Mi vezet el az ellenzéki előválasztásokig? – „kívül” és „belül” lévők harca – 1. rész - KecsUP

Orbán Viktor közéleti pályája alatt kipróbált csaknem mindenféle politikai szerepet és formát, hiszen volt bázisdemokrata Soros György támogatásával, volt a nyugati piaci kapitalizmus eltökélt híve, volt a középosztály szóvivője, volt radikális nemzeti szuverenista, és vált azzá, aki ma bizánci típusú politikai hatalomgyakorlásával (ahol az országra az „uralkodó” tulajdonképpen magántulajdonaként tekint) kínai és orosz fejlesztési hitelekhez kötné az ország boldogulását. Orbánt nagyon változatos szavakkal illetik ellenfelei és elemzői, a legvadabb diktátorozástól a tudományosig (pl. hibrid) terjedően széles skálán mozog hatalomrendszerének a címkézése. Egy dolog azonban változatlan: a hatalom egyetlen pillanatra sem állhat meg, újabb és újabb ellenfelek/ellenségek felmutatásával/kreálásával kell életben tartani (az időről-időre változó) közönsége követőkészségét. Orbán három évtizedes politikai pályája (ebből 15 év kormányfőként) egyben azt is megmutatja, hogy hazánk, ahogy 1989 után, úgy 2010 után sem volt képes továbblépni régi felzárkózási gondjain. A térség többi EU-s államához képest Magyarország egyre inkább rosszabbul teljesít. És nem „csupán” az össznemzeti szempontból traumatikus közös élményünkben, amit a koronavírusban elhunytak miatt tapasztalunk, hanem, ami a mindennapok életszínvonalát illeti. Hiába minden eddig bejelentett kormányzati béremelés, a többség megélhetési nehézségekkel küzd a továbbra is alacsony hazai bérek
 következtében. Ez pedig részben azzal van összefüggésben, hogy az elmúlt 10-15 évben Magyarország a globális termék- és értékláncban azt a pozíciót választotta, ahol a középosztály teljesítményét leértékelték, hogy az olcsóbb összeszerelő üzemmé váljunk. 
Végletek a magyar életszínvonalban / Fotó: illusztráció

 Ausztriától távolabb vagyunk, mint bármikor az elmúlt 150 évben, miközben már a csehek és a lengyelek is előttünk járnak. És mindez azért nagy problémánk, mert, amint azt Tölgyessy Péter megfogalmazta: az Orbán-rendszer célja mégis az, hogy az ország tartósan együtt tudjon élni megoldatlan bajaival.
A Nemzeti Együttműködési Rendszereként indult, ami a „kívül” és a „belül” lévők harcává vált  „2010” elsősorban nem azért jelentős fordulópont a magyar politikában, mert az Orbán-féle Fidesz 2/3-dal került hatalomba egy (akkor még) arányos választási rendszerben. (Ez nem egyedülálló példa a miénknél régebbre visszatekintő demokráciákban sem.) Azért fontos fordulópont, mert a 2000-es évek végére világossá vált, hogy Magyarország nemhogy közeledni nem tudott – a több mint 15 éven keresztül ígérgetett – Nyugat fejlettségéhez, hanem a régióban is lemaradt a volt kommunista országokkal szemben. A 2010 előtti balliberális kormányok – rosszul elsült reformok, megszorító intézkedések, adósságcsapda, a 2008-as gazdasági válság társadalmi feszültségeinek helytelen kezelése – fordulatszerűvé tették a régóta, a társadalom mélyén érlelődő és zajló politikai váltást. Az addigi világmagyarázatok – határok eltűnése, a világ „globális faluvá” válik, jogállami demokrácia – egy pillanat alatt üres szavakká váltak a többség számára, amik ellenében megerősödtek a globalizáció erőivel szemben szabadságharcot hirdető és az erős kormányfő iránti igények (aki a központosított hatalmával otthonosabb világot ígér a magyarok többsége számára). A sikertelenség érzetében az alul lévők egyre inkább az új hangokra és az új, olykor rendszerellenes pártokra figyeltek. Egy ilyen megváltozott politikai légkörben, az új rendszerváltás ígéretével látott neki Orbán Viktor a „művének”, aki 11 év elteltével olyan hatalmi-politikai egyközpontot épített ki, amelyben 
ellenőrzése alá vonta az (állam)polgári öntekévénységet, például kicsavarta a dolgozók kezéből a sztrájk eszközét és lehetetlenné tette az ügyek mentén történő népszavazást, amellyel 2010 előtt oly előszeretettel élt még a Fidesz. A közbeszerzés rendszerét úgy alakították ki, hogy ezen keresztül a megszelídített oligarchák Orbán politikai rendszerének tartóoszlopai legyenek. És ebben a keleties politikai légkörben kontroll alá vonták a nyilvánosság (média) jelentős részét, ahol a közszolgálatinak nevezett tv és rádió mára mintaszerűen tölti be az egykori Pravda magyar mai szerepét. Orbán tehát változatos eszközökkel tartja mozgásban és kezében a hatalmat. Úgy alakította a választási rendszert, hogy ugyan 2014-ben és 2018-ban sem volt 2/3-os társadalmi felhatalmazása, mégis a parlamenti patkóban 2/3 jött ki, amit részben a választási körzetek átrajzolásával és a győzteskompenzációval ért el. Az ellenzéki pártok pedig a szűkölő keretek között – hol legitimitással, hol erőforrással, hol pedig ötlettelenséggel küszködve – karanténba szorultak. 
Orbán a mintakövető / Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda – Szecsődi Balázs
 De ide sorolhatjuk azt az elsőre talán egyszerűnek tartott technikát is, hogy maga az Orbán-rendszer dinamikája állandóan provokálja a táboron kívül levőket, amire a nagyon sokszínű ellenzéki táborból rendre a végnélküli „orbánozással” válaszolnak. Mindez azonban nem írja felül azt a hozzáállást az eltökélt és lojális Fidesz táborban, hogy ne tudná igazolni Orbán a durván jogkorlátozó ellencsapásait az ellenzékkel szemben. Sőt(!), ellenkezőleg, meg is erősíti őket politikai hovatartozásukban, amikor közmilliárdokból fizetett sorosozós/oltásellenes kampányokat indítanak. Ebben a végletekig lebutított, feszültségteljes, olykor „fekete lyuknak” tűnő környezetben Orbán nemcsak rugalmasan tud mozogni, de könnyedén is tud beszélni saját táborának, megteremtve a „kívül” és „belül” lévők harcát. Ez pedig szintén az Orbán-rendszer elmozdíthatatlanságának a látszatát erősíti. Ebben a felállásban pedig elmosódik az a kép, hogy Orbán hol a magyar Alföldön ad át egy agrárüzemet, hol a nyugati, a német autóipari nagytőke előtt, hol pedig az orosz, legújabban pedig a kínai nagytőke előtt tetszeleg. A kormány természetesen saját és az ország sikeréről beszél, az ellenzék pedig az elmaradt révbe érésről. Az, hogy az ellenzéki pártok milyen válaszon dolgoznak annak érdekében, hogy 2022-ben politikai változást csikarjanak ki, arról a következő cikkünkben adunk egy lehetséges képet. 

Mi vezet el az ellenzéki előválasztásokig? – „kívül” és „belül” lévők harca – 1. rész

Jelentkezz be a KecsUP-ra!

A Nemzeti Együttműködési Rendszereként indult, ami a „kívül” és a „belül” lévők harcává vált

Glosszár Olivér

Kulcsszavak: