Mondják egészségügyi szakértők, hogy a magyar halálozások magas száma visszavezethető a szakápoló nővérek hiányára is. Lapzártakor a magyarországi halálozások száma sajnos elérte a húszezer főt. Ez egy magyar kisváros teljes lakosságának felel meg (majdnem annyi, mint Nagykőrös lakossága…). Mivel az áldozatok is családban élnek, az érintettek száma hatvan-hetvenezerre tehető, azaz majd mindenkinek van gyászolni valója közeli rokona elvesztése miatt, vagy ismerősei, barátai közül hunyt el valaki.
Annakidején értesülhettünk arról, hogy háromszázmilliárd forintért mintegy tizenhatezer lélegeztőgépet vásárolt az ország. Az is bebizonyosodott mára, hogy a gép önmagában nem tudja kezelni-gyógyítani a rászoruló embert, hanem például a lélegeztetőgép kezeléséhez magasan képzett nővér is szükséges. Egy nővér – legalább is a szakértők szerint – tökéletesen három rászoruló beteget tud ellátni. Sok kórházban viszont a betegek egyre növekvő száma miatt hat, sőt nyolc beteg is jut egy nővérre.
Gondoljunk bele, ezek a nővérek, hogy el tudják egyáltalán látni a munkájukat, tizenkétórázni kénytelenek, ami már hetek óta tart, és ezért a szó szoros értelemben holt fáradtak, kimerültek.
Az egészségügyi dolgozók szolgálati jogviszonyát Orbánék a járvány harmadik hullámának kellős közepén úgy változtatták meg, hogy ötezerötszáz egészségügyi dolgozó nem írta azt alá. Pedig már akkor is hiány volt ápoló személyzetből, ami csak tovább rontotta a helyzetet. Most legutóbb az ózdi kórház főigazgatója nyilatkozott úgy, hogy az általa vezetett kórház túlterheltsége miatt a helyzet emlékeztet a tavalyi észak-olasz állapotokra. Erre a válasz az országos vezetés részéről az volt, hogy az igazgató hazudik!
Nem ám együttéreznek vele, és kivizsgálják a helyzetet, segítséget nyújtanak, hanem lehazugozzák azt az igazgatót, aki a koronavírus elleni védekezés frontvonalában dolgozik, próbál helytállni munkatársaival együtt, miközben saját életüket veszélyeztetik.

