran nem értettünk egyet. De mindig tiszteletben tartottuk a másik véleményét, és mindig érvek mentén görgettük tovább az eszmecserét.

Megtiszteltetés, hogy ismerhettelek, Laci! Hiányozni fogsz! Isten veled.