Kegyencjárat: Orbán Viktor washingtoni útja, avagy a nemzeti szuverenitás mélyrepülése (vélemény)

November hetedike szimbolikus dátum a magyar történelemben. A Nagy Októberi „Szocialista” Forradalom „ünnepnapja” 1949 és 1989 között, az 1956-os forradalom leverésének és megtorlásának egyik kezdődátuma. A kommunista tankok helyett azonban idén nem T–54-esek indultak nyugatnak, hanem a magyar fapados légitársaság úgynevezett VIP-járata, a diszkont AirForceONE – egy igazi hungarikum.

Míg ’56-ban a magyar miniszterelnök a szovjetek túsza, most az oroszok és az amerikaiak kegyence. Így múlik el a világ – és a magyarok dicsősége. A fedélzeten a magyar kormány tagjai, oligarchái és médiamoguljai most Washingtonba repülnek, hogy audiencián vehessenek részt Donald Trumpnál, a Fehér Ház uránál. A különgép, hívójele: Kegyencjárat.

A haza eladó – ha van rá vevő

A fedélzeten 180 kegyenc ül, minden koktéljukról, csevegésükről és önelégült mosolyukról beszámol a magát közszolgálatinak nevező propagandasajtó. A beszállás, a sütizés, a jópofizás, a cukiskodás mind külön-külön posztot és híradást érdemel. Az MTVA és a KESMA ezerrel dübörög: a kacsóhdánielek, schmidtmáriák, orbánbalázsok és lázárjánosok nagy napja ez: fontosságuk tudatában lehetnek jelentéktelen statiszták a világ legerősebb nagyhatalma felé repülő fapados járaton.

A népes delegáció összetétele önmagáért beszél. Miniszterek, kormányzati tanácsadók, oligarchák, „nemzeti” üzletemberek és a lojalitásra épített lakájmédia emberei. Nem az ország valódi érdekvédői, hanem maga a NER-rendszer repül Washingtonba: a fedélzeten a NER teljes ökoszisztémája: a politikai akarnokság, a pénzügyi érdekháló és az információs propaganda repül együtt, egy irányba.

Ez az út tehát nemcsak diplomáciai esemény, hanem tükör is: a magyar hatalom önmagát exportálja, abban a hitben, hogy a lojalitás külföldön is árucikk lehet. De a lojalitás csak ott érték, ahol valaki megvásárolja. És Washingtonban ma kevesen akarnak vásárolni, annál inkább eladni.

A nemzeti szuverenitás mélyrepülése

A „doktorminiszterelnök” úr az elmúlt évtizedben tudatosan építette fel a „függetlenség” és „szuverenitás” politikai mítoszát. A „nemzeti önállóság védelme”, a „Brüsszel diktátumaival” és a „háborús inflációval” szembeni harc központi elemévé vált retorikájának. De a washingtoni út minden gesztusában ellentmondott ennek a mesének.

A hatalmasra duzzasztott delegáció – amelyben miniszterek, államtitkárok, a NER leggazdagabb emberei, és a kormányközeli média teljes díszszemléje utazott – egyetlen céllal szállt fel: kegyért kívántak folyamodni. A cél nem volt más, mint mentességet kérni az Egyesült Államok másodlagos szankciói alól, amelyek Magyarország orosz energiahordozó-függőségét veszélyeztetik.

A különgép utasai azt remélték, hogy a washingtoni tárgyalóasztalnál újra „partnerként” kezelik majd Magyarországot. De Washingtonban – a Bloomberg, a New York Times, a POLITICO és a Guardian szerint – a hangulat inkább tükrözött patrónus–kliens viszonyt, mint szuverén államok szövetségét.

A 21 milliárd dolláros munkaebéd

A Fehér Ház hivatalos közleménye megerősítette: az Egyesült Államok egy évre felmentést adott Magyarországnak az orosz olajimport-szankciók alól. Egyetlen évet, sem többet, sem kevesebbet. Washington ezzel időt adott, nem kegyelmet.

Orbán Viktor viszont ezt diadalnak állítja be: „Sikerült megvédenünk a nemzeti energiabiztonságot.” – szól a mese ismét. A valóságban azonban kemény gazdasági csomag volt az alku ára. Magyarország

• 20 milliárd dolláros áron 10 új, amerikai technológiájú kisreaktort épít,
• 600 millió dollár áron vásárol amerikai cseppfolyósított (LNÍG) gázt,
• 700 millió dollárnyi fegyvert és védelmi technológiát vesz,
• és 114 millió dollárnyi nukleáris fűtőanyagot is beszerez az amerikai Westinghouse-tól.

Mindez Trump üzleti ösztöneinek győzelme, nem pedig Orbán szuverenitási lázálmának diadala. A magyar kormány amerikai árukat vásárolt politikai engedményekért cserébe. Ez nem függetlenség hanem – modern hűbériség. Csak emlékeztetőül: a Kádár-rendszer bukása éppen 20 milliárd dollárnyi adósságot halmozott fel és hagyott a rendszerváltásra. Most ennél sokkal nagyobb a baj.

A „békeharcos” mítosza

Orbán a washingtoni sajtótájékoztatón ismét „békeharcosként” tetszelgett. „A világon ma csak két kormány dolgozik a békéért: az Egyesült Államoké és a magyaroké” – mondta. A hazugság egyszerre volt politikai blöff és történelmi csúsztatás.

Stefano Bottoni, a magyar Orbán-történelem egyik legfinomabb elemzője írta: Orbán politikája „a futballpálya törvényei szerint működik – szabályok csak addig érvényesek, amíg nyerni nem akar valaki mindenáron”. E logika szerint a „békeharc” is csak eszköz: belpolitikai fegyver a Nyugat-ellenes narratívához.

Orbán ugyanis nem a békét, hanem a béke retorikáját keresi. Az „illiberális béke” a politikai elszigetelődés elfedésére szolgál: Magyarország egyre távolabb sodródik az EU centrumától, de „különutasok bölcsességeként” próbálja eladni a magányosságot.

Trump és Orbán: féltestvérek a hatalomban

Trump a találkozón szinte testvérként fogadta Orbánt, pontosan úgy, ahogy korábban Brezsnyev Kádárt. „Nagyszerű vezető” – mondta róla, miközben bírálta az európai kormányokat, amiért „nem tisztelik eléggé” Magyarországot. Dicsérte Orbán bevándorlásellenes politikáját, és újfent a migrációt tette felelőssé Európa „széteséséért”.

Ez a konzervatív hízelgés azonban nem egyenrangúságon, hanem ideológiai hasonlóságon alapul. Mindkét vezető a nacionalista sérelmi politikát űz: a „mi vagyunk a valódi nép” populizmusát, amelyet szuverenitásnak neveznek, miközben a hatalom totális kontrollját gyakorolják.

Trumpnak Orbán a bizonyíték: Európában is lehet sikeres a „MAGA”(Make America Great Again) típusú politika. Orbánnak pedig Trump a garancia: ha Amerika elfogadja őt, az legitimálja az illiberális magyar modellt.

A szuverenitás-paradoxon három bajnoka: Putyin, Orbán és Trump

A három autokrata – Putyin, Trump, Orbán –szuverenitásról beszélnek, miközben mások szuverenitását tiporják el.

• Putyin a II. világháború óta először rohant le egy szuverén államot.
• Trump ingatlanos üzletemberi logikával „megvenné” Gázát, Grönlandot, vagy akár Mexikót és Kanadát is.
• Orbán külön hivatalt hozott létre a magyar szuverenitás védelmére – miközben uniós támogatásokon és az oroszok csecsén lóg.

Mindhárman belerúgnak a saját demokráciájukba: a sajtó, a civil szféra, az akadémiai intézmények és az önkormányzatok autonómiája sorra szűnik meg. A rendfenntartó erők – a TEK, a Nemzeti Gárda, az orosz FSZB – mindhárom rendszerben politikai bunkósbotként működnek.

Ez a „szuverenitás” nem függetlenséget, hanem kontrollt jelent. És amikor a miniszterelnök Washingtonba repül, hogy amerikai engedményeket vegyen, amerikai kegyet kérjen és amerikai legitimitást szerezzen, akkor a szuverenitás jelentése végképp kiüresedik.

David Pressman diagnózisa: a nihilizmus mint tehetség

A volt budapesti amerikai nagykövet, David Pressman, a Time-ban november 7-én megjelent esszéjében úgy fogalmaz: „Orbán tehetsége abban áll, hogy a nihilizmust kormányzati formává alakította.” Ez a megállapítás most, a washingtoni látogatás után még igazabbnak tűnik.

Orbán egyszerre beszél „keresztény értékekről” és köt szövetséget a világ két legcinikusabb pogány politikai vállalkozójával. Egyszerre hivatkozik 1956 hőseire és Putyin olajára. És beszél a magyar függetlenségről, miközben Washingtonban engedményekért könyörög.

Eközben az ellenzék – különösen a Tisza Párt – abban a dilemmában vergődik, hogy tiltakozzon vagy hallgasson. Az EU pedig, miközben szóban elítéli Orbán oroszbarát politikáját, továbbra is pénzeli Magyarországot, ezzel konzerválva a status quo-t.

Berthold Kohler a Frankfurter Allgemeine Zeitungban már tavaly megírta: „Orbán az EU-ban Putyin trójai falova.” Azóta a hasonlat szinte szó szerintivé vált – Budapest egyszerre Moszkva, Washington és Brüsszel érdekeinek ütközőzónája lett.

Az EU most újra dilemmában van: hogyan kezeljen egy tagállamot, amely az Unió pénzén építi az Unió-ellenes politikát?

Epilógus – A kegyencjárattól a fegyencjáratig

A washingtoni út tehát több volt, mint diplomáciai látogatás – politikai színház, magyaros tragikomédia a politika világszínpadán. A miniszterelnök, aki éveken át az „amerikai beavatkozás” ellen hadakozott Budapesten, most amerikai kegyelmet ünnepel. Az oligarchák, akik itthon „nemzeti tőkésként” határozzák meg magukat, most amerikai befektetésekért állnak sorba.

A lakájmédiában diadaljelentések születnek, de a Fehér Ház közleménye mindössze egy mondat: „The exemption is for one year. A felmentés csak egy évrfe szól” Ennyi. Egy mondat, amely világossá teszi: a magyar kormány már nem tárgyalófél, hanem csicska.

Bár a „békeharc fővárosa”, Budapest most egy pillanatra Washingtonba költözött, a történelem logikája kegyetlen. Mert a politikai kegy olyan, mint a piaci romlandó áru: ma még feláras, holnap már eladhatatlan.

Orbán Viktor most még a „kegyencjáraton” ül, de a repülőgépen az alárendeltség légköre uralkodik. A magyar kormány tagjai és holdudvara abban a hitben térnek haza, hogy Washingtonban diadalt arattak. Valójában azonban beleléptek a függőség egy új szakaszába – amerikai, orosz és európai fronton egyaránt.

És ahogy Lattmann Tamás nemrég fogalmazott: „Az autokrata rendszerek nem a bukás pillanatában veszítik el a hatalmukat, hanem amikor már csak a hatalomért küzdenek.”

Ez a washingtoni út nem a győzelem, hanem a vereség felé vezető mélyrepülés volt – ezt csupán kormánypropaganda olvasói és nézői nem tudják.

Mert a geopolitikai játszmákban, ahol a függetlenség csupán szólam, a „békeharc” csak kirakat, a szuverenitás megváltásra váró illúzió, és a végső mondat mindig ugyanaz:

„A kegyencjáratból néhány hónap múlva akár fegyencjárat is lehet.A rövid távú győzelem így válik hosszú távon vereséggé.

Zarándy Zoltán írása