Érdekes, szakpolitikának tűnő vita bontakozott ki a két legnagyobb párt között az adórendszer kérdésében. Már önmagában ez is üdvözlendő fejlemény, hiszen végre egy valódi közügy szivárgott be a közbeszédbe, amelyet hosszú évek óta a politikai hisztéria és hatalmi őrület ural. Arról, hogy igazságos vagy sem a magyar adórendszer, sokkal többet kellene beszélni és vitázni.
És gondoljunk csak bele: mi lenne, ha mindez eljutna egy miniszterelnök-jelölti vitáig Orbán Viktor és Magyar Péter között? Ennek előfeltétele persze az, ha Orbán Viktor mutatna némi nyitottságot a demokratikus párbeszédre. Húsz évvel ezelőtt állt ki ugyanis utoljára nyílt színen vitázni választás előtt. Ha most fogadni lehetne, inkább arra tennék nagyobb összeget, hogy a jövő tavasszal esedékes kampány végén sem lát majd hasonló eseményt a ma húszas-harmincas éveiben járó fiatalabb generáció – akiket így megfosztanak attól a színpadias, ám politikailag mégis fontos élménytől, amelyet egy ilyen vita jelent.
Ennek több oka is van, hogy Orbán még akkor sem vitázik, ha az számára nem feltétlenül lenne hátrányos összecsapás új kihívójával szemben. Egy ilyen vita azzal jár, hogy a felek szimbolikusan egyenrangúak, amiről Orbán hallani sem akar, valamint gyengeségnek tűnik, amit egy olyan autoriter vezető, mint ő, biztosan nem engedne meg magának. És azért sem, mert Orbán több mint másfél évtizede leszámolt azzal, hogy demokratikus vitában győzze le ellenfelét.
Ez abból következik, hogy a demokratikus politika radikális átalakuláson ment keresztül a 2010-es és 2020-as évek elején – nemcsak Magyarországon, hanem a nyugati világ több államában is. Olyan folyamatról van szó, amelyet akár a konzervatív pártok önpusztításaként is le lehet írni. A 20. század második felében ugyanis még létezett igény a demokratikus párbeszédre konzervatívok és progresszívek között. A konzervatívok a bevált társadalmi intézmények mellett érveltek, míg a baloldali pártok új struktúrák létrehozásáért kardoskodtak. A különbség köztük így sokkal inkább a változás ütemében mutatkozott meg.
Az Orbán- és Trump-típusú politikusok azonban eltérítették a korábban demokratikusabban működő államok konzervatív pártjait, és radikális, forradalmi irányba tolták őket. Ettől kezdve ezek a pártok – mint a Fidesz vagy a Republikánus Párt – gyanakvással tekintenek, sőt gyakran el is vetik a tudósok, közszolgák és más, az államot szolgáló elitek iránti hagyományos tiszteletet. Ugyanígy támadás alá veszik az olyan alapvető demokratikus intézményeket és hagyományokat, mint a választás vagy a nyilvános vita. Magyarázatuk szerint mindezek már teljesen diszfunkcionálisak, ezért nincs más út, mint megváltoztatni vagy lerombolni őket. Ez a működésmód valójában forradalmi szemléletet tükröz, amelynek semmi köze a konzervativizmushoz. Hogy pontosan mi áll a változás mögött, senki sem tudja biztosan; egyesek a technológiai fejlődést sejtik a háttérben.
Mindez azonban már most is azt a veszélyt hordozza, hogy az adórendszerről szóló, amúgy kiemelten fontos és forró politikai vita leegyszerűsödik arra a szintre, ahol most is tart. A Fidesz például egy nagy valószínűséggel hamis dokumentummal kezdte riogatni a még valamelyest megmaradt, elvékonyodott középosztályt, azt sugallva, hogy a Tisza visszahozná a szocialista kormányok idején alkalmazott progresszív rendszert, ami pusztító adóemelést jelentene.
